Angel
Az én múltammal senki nem törődik. Engem nem kérdezett meg senki, hogy mit akarok. De errefelé a dolgok csak így mennek. Fogalmuk sincs, hogy egyáltalán, még csak Horth sem vagyok. Csak egy átlagos lány a faluból. Igazából, még csodálkozom is rajta, hogy Katharine nem ismert fel. Bár, ő inkább Christian társaságát élvezte még az iskolában. Engem észre sem vettek. A sarokban álldogáltam egyedül és a szívem mélyén arra vártam, valaki szóljon hozzám. De mindenki elment mellettem és most, meghajlás és megszólítás nélkül, nem mernek elhaladni. Három évembe telt, de hozzászoktam. A történetem még nagyon régen kezdődött... Imádtam a szüleimet, bármit megadtam volna értük még egy nap, apa úgy döntött elmegy. Anya pedig követte őt. Otthagytak, egy szál magamban. Az imádott szüleim, akik minden nap elmondták mennyire szeretnek és, hogy soha nem hagynak magamra. Mégis egyedül maradtam. Hatalmas szerencsém, hogy pontosan aznap volt az ellenőrzés és egy nagyon kedves őr látogatott meg. Látta, hogy a földön sírok ezért felkapott az ölébe és elvitt a palotába. Akkor még minden vágyam az volt, hogy királyné lehessek, de most... Bárcsak egyszerű lány lehetnék. Mint régen. Csak Angel Valar. A király eleinte nem akarta, hogy maradjak, mivel egy ilyen koszos, utcai gyerekre nem volt szükség a palotában. Aztán a királyné meggyőzte és azóta lányaként nevel, mivel nekik soha nem lehetett volna gyermekük. Ezért a házasság sem lesz törvényes, amit már nem is szeretnék igazán. Ha nem tud dönteni Katharine és köztem, hogy tudna dönteni másban? Nem hibáztathatom őket semmiért... Én voltam az, aki egyszer csak lepottyant az égből és belefurakodott a herceg életébe. Hónapokig győzködtem a királyt, hogy nem akarok férjhez menni, de azt mondta, hogy muszáj, ha fent akarjuk tartani a láncot. Nem akartam mondani neki, hogy semmi közünk nincs egymáshoz, de inkább tartottam a szám. De azért nem kezdem el atyámnak hívni... A gondolatmenetemet egy kopogás szakította félbe. Felkaptam egy atlétát és az alvós nadrágom, majd kinyitottam az ajtót. Alex állt előttem, kezében egy szál rózsával. Most viszont, nem az egyenruháját viselte, életemben először látom egyszerű öltözékben. Valamiért akárhányszor elhaladt mellettem, mindig megnéztem, hogy feszül a vállán a zakója és, hogy mennyire forró lehet a teste, miután leveszi...- Hercegnő. - hajolt meg.
- A kezemet nem akarod megcsókolni esetleg? - néztem rá mérgesen.
Alex felegyenesedett és elnevette magát.
- Felség, ez a munkám része. Nem beszélhetek tiszteletlenül egy hölggyel!
Már csak a szememet tudtam forgatni ezen az állandó udvariasságon. Persze jól esett, de nem érdemeltem meg. Hazug voltam és erről egyedül "anya és apa" tudnak.
- És minek köszönhetem a virágot? - mutattam a virágra.
- Ó, a kertben jártam és mivel eszembe jutott az a vörös ruhája, úgy gondoltam hozok önnek egy vörös rózsát.
Szélesen mosolyogva az orromhoz emeltem a rózsát és mélyen beszívtam az illatát.
- Tetszik?
- Nagyon! Köszönöm, Alex. Behívnálak, de...
- Ne is fáradjon kérem, nekem is dolgom van, önnek pedig pihenésre van szüksége.
Nem bírtam ki mosolygás nélkül.
Valamiért Alex mellett csak mosolyogni tudtam. Persze Kenneth lesz a férjem és amint hűséget fogadok, már nem tehetek semmit, de ezt a kapcsolatot sem szeretném veszni hagyni. Eleinte kinyírtuk egymást, most pedig, nagyon jó barátok vagyunk. Katharine kiszabadításában is végig segédkezett. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy kommandós filmben! Bár igaz nekimentem három vázának és a végén Alexnek kellett cipelnie, de akkor is nagyon jól éreztem magam. De sikeresen bejutottam Kenneth-hez, szóval sikeres volt a tervem is, ráadásul, nem is kellett sokáig nyaggatnom... Simán belement mikor harmadjára könyörögtem neki. Már akkor gyanúsnak tartottam ezt az egészet.
- Mennem kell, hercegnőm. Remélem, még lesz ilyen alkalmunk.
Gyorsan meghajolt, aztán már el is tűnt. Utána még egy darabig az ajtónak támaszkodva álltam és gondolkoztam. Úgy mosolyogtam, mint aki valami hatalmas dolgot látott. Aztán kinyílt az ajtó mögöttem, én pedig hátradőltem. Nem bírtam abbahagyni a nevetést, feltétlenül attól, hogy Katharine és Kenneth álltak felettem, ijedt arckifejezéssel. A nevetésem abbamaradt és azonnal felpattantam. Már sikerült is elrontani a kedvemet, pedig még csak most történt kábé öt perce.
- Ugye az ágyamat nem kell megosztanom vele? - fordultam Kenneth felé.
- Azt hiszem... Én most megyek.
Katharine még vetett felém egy utolsó szánakozó pillantást, majd kisétált mellettem és bezárta az ajtót. Szikrákat szórva a szememmel bámultam Kenneth-et, aki nem mert még csak rám sem nézni.
- Ha nem lennék ennyire jószívű, már rég az édesapádnak mesélném a történteket. Nagyon nagy szerencséd van.
Végül felnézett rám, kihúzta magát, megindult felém és nekinyomott a falnak. Hosszasan csókolt és szenvedélyesen, de nem volt benne semmi más érzelem... Nem szeretett engem és én ezt jól tudtam. Mikor elengedett, mélyen a szemembe nézett és megszólalt.
- Éreztél te ebben bármi különlegeset? Angel... Én megértem, hogy mi zajlik körülötted, de ne várd el tőlem, hogy kiszeressek valakiből, akibe még bele sem szerettem igazán. Csodálatos lány vagy és ha hamarabb jössz egy kicsivel, talán még bele is mennék az esküvőbe. De fel kell, hogy világosítsalak. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne téged kelljen elvennem. Ebben a házasságban senki nem lenne boldog. Olyan emberrel akarod leélni az életed, aki nem is szeret igazán? Megszoknám, de soha nem értenék egyet vele. Szóval kérlek Angel... Még ha nem is miattam, legalább Katharine miatt segíts megálíttani az esküvőt.
- Te tényleg nem érted, igaz?! - kiáltottam. - Ha nem megyek hozzád, mehetek vissza oda, ahonnan jöttem. Abban a faluban semmi nem volt Kenneth, semmi! Az a pár ember is aki még életben maradt régebben, szerintem azok is meghaltak! Képes lennél visszaküldeni engem a semmi közepére egyedül? A szüleim halottak... Ezt senkinek nem mondtam még soha, de nem vagyok vérbeli hercegnő. Csak egy lány a szomszéd faluból, aki abból élt, hogy lovakat csutakolt hét éven keresztül. Aztán rámtalált a korályi család és azóta, a királyné lánya ként nevel engem. Az igazi nevem pedig Angel Valar. A Horth nevet muszáj volt felvennem... Utána elhíresztelték, hogy titkolt gyermek voltam és rendeztek nekem egy hatalmas bált. Akkor még minden álmom volt, hogy egyszer herceghez menjek feleségül... De azóta más lettem. Már nem akarok Horth lenni... Soha nem is akartam igazán.
Lecsúszva a földre teljesen kivoltam és már csak sírni volt erőm. Nem akartam veszekedni senkivel, főleg nem a két legfontosabb emberrel az életemben. Kenneth leült mellém és szorosan átölelt.
- Hamarabb el kellett volna mondanod. De megígérem neked... Nem foglak magadra hagyni ilyen helyzetben Angel.
- Ez azt jelenti, hogy...?
- Hogy bármi történjen, a feleségem leszel.
Katharine
Mindent hallottam, még el nem értem a folyosó végéig. Angel nagyon feldúlt volt és mindent Kenneth fejéhez vágott. Megértem a kiborulásának okát, de ebben nem csak egyedül Ken hibázott, hanem én is. Nem kellett volna azt képzelnem, bármi megtörténhet, bárhol. Lementem a konyhába, ahol a lányok együtt nasiztak és nevetgéltek. A börtön óta, most láttam őket először. Mikor megláttak, felpattantak és mind a nyakamba ugrottak. Örülök, hogy legalább pár ember van, aki még azt szeretné, hogy köztük legyek.
- Már komolyan kezdtük azt hinni, hogy nem látunk többet. Soha ne merészelj még egyszer elhagyni minket! - kiáltotta Abbie.
- Most pedig, szépen elmondod mi is történt. - jelentette ki Rosie.
Kate csinált nekem egy forró teát, majd leült mellém a kanapéra.
- Azzal gyanusítottak, hogy elloptam a királyné nyakláncát. Esélyt sem kaptam arra, hogy elmonjam, nem én tettem. A király hallani se akarta amit mondok, ezért bebörtönzött. Aztán Angel hercegnő segített nekem, így visszajöhettem dolgozni, de csak hozzá. Kenneth szobájába be sem tehetem a lábam...
- És beszéltetek azóta? - kérdezte Belle.
- Onnan jövök éppen...
- Ugye nem tettél semmi őrültséget? - nézett rám összehúzott szemekkel Kate.
Gyorsan belekortyoltam a teámba, hogy ne kelljen válaszolnom a kérdésre.
- Viccelsz... Katharine, ő a szerelmed, nem pedig egy bébimókus.
- Csak egy csók volt! És ha láttad volna, hogy nézett rám utána... - mentegetőztem.
- Ha babusgatod, az olyan, mintha elvennéd a mogyoróját.
- Ezt most nem mondtad ki, ugye? - kérdeztem nevetve.
- De igen... Pedig nem akartam.
Kate nagyon vicces lány volt. Fiatal kora ellenére, ezerszer jobbakat főzött, mint bármelyik szakács vagy nagymama. Mindig tudta, mikor van szükségünk a vicces énjére és azt is, mikor kell helyre raknia minket. Mivel mostanában, elég sok gond van velünk. Ashley nem akarja, hogy Abbie segítsen neki olyan dolgokban, amiben kéne. Belle és a király csak hancúroznak egymással. Rosie pedig titokban találkozgat a király tanácsadójával. Én pedig... Én meg csak vagyok, mint a kutyagumi a park kellős közepén.
- Úgy imádom ezeket a sztorikat! - mondta boldogan Kate.
- Kivéve, ha nincs párod.
- Se takaród.
- Se ágyad.
- Sem életed.
- Jaj, ugyan már lányok! - csapott a kezemre Kate. - Tizenhat évesek vagytok, szinte alig éltetek még! Ki kell használnotok a maradék időtöket is, különben egy életre megbánjátok.
- Kate, te ezt nem értheted... Én minél több férvial találkozom, annál jobban szeretnék egy kutyát. - vágott közbe Abbie.
Ekkor belépett az ajtón a király tanácsadója. Rosie azonnal elvörösödött és lehajtotta a fejét.
- Katharine, Ashley hercegnő látni óhajt. Azt mondta sürgős ügy és, hogy azonnal menjen.
- Nem mondta, miről van szó?
- Nem osztanak meg velem ilyen információkat. Csak annyit tudok, hogy sietnie kell.
Még oda se értem igazán az ajtó elé, Ashley már be is húzott és a kezembe nyomott egy pohár bort.
- Ezt miért kapom? - kérdeztem elképedve.
- Csak hallgass és ülj le. Szükséged lesz még arra a borra, hidd el nekem. - hadarta.
- Miről van szó?
- Hallottam apámat, ahogy rólad beszélget valamelyik tanácsadójával... Ő csempészte bele a zsebedbe a nyakláncot. Az apám terve volt, hogy örökre elkergessen innen. És azt is hallottam, hogy új dolgot terveznek. Nem tudom miről volt szó, de szerintem komolyabb az előzőnél.
- Hát tényleg szükségem van a borra.
Egy húzásra megittam az egészet. Már semmit nem értettem ezzel a hellyel kapcsolatban... Eleinte minden rendben ment, senkinek nem volt problémája senkivel. A király sem szólt semmiért erre tessék... Miért pont én? Mit ártottam én neki, amiért ezt érdemlem? Lehet, hogy léteznek rangok és én a ranglétrán legalul vagyok, de nekem is vannak érzéseim és gondolataim, amiket meg kell osztanom másokkal.
- Mellesleg, az édesanyámról is beszéltek... - huppant le mellém Ashley.
- Komolyan? Mi történt vele?
- Nem tudom melyik szigeten van, azt nem hallottam. De azt tudom, hogy cseléd és nagyon jól érzi magát, csak mi hiányzunk neki. Ha el is indulnék felkeresni... Több száz sziget van a közelünkben, soha nem találnék rá. Azt gondoltam talán Kenneth tudhat valamit, amit én nem, de mikor meglérdeztem őt, elkezdett kiabálni velem, hogy miért kérdezek ilyeneket. Aztán...
A beszélgetést egy kopogás szakította félbe. Mind a ketten az ajtó felé keptuk a fejünket.
- Ki az? - kiabált Ashley.
- Kenneth... Beszélni akarok veled. Bemehetek?
- Ahh... Pillanat, csak meztelen vagyok!
Mielőtt bármit mondhattam volna, Ash megfogta a kezem és betolt a szekrényébe.
- Meg ne mozdulj és ki ne gyere addig, még el nem ment!
Így hát egyedül maradtam a sötétben, Ashley hatalmas ruhái között amiket nem hord. Furcsa szagug volt és meg is látszott, hogy már régen nem vette fel őket senki.
- Jöhetsz!
Mikor Kenneth belépett, elállt a lélegzetem. Egy szál törölközőben volt, ami a derekára volt kötve. Hihetetlenül jól nézett ki...
- Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak téged... De bocsánatot akartam kérni azért, ahogyan viselkedtem. Csak tudod... Nekem sem könnyű anya nélkül. Nem tudok róla semmit, azt sem, hogy melyik szigeten van éppen vagy, hogy jól van e egyáltalán. Apánk nem mond nekem semmit. Én is csak annyit tudok, amennyit te.
- Mir gondolsz, ez érinti a házasságod..? - kérdezte kereszte font kézzel Ash.
- Nem tudom... - túrt bele a hajába Kenneth. - Itt a legfőbb ok a szívem és az érzelmeim, amit Katharine iránt érzek. Annyira, de annyira... Szeretem. Tessék, kimomdtam! Szeretem őt és istenem, de még mennyire. Azt hiszem, ezt Angel is jól tudja... De muszáj elvennem őt. Azok után amik kiderültek vele kapcsolatban... Nem hagyhatom, hogy visszaküldjék. Nem bírna ott ki egy napot sem.
- Miért nem beszélsz Katharinnel erről az egészről? Miérr nem mondod el neki, mit érzel? Lehet segítene a helyzeten.
- Talán igazad van... Nem baj, ha használom a zuhanyzót? Nálam elfogyott a meleg víz.
Mielőtt észbe kaphattam volna, már nem volt rajta törölköző. Kicsit Ashley is meglepődött, de annyira nem mint én.
- Muszáj előttem mutogatnod a kis Kent, csak mert elég kínos ez a helyzet.
Kenneth már csak a szemét forgatta.
- Mintha nem láttad volna eleget...
Aztán el is tűnt a fürdőszobában. Egy darabig még mindig azt a helyet bámultam, ahol eddig állt. Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam amit láttam... Mikor Ashley kinyitotta a szekrény ajtaját, még mindig nem tudtam megszólalni.
- Sajnálom, hogy látnod kellett kicsi Kent...
- Semmi gond... Már ha az a kicsi Ken tényleg kicsi.
Miután sikeresen kijutottam a szobából, mégindig le voltam döbbenve. Félig azon is amit mondott és azon is, amit láttam. Váratlanul ért és nehéz volt nem kijönni abból a szekrényből... Utálom, hogy vissza kell fognom magam. Miért mindig a rossz emberbe kell beleszeretni? Kenneth mellett boldog vagyok, ez tény. De nem lehetek igazán mellette. Tiltja a törvény és Angel-t sem szeretném még ennél is jobban feldühíteni. Megbízott bennem, én pedig hátba szúrtam.
- Ms. Winclaire.
Amint meghallottam ezt a hangot, felállt a hátamon a szőr. Még álmomban is kísért... Lassan megfordultam és szembenéztem a királlyal, aki gúnyosan mosolygott, hátratett kézzel.
- Felség. - bókoltam.
- Olyan szép esténk van, nemde? Ilyenkor a legcsöndesebb a palota.
- Valóban csodás, felség.
- Ugyan drága Katharine, ne játsza meg ezt a tiszteletet. Jól tudom, hogy nem kedvel engem és higyje csak el, az érzés kölcsönös.
- A barátnőm szerencsés lehet...
Még fel sem fogtam mit mondtam igazán, a földön találtam magam, az arcom pedig égett a pofontól.
- Ha még egyszer meg meri említeni Belle-t... Esküszöm magának, hogy a krokodiloknál végzi. Megértette?!
Szikrákat szóró szemmel meredtem rá. Azt hittem neki ugrok, de nem tehettem. Így is elég bajt okoztam mostanában.
- Ezt igennek veszem. - nevetett fel.
Mikor már azt hittem végre elmegy, visszafordult és ismételten elmosolyodott.
- Elfelejtettem említeni, két nap múlva lesz a tárgyalása. Amin be kell vallania, hogy ön lopta el a nyakláncot.
- Ezt nem teheti! - kiáltottam.
- Megparancsoltam! Csak nem szeretnél ellent mondani a királyodnak? Dehogy szeretnél! A családod biztos fontosabb ennél...
- Maga csak ne fenyegesse a családomat, mikor a sajátja is szét van esve!
Amikor újra felemelte a kezét, készen álltam a következő ütésre is. Megbarátkoztam a gondolattal, hogy holnap feldagadt arcal fogok járkálni. De nem így történt... Mielőtt megkaptam volna a pofont, Kenneth lefogta a királyt és leránotta a földre.
- Te normális vagy apám? Meg mersz ütni egy lányt?! Nézz már rá, könyörgöm... Így is sokat bántották, nincs szükség arra, hogy te is árts neki. És ha még egyszer hozzá mersz érni, megesküszöm rá, hogy nem úszod meg ennyivel!
Az utolsó dolog amire emlékszem az az, hogy Kenneth felkap az ölébe, meleg és még kicsit nedves testéhez szorít. Aztán elsötétült a kép.
Később mikor felkeltem, Ken szobájában találtam magam. Ránéztem az órára, ami hajnali kettőt mutatott. Szépen lassan felálltam, beletúrtam a hajamba és bementem a fürdőszobába, hogy megmossam az arcom.
- Hé, minden rendben? - ölelt át hátulról Kenneth.
- Persze, csak kicsit fáj az arcom... De túl fogom élni.
Belenéztem a tükörbe és most, hogy láttam kettőnket, elkapott a sírógörcs. Eszméletlenül furcsán, de összeillettünk és az az aggódó szem...
- Kenneth, én akarom. - jelenettem ki.
- Mit is akarsz? - kérdezte értetlenül.
Szembe fordultam vele és a mellkasára tettem a kezem.
- Téged. Akarlak téged. Itt és most. Nem érdekel, mit mond apád, Angel, vagy bárki más, nekem szükségem van rád. És ma...
- Tudom, hogy ott voltál a húgom szobályában. - nevetett fel. - Nem túl nehéz észrevenni, ha egy kék szempár ott villog a szekrényben. Szerinted csak úgy levetkőztem volna Ashley előtt?
Kisimított egy hajtincset az arcomból, majd mélyen a szemembe nézett.
- Biztos, hogy ezt akarod?
Közelebb léptem, éppen annyira, hogy a szánk félig összeérjen.
- Semmiben nem voltam még ennyire biztos. - leheltem.
Végül rátapasztotta a száját az enyémre és felkapott az ölébe. Imádtam, mikor ennyire magához szorít.... Lassan kivitt a fürdőből az ágyához. Közben kibontotta a hajamat, amibe annyira imádott beletúrni és amitől engem kiráz a hideg. Leültünk az ágyra aztán elkezdte kifelé gombolni a ruhámat.
- Komolyan, miért van ennyi gomb ezen a hülye ruhán?
Egy mozdulattal szét is tépte, majd ellezdte csókolgatni a nyakamat.
- Már komolyan kezdtük azt hinni, hogy nem látunk többet. Soha ne merészelj még egyszer elhagyni minket! - kiáltotta Abbie.
- Most pedig, szépen elmondod mi is történt. - jelentette ki Rosie.
Kate csinált nekem egy forró teát, majd leült mellém a kanapéra.
- Azzal gyanusítottak, hogy elloptam a királyné nyakláncát. Esélyt sem kaptam arra, hogy elmonjam, nem én tettem. A király hallani se akarta amit mondok, ezért bebörtönzött. Aztán Angel hercegnő segített nekem, így visszajöhettem dolgozni, de csak hozzá. Kenneth szobájába be sem tehetem a lábam...
- És beszéltetek azóta? - kérdezte Belle.
- Onnan jövök éppen...
- Ugye nem tettél semmi őrültséget? - nézett rám összehúzott szemekkel Kate.
Gyorsan belekortyoltam a teámba, hogy ne kelljen válaszolnom a kérdésre.
- Viccelsz... Katharine, ő a szerelmed, nem pedig egy bébimókus.
- Csak egy csók volt! És ha láttad volna, hogy nézett rám utána... - mentegetőztem.
- Ha babusgatod, az olyan, mintha elvennéd a mogyoróját.
- Ezt most nem mondtad ki, ugye? - kérdeztem nevetve.
- De igen... Pedig nem akartam.
Kate nagyon vicces lány volt. Fiatal kora ellenére, ezerszer jobbakat főzött, mint bármelyik szakács vagy nagymama. Mindig tudta, mikor van szükségünk a vicces énjére és azt is, mikor kell helyre raknia minket. Mivel mostanában, elég sok gond van velünk. Ashley nem akarja, hogy Abbie segítsen neki olyan dolgokban, amiben kéne. Belle és a király csak hancúroznak egymással. Rosie pedig titokban találkozgat a király tanácsadójával. Én pedig... Én meg csak vagyok, mint a kutyagumi a park kellős közepén.
- Úgy imádom ezeket a sztorikat! - mondta boldogan Kate.
- Kivéve, ha nincs párod.
- Se takaród.
- Se ágyad.
- Sem életed.
- Jaj, ugyan már lányok! - csapott a kezemre Kate. - Tizenhat évesek vagytok, szinte alig éltetek még! Ki kell használnotok a maradék időtöket is, különben egy életre megbánjátok.
- Kate, te ezt nem értheted... Én minél több férvial találkozom, annál jobban szeretnék egy kutyát. - vágott közbe Abbie.
Ekkor belépett az ajtón a király tanácsadója. Rosie azonnal elvörösödött és lehajtotta a fejét.
- Katharine, Ashley hercegnő látni óhajt. Azt mondta sürgős ügy és, hogy azonnal menjen.
- Nem mondta, miről van szó?
- Nem osztanak meg velem ilyen információkat. Csak annyit tudok, hogy sietnie kell.
Még oda se értem igazán az ajtó elé, Ashley már be is húzott és a kezembe nyomott egy pohár bort.
- Ezt miért kapom? - kérdeztem elképedve.
- Csak hallgass és ülj le. Szükséged lesz még arra a borra, hidd el nekem. - hadarta.
- Miről van szó?
- Hallottam apámat, ahogy rólad beszélget valamelyik tanácsadójával... Ő csempészte bele a zsebedbe a nyakláncot. Az apám terve volt, hogy örökre elkergessen innen. És azt is hallottam, hogy új dolgot terveznek. Nem tudom miről volt szó, de szerintem komolyabb az előzőnél.
- Hát tényleg szükségem van a borra.
Egy húzásra megittam az egészet. Már semmit nem értettem ezzel a hellyel kapcsolatban... Eleinte minden rendben ment, senkinek nem volt problémája senkivel. A király sem szólt semmiért erre tessék... Miért pont én? Mit ártottam én neki, amiért ezt érdemlem? Lehet, hogy léteznek rangok és én a ranglétrán legalul vagyok, de nekem is vannak érzéseim és gondolataim, amiket meg kell osztanom másokkal.
- Mellesleg, az édesanyámról is beszéltek... - huppant le mellém Ashley.
- Komolyan? Mi történt vele?
- Nem tudom melyik szigeten van, azt nem hallottam. De azt tudom, hogy cseléd és nagyon jól érzi magát, csak mi hiányzunk neki. Ha el is indulnék felkeresni... Több száz sziget van a közelünkben, soha nem találnék rá. Azt gondoltam talán Kenneth tudhat valamit, amit én nem, de mikor meglérdeztem őt, elkezdett kiabálni velem, hogy miért kérdezek ilyeneket. Aztán...
A beszélgetést egy kopogás szakította félbe. Mind a ketten az ajtó felé keptuk a fejünket.
- Ki az? - kiabált Ashley.
- Kenneth... Beszélni akarok veled. Bemehetek?
- Ahh... Pillanat, csak meztelen vagyok!
Mielőtt bármit mondhattam volna, Ash megfogta a kezem és betolt a szekrényébe.
- Meg ne mozdulj és ki ne gyere addig, még el nem ment!
Így hát egyedül maradtam a sötétben, Ashley hatalmas ruhái között amiket nem hord. Furcsa szagug volt és meg is látszott, hogy már régen nem vette fel őket senki.
- Jöhetsz!
Mikor Kenneth belépett, elállt a lélegzetem. Egy szál törölközőben volt, ami a derekára volt kötve. Hihetetlenül jól nézett ki...
- Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak téged... De bocsánatot akartam kérni azért, ahogyan viselkedtem. Csak tudod... Nekem sem könnyű anya nélkül. Nem tudok róla semmit, azt sem, hogy melyik szigeten van éppen vagy, hogy jól van e egyáltalán. Apánk nem mond nekem semmit. Én is csak annyit tudok, amennyit te.
- Mir gondolsz, ez érinti a házasságod..? - kérdezte kereszte font kézzel Ash.
- Nem tudom... - túrt bele a hajába Kenneth. - Itt a legfőbb ok a szívem és az érzelmeim, amit Katharine iránt érzek. Annyira, de annyira... Szeretem. Tessék, kimomdtam! Szeretem őt és istenem, de még mennyire. Azt hiszem, ezt Angel is jól tudja... De muszáj elvennem őt. Azok után amik kiderültek vele kapcsolatban... Nem hagyhatom, hogy visszaküldjék. Nem bírna ott ki egy napot sem.
- Miért nem beszélsz Katharinnel erről az egészről? Miérr nem mondod el neki, mit érzel? Lehet segítene a helyzeten.
- Talán igazad van... Nem baj, ha használom a zuhanyzót? Nálam elfogyott a meleg víz.
Mielőtt észbe kaphattam volna, már nem volt rajta törölköző. Kicsit Ashley is meglepődött, de annyira nem mint én.
- Muszáj előttem mutogatnod a kis Kent, csak mert elég kínos ez a helyzet.
Kenneth már csak a szemét forgatta.
Aztán el is tűnt a fürdőszobában. Egy darabig még mindig azt a helyet bámultam, ahol eddig állt. Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam amit láttam... Mikor Ashley kinyitotta a szekrény ajtaját, még mindig nem tudtam megszólalni.
- Sajnálom, hogy látnod kellett kicsi Kent...
- Semmi gond... Már ha az a kicsi Ken tényleg kicsi.
Miután sikeresen kijutottam a szobából, mégindig le voltam döbbenve. Félig azon is amit mondott és azon is, amit láttam. Váratlanul ért és nehéz volt nem kijönni abból a szekrényből... Utálom, hogy vissza kell fognom magam. Miért mindig a rossz emberbe kell beleszeretni? Kenneth mellett boldog vagyok, ez tény. De nem lehetek igazán mellette. Tiltja a törvény és Angel-t sem szeretném még ennél is jobban feldühíteni. Megbízott bennem, én pedig hátba szúrtam.
- Ms. Winclaire.
Amint meghallottam ezt a hangot, felállt a hátamon a szőr. Még álmomban is kísért... Lassan megfordultam és szembenéztem a királlyal, aki gúnyosan mosolygott, hátratett kézzel.
- Felség. - bókoltam.
- Olyan szép esténk van, nemde? Ilyenkor a legcsöndesebb a palota.
- Valóban csodás, felség.
- Ugyan drága Katharine, ne játsza meg ezt a tiszteletet. Jól tudom, hogy nem kedvel engem és higyje csak el, az érzés kölcsönös.
- A barátnőm szerencsés lehet...
Még fel sem fogtam mit mondtam igazán, a földön találtam magam, az arcom pedig égett a pofontól.
- Ha még egyszer meg meri említeni Belle-t... Esküszöm magának, hogy a krokodiloknál végzi. Megértette?!
Szikrákat szóró szemmel meredtem rá. Azt hittem neki ugrok, de nem tehettem. Így is elég bajt okoztam mostanában.
- Ezt igennek veszem. - nevetett fel.
Mikor már azt hittem végre elmegy, visszafordult és ismételten elmosolyodott.
- Elfelejtettem említeni, két nap múlva lesz a tárgyalása. Amin be kell vallania, hogy ön lopta el a nyakláncot.
- Ezt nem teheti! - kiáltottam.
- Megparancsoltam! Csak nem szeretnél ellent mondani a királyodnak? Dehogy szeretnél! A családod biztos fontosabb ennél...
- Maga csak ne fenyegesse a családomat, mikor a sajátja is szét van esve!
Amikor újra felemelte a kezét, készen álltam a következő ütésre is. Megbarátkoztam a gondolattal, hogy holnap feldagadt arcal fogok járkálni. De nem így történt... Mielőtt megkaptam volna a pofont, Kenneth lefogta a királyt és leránotta a földre.
- Te normális vagy apám? Meg mersz ütni egy lányt?! Nézz már rá, könyörgöm... Így is sokat bántották, nincs szükség arra, hogy te is árts neki. És ha még egyszer hozzá mersz érni, megesküszöm rá, hogy nem úszod meg ennyivel!
Az utolsó dolog amire emlékszem az az, hogy Kenneth felkap az ölébe, meleg és még kicsit nedves testéhez szorít. Aztán elsötétült a kép.
Később mikor felkeltem, Ken szobájában találtam magam. Ránéztem az órára, ami hajnali kettőt mutatott. Szépen lassan felálltam, beletúrtam a hajamba és bementem a fürdőszobába, hogy megmossam az arcom.
- Hé, minden rendben? - ölelt át hátulról Kenneth.
- Persze, csak kicsit fáj az arcom... De túl fogom élni.
Belenéztem a tükörbe és most, hogy láttam kettőnket, elkapott a sírógörcs. Eszméletlenül furcsán, de összeillettünk és az az aggódó szem...
- Kenneth, én akarom. - jelenettem ki.
- Mit is akarsz? - kérdezte értetlenül.
Szembe fordultam vele és a mellkasára tettem a kezem.
- Téged. Akarlak téged. Itt és most. Nem érdekel, mit mond apád, Angel, vagy bárki más, nekem szükségem van rád. És ma...
- Tudom, hogy ott voltál a húgom szobályában. - nevetett fel. - Nem túl nehéz észrevenni, ha egy kék szempár ott villog a szekrényben. Szerinted csak úgy levetkőztem volna Ashley előtt?
Kisimított egy hajtincset az arcomból, majd mélyen a szemembe nézett.
- Biztos, hogy ezt akarod?
Közelebb léptem, éppen annyira, hogy a szánk félig összeérjen.
- Semmiben nem voltam még ennyire biztos. - leheltem.
Végül rátapasztotta a száját az enyémre és felkapott az ölébe. Imádtam, mikor ennyire magához szorít.... Lassan kivitt a fürdőből az ágyához. Közben kibontotta a hajamat, amibe annyira imádott beletúrni és amitől engem kiráz a hideg. Leültünk az ágyra aztán elkezdte kifelé gombolni a ruhámat.
- Komolyan, miért van ennyi gomb ezen a hülye ruhán?
Egy mozdulattal szét is tépte, majd ellezdte csókolgatni a nyakamat.
- Ugye tudod, hogy most azt a ruhám tépted el, amiben dolgozni szoktam? - kérdeztem nevetve.
- Nem érdekel, majd holnap szerzünk másikat! Most pedig fogd be és csókolj meg.
- Kívánsaga számomra parancs.
Napokig el tudtam volna viselni ezt az érzést. Ahogyan végighúzza az ujjait a hátamon, végig a gerincem mentén. Ahogyan rálehel a hasamra és, ahogyan a lapockám csókolgatja. Olyan sok érintés, megannyi érzelem és reakció. Régóta vágytam már arra, hogy érezzem magamon ezeket az érintéseket és azt, ahogyan rámnehezkedik. Az a félig megfojtó, de mégis eszméletlenül jó érzést. Élveztem, hogy kicsi vagyok, hogy átölel a két karjával közben és kicsit megemel, aztán megcsókolja a az állam alatti részen. És mikor a fülembe suttogta a nevem, azt hittem megveszek... Teljesen elaléltem tőle és attól is, ahogyan rámnézett. A lábaimat a dereka köré fontam és hagytam, hogy ő irányítson engem.
- Tudod te hány szabályt szegünk most meg? - kérdezte egy széles mosoly kíséretében.
- Te vagy a herceg. Azt hiszem, meg tudod bocsátani ezt nekem.
