16. Rész (Angel és Waverly szemszöge) - Áldozat és szerelem.

Angel

A hintóban ülve rengeteg gondolat futott át az agyamon. Annyira összegabajodott minden ami csak létezhető volt. Soha nem tapasztaltam magamon még olyan érzéseket, mint amiket az utóbbi napban tapasztalhattam meg Waverly mellett és ez hihetetlenül zavart. Elinte minden porcikámmal Alexet akartam magam mellet tudni. De miután lemondott rólam dühös lettem rá. És a baj az egésszel az volt, hogy nem tudtam a Waverly iránt táplált érzelmeim igazak voltak e vagy sem és ha igazak is lettek volna... Miért így és miért ő? Rengeteg dolgot meg kellett volna változtatnom miatta. Fel kellett volna vállalnom és nem tudtam biztosra megmondani, hogy képes lennék e erre most. Semmiképpen nem akartam volna neki ezzel fájdalmat okozni. És Kenneth? Hiszen a jövendőbelije vagyok... Nem gondolhatok csak magamra. Életem legnehezebb döntését hoztam meg, mikor otthagytam a királynőt teljesen egyedül. Nem akartam és ha tehetném... Visszafordulnék. Minden porcikám azt súgta: Fordulj vissza te őrült! De szólított a kötelességem. És nem hagyhattam csak úgy ott a népem! Már elmúltak azok a fajta idők, mikor egész nap csak lovagoltam és semmi más nem érdekelt. Három év telt el azóta és most végre azt érezhettem még Freishburgban voltam, hogy élek. Ha hónapokkal ezelőtt valaki megkérdezte volna tőlem lehetséges e ez, azt felelem, hogy nem normális és soha nem fordulna elő. Erre most itt ülök a zötykölődő hintóban amitől, hogy őszinte legyek, kezd hányingerem lenni és a lovak hangos fújtatása sem igazán könnyítette a helyzetem. Kath hangos kiáltozása hozott vissza a jelenbe.
- Ne haragudj Kath, nem igazán tudok most koncentrálni. - támasztottam az állam a tenyerembe. 
Már az országunk határán járhattunk. Ugyanis a levegő kezdett rosszabb lenni és a környezet sem nézett ki valami gyönyörűen. 
- Pedig jobb, ha felszívja magát felség! Hamarosan otthon leszünk és nem tudom, hogy jutunk a palotába. Vagy, hogy egyáltalán él e még bárki!
- Téged nem tanítottak pozitvitásra?! Minden rendben lesz! Bejutunk és megtaláljuk Kennethéket és megmentjük a palotát! Mi idekint vagyunk. Több esélyünk van!
Persze ezt mind nem túl nagy lelkesedéssel sikerült elmondanom. Én is éppen annyira aggódtam mint drága szobalányom. Végtére is, ketten vagyunk. Ők meg a fene tudja hányan lehettek odabent. 
- Semmi esélyünk így felség! Szólnunk kell Waverly királynőnek! - dobta fel lelkesen az ötletet Katharine. 
Engem pedig teljesen elöntött a méreg. 
- Ne merd őt belekeverni megértetted? Ez parancs! A királynőt semmiképpen nem akarom belekeverni ebbe az egészbe! Tudom, hogy ő is jönne a sereggel. Nem bírnám ki, ha bármi történne vele, nem engedem, hogy szólj neki! 
Kath kimeredt szemekkel bámult vissza rám. Sosem beszéltem még így vele és nem is igazán gondolkoztam. Lehajtottam a fejem és sírni kezdtem. 
- Szereted őt, ugye? 
Bár halkan kérdezte, tudtam, hogy azonnali és őszinte választ vár el tőlem. Ránéztem, ő pedig együttérzően letörölt egy könnycseppet az arcomról. Válaszképpen csak bólogattam. Aztán kinéztem az ablakon. Megpillantottam a palotát, ami füstölgött és néhol még mindig égett. A levegőt elárasztotta a füst és a por, a falu lángjai az egekbe nyúltak. Elkapott a légszomj. Mi van, ha Kath-nek igaza volt és alig élték túl a támadást? A gyomrom görcsbe rándult, legszívesebben csak bömbölni tudtam volna. Ötletelni kezdtem és végül felfigyeltem valamire... túl nagy volt a csönd. Valami nem stimmelt. 
- Kérem kocsis, álljon meg egy percre! - kiáltottam. 
A kocsi azonnal megállt, én pedig kiugrottam és előre siettem a lovakhoz. 
- Te mégis mit művelsz?! - ugrott ki Kath is. 
- Próbálom lekötni a lovakat. Ahelyett, hogy háborogsz, segíthetnél! 
- Mire jó ez? 
Végre sikerült az egyik lovat kiszabadítanom és Katharine kezébe nyomtam a kantárt. 
- Ide figyelj... Nem szeretném, hogy mind a ketten meghaljunk. Nem tudhatjuk mi vár ránk. Szóval fogod magad és visszamész Waverly-hez. Hozz segítséget, ez az egyetlen esélyünk, de ha most velem jönnél, lehet nem szabadulna egyikünk sem. Én élve kellek nekik. Nem fognak bántani. 
- Na de felség... 
- Semmi de! Ülj fel és siess, ahogy csak tudsz! Maga pedig... - fordultam a kocsis felé. - Menjen vele! Üljön fel mögé, nekem szükségem lesz a másik lóra. Igyekezzenek! 
Utóljára még Katharine lenézett rám a lóról és megszorított a kezem.
- Ne halj meg jó? 
- Nem fogok! - válaszoltam határozottan. 
Aztán már el is vágtattak. Én pedig ott álltam a hintóval az út kellős közepén. És rájöttem, hogy az életem sorsa most fog eldőlni, amint beteszem a lábam a kapun. 

Éreztem, hogy hamarosan elhányom magam. Hatalmasokat kellett nyelnem, hogy vissza tartsam. Az udvar a szorgosan dolgozó szobalányok, a kertészek és a sok lovászok nyüzsgése helyett, most teljesen csöndes volt és üres. Egy lélek sem volt az udvaron, csak pár tyúk, kecske és ló, akik a kiborult terményt eszegették a földről. Kikötöttem a lovamat az egyik fához, majd a palota felé vettem az irányt. Az ajtaja félig nyitva volt. Mikor a kilincshez értem, forró melegséget éreztem a tenyeremen. Ránéztem a kezemre és csöpögött róla a vér. Kirázott a hideg... a sírás kerülgetett, gombóc volt a torkomban és folyamatosan a bűntudat gyötört. Hogy miért nem voltam itt egy ekkora összecsapásnál. Cserben hagytam a népemet. Végül minden erőmet felszívva felkészültem a látványra. Belöktem az ajtót és holttestek százai tárultak elém. Teljesen lefagytam és bepánikoltam. Viszont most nem eshettem szét. Muszáj volt összeszednem magam és továbbmenni. Nem néztem a földre, csak előre. Waverly-re gondoltam... Arra a csodás mosolyára. Az érzelmes szemére. A mindig vanillia fánk illatú hajára. A hangos és őszinte nevetésére. Ez adott nekem erőt. Egy pillanatra sikerült elfeledtetnie, milyen körülmények között is vagyok. Aztán beleütköztem valamibe... Tudtam, hogy nem szabadott volna lenéznem, mégis megtettem. És megláttam őt... Megláttam Alexet. Olyan érzesek törtek fel a fejemben és a szívemben, hogy szinte már folytogattak. A földre rogytam. Ekkor kinyitotta a szemét.
- Alex! Istenem! Hozok segítséget!
Mikor már álltam volna fel, megfogta a karomat és visszahúzott. 
- Ne... - mondta alig hallható hangon. - Semmi... értelme. 
Könnyek csordultak ki a szememből. A mellkasára tettem a kezem. 
- Annyira sajnálom... - suttogtam. 
Megfogta az arcom és elmosolyodott.
- Ne sajnáld. Nem kellett volna visszajönnöd. Jó helyen voltál! Hallottam, hogy megismerkedtél Waverly királynővel. Csodás nő!
- Most ez nem számít...
- De! Számít! Most nagyon számít. Én nem tudtam megadni neked, amit megérdemeltél volna. Otthagytalak egyedül. Megfutamodtam mert féltem. Nem érdemeltelek meg téged. Aki így otthagy téged, az egy barom és én az voltam! Te nem ezt érdemled. Te csakis a jót és a ragyogást. 
Ettől csak még jobban sírni támadt kedvem... Egy rövid szünet után folytatta. 
- Aki a legjobbá tesz téged. És az nem én voltam... Élmény volt szerelmes lenni beléd Angel. Kincs vagy. Úgyhogy nagyon kérlek... Menekülj innen. Ezek nem kímélnek senkit! Megölnek! 
- Nem hagylak itt téged! 
- Angel én már halott vagyok. De neked muszáj élned! Már csak te mentheted meg azt, ami még maradt ebből a helyből de ezt nem tudod megvalósítani ha halott vagy! Kérlek...
Megfogta a kezem és ő is sírni kezdett. 
- Megígérem, hogy meg fogom menteni a palotát. 
Majd egy utolsó szorítás után vett egy nagy levegőt és többet nem emelkedett fel a mellkasa. Meghalt. És ez mind azért történt, mert gyáva voltam és felelőtlen. 

Waverly

Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, miután Ange elhagyta Freisburg-ot. Csak ültem kint az erkélyemen és bámultam városom fényeit. Mikor az idő kezdett egyre hűvösebbé válni, elhatároztam, hogy erőt veszek mgamon és alszom egy keveset, máskülönben teljesen kimerült lennék. Viszont korán reggel keltem és elindultam intézni országom ügyeit, ami talán segít elfeledtetni velem a történteket... Alig volt még csak dél, de már patakopogást hallottam közeledni a tárgyalóteremből. A szívem vadul kezdett kalapálni és azonnal az ablakhoz rohantam. Azonban meglepetés ért... A kocsisom és Katharine vágtattak be a kapumon, de Angel sehol nem volt. Sírni szerettem volna. A tudat, hogy valami történt vele, teljesen megőrített. Életemben nem féltem még ennyire... Az udvarra kiérve már szinte levegőt alig kaptam.
- Felség! - ugrott le a lóról Katharine.
- Mi történt?! Hol van Angel?!
- Bement a palotába egyedül! Minket küldött erősítésért!
- Azonnal össze kell hívnom a tanácsot! Menjetek a termebe, öt perc és tárgyalás!

Miután Katharine elmondta mi történt, a szobámig meg sem álltam. Fel és alá járkáltam. Elviselhetetlenül fájt. Nem kellett volna hagynom, hogy Angel egyedül elmenjen, vele kellett volna mennem. Szörnyű embernek éreztem magam, amiért ilyen könnyen elengedtem és még csak el sem tudtam búcsúzni normálisan. Elhittem, hogy visszajön és annyira beleéltem magam, hogy ezt kaptam. Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy eszembe jutott, hogy a teremben kéne lennem. Rohanni kezdtem ahogy csak tudtam a terem melletti kis bárba, ahol a tanácsosaim szokták múlatni az időt.
- Uraim! - léptem be. - Vészhelyzet van! Azonnal megkérem önöket, hogy fáradjanak át a tárgyalóba!
Mind a nyolc emberem azonnal felpattant és kiviharzottak az ajtón. Apám mindig azt mondogatta: A hatalom fegyver. Megmosolyogtatott ez a mondat, hiszen mindig rengeteget segített az uralkodásom első évében. Pár másodperc után én is siettem utánuk. Katharine és a kocsisom már ott vártak aggódóan. Az asztalhoz sétáltam és magabiztosan belekezdtem mondandómba.
- Urak, egyértelmű, hogy segítenünk kell a hercegnőn. Utána kell küldenünk a sereget.
- Ne haragudjon meg felség, de ha emlékezetem nem csal vén ember létemre, a seregnek több mint a harmada meghalt a háborúban. Alig maradt emberünk és ha odaküldenénk őket, nem maradnának védelmezőink.
- Én hiszek a seregemben! Erős emberekből állnak és kitartóak voltak mindig! Egyszer sem okoztak csalódást és most sem okoznának. Ismerem őket.
- Nem tartom ezt jó ötletnek felség, hogy egy nő miatt dobjuk oda a védelmet!
- Fogja vissza magát kérem! Hogy emlékeztessem, harcoltam a seregben két éve, tudom mik az előnyeink és hátrányaink!
- Még maguk ellenkeznek... - szólt közbe Katharine. - Addig a hercegnő valahol a palotában raboskodik és talán szenved is! Nagyon kérem szedjék össze magukat és találjanak ki valamit!
Kath-nek igaza volt. Az én drága angyalomat valahol fogva tartják és ki tudja még mit csinálnak vele.
- Rendben van felség. Segítünk. De tényleg nincsen elég emberünk a küzdelemhez.
- Mik a lehetőségek?
Észre sem vettem, hogy eddig bent tartottam a levegőm. Végül megkönnyebbülten kifújtam.
- A végső pusztulás, vagy a házasság.
Leesett az állam. Mégis milyen házasság?! És kivel? Nem akarok érdekből házasodni. Jól ment az uralkodás egyedül is és ha szeretnék is párt magam mellé, akkor sem mindegy kit...
- Mégis kivel? - kérdeztem felháborodva.
- A szomszéd Henrich királlyal.
Katharine azonnal rám nézett, én pedig rá. Kavarogtak a gondolataim és teljesen elvesztem még a kezembe nem nyomták a házasságkötési ajánlatot.

Hatalmas csönd következett. Csak nézegettem a lapokat a kezemben amiket csak alá kellet volna írnom, ugyanis magát az ajánlatot már megírták, ráadásul helyettem. Alig bírtam visszatartani a sírást, csak folytogatott. Úgy éreztem megfulladok. Angelre gondoltam... Arra, hogy nem tudnám ezt csinálni. Nem tehettem ezt, sem vele, sem magammal. Eszembe jutottak a vele töltött perceim, hogy mennyit nevettünk. A szeme, ami mindig úgy csillogott. A szája, amit mindig beharapott, ha zavarban volt. A mosolya, amitől elhittem, hogy én vagyok számára a minden és az a nevetés... Istenem, az a nevetés ami elhallatszott a palota másik végébe is, de imádtam. A haja, aminek mindig olyan virág illata volt... Nem bírtam tovább, egyszerre jött ki minden érzelem.

- Azt hiszem... A királynőnek szüksége lenne egy kis időre, hogy átgondolja az ajánlatot. - szólalt meg Katharine.
Hálás voltam neki, amiért segíteni próbál. Tényleg szükségem van egy kis időre.
- Engedelmével!
Aztán minden egyes tanácsosom és a kocsisom is távoztak a teremből, csak Katharine maradt. Odasétáltam a trónom elé és leültem a lépcsőre. Kath leüllt mellém, eleinte egy szót sem szólt. Csak hagyta, hogy megéljem az érzelmeim. Mikor már kicsit sikerült megnyugodnom, megfogta a kezem.
- Nem kell hozzámennie, ha nem szeretne. - mondta halkan.
- És akkor mi lesz a hercegnővel? - néztem rá a könnyektől csillogó szemeimmel. - Nem hagyhatom csak úgy ott segítség nélkül.
- Biztos van rá más mód is, hogy megmentsük Angelt.
- Értékelem a pozitivitásod Kath, de nincs elég emberem és szükségünk van seregre. Máskülönben bajba kerülne az országom is. Rájuk is gondolnom kell.
- Ezt lehet nem szabadna elmondanom önnek de... Beszéltem vele a hintóban. - mosolyodott el. - Pontosan ugyan ilyen volt, mint most ön. Csak bámult ki az ablakon céltalanul. Szereti felségedet, ezt biztos. Tudom milyen, mikor valaki szerelmes, hogy hogy néz arra a bizonyos emberre. Hiszen én is ezt csinálom minden nap... Tudom mit érez, higyje el nekem. Bármit megtenne magáért. De akkor sem teheti tönkre az életét.
Teljesen ledermedtem Kath mondandója után. Szóval igaz lenne... Angel tényleg szeretne engem? Azt sem tudtam már, hogy sírjak e vagy nevessek. Hihetetlenül boldog voltam. El sem akartam hinni, hogy ez tényleg megtörténhet, vagy akár esély lett volna rá. Minden álmom volt, hogy végre találjak valakit aki tényleg megfog. Volt már kapcsolatom de annyira beleéltem magam, hogy uralkodó társammá akartam tenni. Aztán felpakolt a kincstáramból és elhagyott. Azóta nem igazán sikerült szerelembe esnem és senkiben nem bíztam meg egy darabig. De utána jött Angel és teljesen elvarázsolt.
- Hozzá kell mennem. - jelentettem ki határozottan.
- Biztos, hogy ez az amit szeretne? - nézett rám Kath sajnálkozóan.
- Mindenki hoz áldozatot a szerelméért.