15. Rész (Angel és Waverly szemszöge) - Én és az országom...

Angel

Két nap telhetett el, mióta Waverly és én találkoztunk. Azóta alig láttam. Próbáltam a szeme elé kerülni, de csak egyszer kaptam el a tekintetét a tárgyalóteremben, mikor rámmosolygott. Néha még be is osonok a táncóráira, de nem megyek be utána, hogy beszéljek vele. Valamiért úgy érzem, kicsit kerülöm is. Féltem tőle és nem tudtam miért. Féltem attól, hogy szemtől-szemben kelljen vele lennem. Így hát, a napjaim nagyobb részét a lovardában töltöm, Wave lovával, akit Maximusnak hívtak. 

Talán nála szebb példánnyal még nem is találkoztam. Nagyon jól gondozott volt és okos. Amióta megérkeztem, minden nap kijártam vele lovagolni, ugyanis gyerekkorom egyik magy szenvedélye a lovaglás volt. Kiskorom óta foglalkoztam velük és imádtam őket. 

- Neked is hiányzik, igaz paci? - simítottam meg a nyakát. 

- Angel! 

Hátrafordultam és Katharine igyekezett felém.  

- Ne aggódj, tudom, hamarosan indulunk haza... - sóhajtottam.

- Sajnálom. - tette a kezét a vállamra. - De otthon várnak rád. A férjed, a kötelességed, a néped. 

- Nem akarok hazamenni... - suttogtam, a könnyeimmel küszködve. 

Ha valaki megkérdezte volna tőlem hetekkel ezelőtt, hogy itt akarok e maradni, azt válaszoltam volna, hogy nem. De most... Három nap leforgása alatt minden megváltozott. Én magam is megváltoztam. Ez a hely elvarázsolt. Minden, ami Freysburg, kezdve a királynőjével... A tudat, hogy hamarosan el kell mennem és nem láthatom Waverly-t, elviselhetetlen volt. Végre úgy éreztem, otthonra találtam. Itt akartam maradni velük. Ebben a pillanatban még a trón lemondására is képes lettem volna az itteni élet miatt. 

- Angel... Hidd el, hogy megértelek. De ha holnap nem jössz haza velem, összeomlik minden. A tisztelet, amit már most elértél, mikor kiálltál értem a teremben. Minden elveszik és veled együtt a királyság is. Angel, nekünk ott van az otthonunk. 

- Te azt otthonnak nevezed? Ugyan, kérlek! Az élet lopásból áll, gyilkosságokból és még mindig nem foglalkozott rajtam kívül az őrökkel, akik minden nap meglátogatják a fiatal lányokat és megerőszakolják őket! Ez nem élet! Az miért van, hogy Freysburg csodálatos, tiszta és boldog hely? 

- Mert Waverly az, aki uralkodik Angel. Ezt kellene tenned neked is. Talán jobb uralkodó lehetnél még tőle is!

- De én nem akarok királyné lenni érted? Nem akarok érdekházasságot, sem azt, hogy a király dirigáljon, erre nekem nincs szükségem! 

- Ide figyelj... Egy egész nép rajtad áll, vagy bukik. Áldozat nélkül, nincsen győzelem! Képes lennél lemondani rólunk... Rólam? A királyságodról? 

Nem állt szándékomban csalódást okozni Kathnek. A palotára néztem és rájöttem, hogy igaza van. Freysburg nem az én hazmám, hanem Waverlyé. Nekem pedig otthon van kötelességem. Hiába volt fontos mindaz, amit itt láttam, éreztem. Van egy saját népem, akik arra vártak, hogy megmentsem őket az éhezéstől és a nyomortól. 

- Soha nem hagynálak el téged és őket sem hagyom cserben. Bizonytalan vagyok, félek és az érzéseim összekuszálódtak. Új emberek léptek az életembe és nem tudom hová helyezni őket, sajnálom. - öleltem át. - Megígértem neked, hogy segítek és mindig melletted leszek. Nem szegem meg a szavam. Soha. De még el kell intéznem valamit. 

Puszit nyomtam Katharine homlokára és elindultam befelé. A szívem pedig jól tudta, hová tartok és mit akarok. 

A tárgyaló felé vetettem az irányt. Teljesen biztos voltam abban mit szeretnék, már csak a megvalósításán nem gondolkoztam. De hát... Ez vagyok én. Mint mindig, majd improvizálok. A terem tele volt fekete zakós öregekkel és a tanácsadókkal. Persze Waverlyt akárhol kiszúrtam volna. 

- Na de felség...

- Ez parancs volt! Nem fogom végignézni, ahogyan egyre több gyerek kerül árvaházba. Én vagyok a királynő, én döntöm el, hogy mi lesz velük! 

A tekintete szikrákat szórt. Látszott a tekintetében az elszántság, és a kitartás, ami azt sugallta: Az országom és én, egyek vagyunk. Nem mertem volna vele ellenkezni, de nem is akartam. A szívem furcsán zakatolt abban a pillanatban, amikor beléptem, a tekintete láttán pedig még a mosoly is kiül az arcomra. Waverly nem rémisztő. Az idősek tisztelik őt, a kisugárzása, a magabiztossága minden kételyt eloszlat. Aztán megpillantott engem. A határozott mosolyában megjelent a pajkosság és végig a szemembe nézett. 

- Most pedig elmehetnek. - fordult a fekete zakós öreg felé. - Fontos országügyi elintéznivalóm van Angel királynővel. 

Elfordítottam a fejem, hogy ne láthassak mennyire zavarba jöttem és, hogy alig bírtam visszatartani a nevetést. Ez a lány, folyamatosan zavarba tudott hozni akár egy szóval is. Miután kimentek a fura szagú emberek, Waverlyvel találtam szemben magam. 

- Te mindig így nézel az ügyintézőidre? - fontam keresztbe a karjaim.

- Mármint hogyan? - nevette el magát. 

- Mint aki képes lenne gondolatban összeroppantani bárkit. Tudod, mint abban a filmben... Amiben a kopasz, kerekesszékes ember depressziósan mered a távolba, és néha napján gátakat rombol meg dimenziókba teleportál... Most, hogy hangosan kimondtam, bírom azt a férfit. - gondolkodtam el, mire Wave még hangosabban kacagott.

És akkor jött a kis belső hang, hogy miért is mondtam én ezt ki hangosan? Elmélyültem a nevetésében. Egyszerűen imádtam mindent, ami Waverly. A hangját, a szemét, a száját. Végül mikor már túl kínos lett a csönd, csak megfogtam a kezét és mélyen a szemébe néztem, majd megkérdeztem:

- Sétálunk egyet?

Waverly

A szívem nagyot dobbant a kérdése hallatán, de láttam az arcán a kétségbeesést és koncentrációt, amit a legjobban utáltam. Szívem szerint odanyúltam volna egy zsebkendővel, és addig mostam volna az arcát, ameddig a mosolya vissza nem tér. De nem tehettem. Így hát intettem a palotaőröknek, akik kinyitották előttünk az ajtót, és olyan helyre kalauzoltam őt, ahová még az őrök is ritkán járnak. Az én titkos rejtek helyemre. Ha konkrétan ki akarom fejezni magam, a palota belsejében volt ez a kisebb udvar. Még vízesésem is volt. Egészen a kis udvarom közepéih húztam, majd megálltam vele szemben. 

- Szóval... Miért kerestél? 

- Á... Valójában, fogalmam sincs. Úgy éreztem... Szükségem van arra, hogy egy kicsit melletted legyek.

Képtelenség volt nem elmosolyodnom az aranyos hozzászólásain. 

- Történt valami, amiről tudnom kellene? - vágtam vissza. 

- Nem. Minden a legnagyobb rendben... 

Sejtettem, hogy valami nem stimmel, már a legelején, mikor felkeresett. Angel elengedte a kezemet, a patak mellé sétált, majd leült.

-Angel, figyelj... - ültem le mellé. - Királynő vagyok. Mellesleg, a barátod. Nincs olyan dolog, amit ne mondhatnál el nekem, rendben? 

De ő csak az ajkaiba harapott, sóhajtott egyet és kavicsokat kezdett dobálni a folyóba. Észrevettem magamon, hogy elég feltűnően bámulom, így elkezdtem az eget fürkészni, ami éppen kezdett beborulni, de azonban a csöndet is gyűlöltem. Beszélgetni akartam vele. 

- Akkor beszélgessünk... Állam ügyekről? - kérdeztem kétségbeesetten, mire Angel is felnevetett. 

- Szép improvizálás volt.

- Megérte. Még a végén kihagytam volna azt a felejthetetlen pillanatot, amikor egy kopasz pszichopatával váltam egyenlővé. 

Mindennél jobban szerettem látni, mikor Angel elpirul. Mert ez azt jelentette, teszik neki amit mondok. 

- Én... Csak zavarban voltam. Ne haragudj, nem tudom mi ütött belém... Pedig nagyon is okos vagyok! - mondta zavarodottan. 

Aztán megfogtam a kezét. Ő rámnézett aggódó tekintetével, én pedig alig bírtam megállni, higy ne érintsem meg azarcát, ami úgy csillogott, ahogy a borult felhők kis résén, a folyóról visszatükröződő nap rásütött. 

- Figyelj... Tudom, hogy hamarosan itt fogsz hagyni engem, ugyanis kötelességeid vannak és egy néped, akik várnak rád...

- Férjhez fogok menni. - szakított félbe. 

Ugyan csak halkan mondta e szavakat, de mind jól értettem. Könnyek csillantak meg az arcán, fejét a térdére hajtva sírta el magát. Én pedig mi mást tehettem volna... Közelebb csúsztam hozzá és szorosan a karjaimba vontam. Azt akartam, hogy tudja, én mindig itt leszek, hogy támogassam és mellette maradok, történjék bármi. 

- Ez mind nem jelent semmit, ha nem szereted. 

- Nem érted Wave! Egyáltalán nem értesz!

- Felségek! 

Mind a ketten felkaptuk a fejünket és elengedtük egymást. Katharine rohant felénk sebesen, úgy tűnt sürgős ügyről van szó. 

- Királyném... 

- Nyugalom Kath, nagy levegők! Fújd ki magad, aztán meséld el, mi történt! 

- A palota... Megtámadták a palotád! Ken is megsebesült, a király halott, ha azonnal nem indulunk el, nem lesz hová hazamennünk! 

Angel azonnal felém fordult. Nem mondott semmit, de tudtam mit szeretett volna. Mennie kellett. Efelől nem volt kétségem. Talán annyira gyorsan történt az egész, hogy nem is lett volna időnk elköszönni egymástól. Csak vártam még egy utolsó szóra, vagy ölelésre, amit nem kaphattam meg. 

- Én és az országom egyek vagyunk! - ismételte szavaimat. 

Aztán hátat fordított. A lány úgy futott keresztül a lehullott faleveleken, akár egy álomban. Már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a száraz levél, vagy a csontjaim ropognak ilyen veszettül, de egy biztos volt: Ez a lány, egyszerűen elképesztő. A szeme, a haja, a mosolya... A koronája? Dehogyis. A rangja csupán egy ostoba bélyeg, ami próbál határt szabni az érzelmeimnek, de sajnos hiába: Waverly királynőt semmi nem állítja meg. Akár egy rakás szerencsétlenség, úgy állok ott a kert közepén.

 A gondosan felépített álarcom, amit az imént az időseknek mutattam, apró darabokra hullott szét, amikor könnyektől ragyogó szemébe néztem. Sosem gondoltam volna, hogy pont az a lány talál majd fogást rajtam, aki ország világ előtt megalázott. De mit is tehetnék...? Nem tudom, mennyi idő telhetett el. A szívem kalapált, minden porcikám sajgott és csalódást árasztott, de a tenyeremben még mindig éreztem Angel puha bőrének melegét és lelki szemeim előtt még most is láttam, ahogy előttem fut, vérvörös tincseit táncoltatja a szél. Az első csillagok is kezdenek feltűnni a horizonton, amikor megjelenik az első palotaőr, hogy ideje bemennem, eső várható. Megköszöntem a figyelmeztetést, összefogtam magamon a vállkendőmet, és egyenesen a palota felé indultam. Az esőcseppek lassan áztatni kezdték az arcomat. Ezt imádom az országban. Ha én sírok, az ég is velem együtt búsul... Belépek a tágas előterembe, most minden üres. Csupán tartózkodnak az ajtó mögött. Fogalmam sincs, miért teszem, és azt sem, hogy mi hasznom van belőle, de a lábaim tudják az utat. Egyenesen a hercegnő lakosztálya felé sietek, és gondolkodás nélkül belépek az ajtón. Az ablakok nyitva, a barackrózsaszín függönyt gyengéden fújja a szél, az ablakokon eső illata árad be. A hercegnő nincs sehol, az éjjeliszekrény mellett mégis az ő bőröndje pihen. Tehát még visszajön. Az arcomra hamisíthatatlan mosoly kúszik, és úgy lépek ki a lakosztályból, mint egy gyermek szobájából. A homlokomat az ajtónak döntöm, és hevesen dobogó szívvel próbálom felidézni a lány emlékét. "Még visszajön." - suttogom boldogan az ajtónak, aztán a saját lakrészem felé veszem az irányt.

14. Rész (Angel és Katharine szemszöge) - Freysburg.

Drágaságos olvasóim! Erre a részre, hónapokat kellett várni. Életem legnehezebb hónapjain vagyok túl. Semmire sem voltam képes. Sem olvasni (ami a MINDENEM VOLT!), sem írni, még mosolyogni se tudtam őszintén. Azt hiszem, most van az a pont, mikor kijelenthetem, hogy jól vagyok. Képes vagyok újra írni, olvasok és ami a legfőbb, boldog vagyok. Sajnálok mindent. Hogy ennyi időre eltűntem. De értsetek meg, nektek is biztos volt ilyen. És tényleg sajnálom! Viszont szolgálok nektek egy új szereplővel és azt hiszem, elég nagy meglepetéseket fog okozni és egyben azt is észrevehetitek majd, mennyire megváltozott az életem! Szinte gyökeresen! :)


Katharine

Reggel mikor beértem Angel szobájába, nem találtam sehol. Nem volt az ágyában és a ruhái is szana széjjel voltak a földön. Végül a fürdőben találtam rá. Ott ült a csap mellett, kisírt szemekkel, a falat bámulva. Nem tudtam igazán, mit is kéne tennem. Egyszerűen csak öleljem át és vonjam magamhoz? De a történtek miatt, és a levegőben lógó kimondatlan szavaktól, inkább nem tettem. Nehéz volt nem átölelni és megnyugtatni, hogy: Itt vagyok. Angel, mintha meghallotta volna a gondolataimat, felpillantott, a tekintetünk találkozott a tükörben. Azonnal letörölte a könnyeit, de az arcán ott ült a bánat.
 - Mit keresel te itt? Kopogni nem tudsz? - mordul rám, és megnyitja a csapot, majd a hűvös vizet az arcára fröcsköli.
- Kopogtam, de nem nyitottál ajtót. Másodszor pedig, a szobalányod vagyok, és szabad bejárásom van. - felvont szemöldökkel keresztbe teszem a karjaim, és belépek a fürdőszobába.
 - Elmeséled, hogy mi történt? - kérdezem. Válaszul megcsóválja a fejét, és kézfejével letörli az újabb cseppeket.
 - Akkor én most úgy teszek, mintha nem sejteném, ki áll a rossz kedved mögött, és énekelni kezdek, rendben? - erőltetek mosolyt az arcomra, mire Angel kisírt szemei szinte kipattannak. Igen, nem vagyok valami nagy énekes.
- Katharine, kérlek. Sosem tudod, mikor kell elhallgatnod, hát most. - mordul rám.
 - Angel. Barátnők vagyunk, nem? - pár pillanatig hezitál, majd bólint.
 - Akkor meg kell bíznod bennem.
Láttam rajta, hogy fáradt és jól tudta, hogy nem fogom békén hagyni még nem tálal ki a történtekről, így hát a kád szélére ült, arcát a kezébe temetve és vett egy mély lélegzetet.
- Szeretlek téged Kath. Komolyan. A legjobb barátnőm vagy. De vannak dolgok, amiket nem mondhatok csak úgy el. Egyébként is... Neked most utálnod kellene engem.
Mosolyt erőltetve az arcomra leültem mellé és átkaroltam a vállát.
- Miért kellene utálnom téged? Végtére is... Csak a szerelmemmel kell összeházasodnod!
- Tudod... Igazán felemelő érzés a társaságod Kath.
Kuncogva hozzábújtam, hogy jobb kedvre derítsem. Bár, hogy az őszintét valljam, sosem voltam még ennyire lehangolt. De örültem neki, hogy Angel barátnője lehetek. Bármit megtettem volna érte. Nem csak a királyném, egyben ő volt a legjobb barátnőm is.
- A kötelességedet végzed. De jól tudom, hogy te sem így akarod ezt. Ugyanis a szíved más felé húz.
- Te honnan tudod ezt? - nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Drága barátnőm, ebben a szobában élek. - mutattam kifelé az ajtón. - Többet hallok és látok, mint te azt gondolnád. Ebben a palotában még a falnak is füle van! Azt hiszed nem látom mikor elpirulsz ha meglátod, vagy nem látom mikor a katonasorban őt keresed a tekinteteddel? Ugyan már, Angel. Ismerlek téged. És, hogy őszinte legyek, eléggé feltűnő.
- Sosem voltam túl jó az érzéseim eltitkolásában.- mosolyodott el végül ő is.
- Na ebben viszont egyetértünk! Most pedig ideje készülődni, el kell látogatnuk Freysburgba!
- Freysburg? Mégis mi keresni valóm nekem arrafelé?!
- Most, hogy királyné leszel, ideje összeszedned magad és javítani a kapcsolataidon! Kezdetnek jó lesz a Leit család!
Közben Angelnek sikerült felkászálódnia a kád széléről és a szekrénye felé tartott, én pedig sebesen utána.
- Miért van nekem olyan érzésem, hogy Waverly Leitről beszélgetünk...?
- Azért drágám, mert pontosan róla van szó!
Csak, hogy tisztázzuk... Waverly Leit, a Freysburgi hercgenő. Elég nagy a jelentősége a Stark és a Leit kapcsolatanak, ugyanis tőlük kapjuk az olajat és még néhány dolgot, amik közül jó pár nélkülözhetetlen. Na hát, a szépséges Angel-nek sikerült elintéznie, hogy a kereskedelem egy kissé... meggyengült. Ugyanis, amikor Wave itt járt a palotában, azt hitte rá az öltözködése miatt, hogy egy szajha ezért elég keményen beszélt vele, még ki nem derült, hogy ő egy Leit. Szóval, elég izgalmasan kezdődött a kettőjük kapcsolata, sok tányér és váza halálát jelentette az a nap...
- De esküszöm neked, hogy szajhának nézett ki! Azt hittem, egy hercegnő ennél modoráltabb!
Ahogy végignéztem királynőnkön, elkapott a nevetés. Ugyanis egy szál bugyiban és pólóban rohangált, ami ráadásul még nagy is volt rá. De persze, nem tettem említést az öltözködési szokásaira, hagytam, hogy azt higyje, vele értek egyet. Hát igen... Rengeteg dolgom lesz még ezzel a lánnyal.

Mikor visszamentem a szobámba összepakolni az útra, hallottam, hogy kopognak. Fáradtan kinyitottam az ajtót  majd mikor megpillantottam Kennethet, elfordultam és pakoltam tovább.
- Nem büntethetsz némasággal!
- Nem büntetlek semmivel. Szimplán fontosabb a munkám, mint bármelyik férfi vagy nő. - mondtam határozottan, rá sem nézve.
Valahol a szívem mélyén jól tudtam, hogy dühös vagyok rá amiatt, hogy nem szólt semmit, még csak meg sem akadályozta az apját és ezzel elvágva esélyeink zsinórját a boldogságoz.
- Kerültél egész reggel! Még a reggelimet is Belle hozta el nekem és ő sem tudta mi van veled, ma nem is Angelé vagy, hanem az enyém! Nálam kellett volna kezdened reggel nyolckor!
- Na ide figyelj, Stark! - fordultam szembe vele. - Nem vagyok sem egy tárgy, sem báb, amit ide-oda rángathatsz! Magam tartom el a családomat évek óta, nem kockáztathatom az életünket! Majdnem kirúgtak a palotából, csak azért, mert az apád nem képes a szeretetre és annak felismerésére! Ezek után még csodálkozol, miért nem jelenek meg reggel, széles mosollyal, csókra éhesen? Én nem erre vállalkoztam, mikor idejöttem. Új életet akartam kezdeni, amiben nincs erőszak, éhezés vagy áramhiány. Ha így folytatod, elveszítem a munkám, az életem és ami a legfontosabb, a családom. Nekem csak ők maradtak. Van egy húgom Kenneth! Egy húgom, aki tiszta szívből várja haza a nővérét, fizetéssel, ruhákkal, sütivel... Boldog akarok lenni, mikor hazamegyek. Nem tehetem meg, hogy depressziósan és elnyomva megyek vissza. Azt hittem, ez a világ legjobb munkája... De tévedtem. Folyamatosan csak ígérgetsz! Nem vagy tisztában az ígéreteid súlyával! Nekem adod a szíved, de a gyűrűt már más lány ujjára húzod? Mégis mi ez? Nem várom el tőled Ken, hogy mondj le mindenről és válassz engem. Nem tehetem, nincs jogom és hidd el, nem is akarom. De ami köztünk folyik, az kész vicc. Sajnálom az egészet, sajnálom minket de ennek így kell lennie.
Kenneth egy szót sem szólt az egész mondandóm alatt. Csak figyelmesen hallgatott. Most azonban kihúzta magát és egyenesen a szemembe nézett.
- Úgy lesz, ahogy akarja kisasszony. Többé nem kell nálam dolgoznia, mától jövendő hitvesemnél lesz!
Mielőtt bármitis szólhattam volna, Kenneth hátatfordított és bevágta az ajtóm.

Angel

A reggelinél eléggé furcsák voltak az emberek. Mikor le akartam menni, hogy a szobalányokkal ehessek, az őrök nem engedtek le és azt mondták, mától TILOS belépnem. Meglepett, ugyanis az utóbbi pár hétben mindig lent ettem. Most azonban, a királlyal és a herceggel foglaltam helyet az étkezőben. Katharine szolgálta fel a palacsintát, amit jól megöntözött csokiszósszal, pont, ahogy szeretem. 

- El akarod hízlalni a feleségem!? - mordult fel Kenneth. - Mégis mit képzelsz? Mit csinálsz?! Azonnal hozz neki egy másikat, kevesebb csokival! 

- De felség...

- Semmi felség! Menjen már! - kiáltotta Ken. 

Már a kezemben tartottam a kést és a villát, éppen készültem nekilátni a finom reggelimnek, mire Kath evette előlem a tányérom és elviharzott. 

- Na de... - néztem utána szomorúan. - A palacsintám! Mi a fene ütött beléd?!

- Vigyázok az egészségedre, szívem. - mosolyodott el Kenneth.

- Na nem! Ez kínzás! Elvitetted a palacsintámat, ennyi boldogságom volt az életben, te pedig szó szerint, elvetetted tőlem! Nem elég, hogy hozzád kell mennem és ezzel össze kell törnöm egyben a saját szívemet is, nem... Elveszed a számomra lefontosabb dolgot! - üvöltöztem. 

- A szíved...? - kérdezte megszeppenve. 

- A KAJÁM! 

A király nevetésben tört ki, mire én leöntöttem borral a hófehér ingjét. 

- Maga csak ne nevessen itt előttem, hatalmam az önéhez képest hatalmas! Azt csinálhatnék magával, amit csak akarok és csak a kisujjamat kel megmozdítanom, hogy eze a fickók itt elvigyék magát. - böktem az őrök felé, akik a karduk kihúzására készenállva figyeltek minket. 
- Mit képzel, ki maga? - szorította ökölbe a kezéta király. 
- Angel Valar, a Stark ház jogos trónörökösének a felesége leszek, kérem. És maga pedig semmit nem tehet ellene! 
Nem bírtam tovább. Felálltam az asztaltól és emelt fővel hagytam el az ebédlőt, királynéhoz méltóan. Így is elég nehéz volt nekem. Nem akartam az esküvőt és az sem könnyítette a dolgom, hogy az Alex iránt érzett szerelmem csak erősödött. Abban a pillanatban, ahogy kiléptem az ajtón, nekiütköztem Alexnek.
- Ó, ne haragudjon felség! Nem vettem észre...
Szomorkásan elmosolyodtam, majd tovább mentem. Nem akartam foglalkozni azokkal a dolgokkal, amik elszomorítanak és megsebeznek. Elhatároztam magam, hogy csakis arra fogok a mai napon koncentrálni, hogy megoldjam a problémákat, amiket okoztam és képes legyek arra, hogy igazi királyné lehessek. Bármennyire nem látszik, a népnek szüksége volt egy rendes irányítóra és olyan emberre, aki foglalkozik az életükkel és átsegíti őket a nehéz időkben.

Reggeli után egy órával indultunk el Kathel Freysburgba és hát hogy is fogalmazhatnék... Kényelmetlenül éreztem magam. A tudat, hogy találkozom a hercegnővel akit konkrétan elküldtem a pi**ába... Nem túl bíztató. Katharine elmondása szerint, imádni fogom Waverly hercegnőt, ha jobban megismerem. Egyetlen dolgot tudtam biztosra vele kapcsolatban... Leszbikus volt. És egyáltalán nem szégyellte és nem is titkolta soha. Százak akarták már megölni emiatt és a tanács is úgy határozott eleinte, hogy nem lehet trónörökös a beállítottsága miatt. De ő harcolt azért, ami az övé és hihetetlenül csodáltam benne, hogy ennyire magabiztos volt és nem engedte, hogy bárki árthasson a számára legfontosabb dolognak! Viszont elég nagy bajban volt az öröklés miatt... Mivel utóda nem igazán lehet majd és kényszeríteni sem kényszeríthetik majd arra, hogy egy idegen herceggel legyen és arra sem, hogy gyereket szüljön neki. A hercegnők azt az elvet követik, mint ahogyan én is, hogy néhány dolog fontosabb a boldogságunknál. A szívem mélyén azonban mindig is arról álmodoztam, hogy boldog életet élhessek valakivel jó távol innen, a gondoktól, a kötelességtől.
- Min gondolkozol ennyire hercegnőm? - kérdezte Kath.
- Csak félek... - mosolyodtam el bizonytalanul. - Nem tudom mire számíthatok majd vele kapcsolatban...
- Igazából... Ő egy nagyon kedves egyéniség. És maga az ország is nagyon fog tetszeni neked Angel. Waverly nagyon jól törődik az itteni emberekkel és ez az ország helyzetén is meglátszik. Nem találsz itt egyetlen utcán élő embert sem. Csak add önmagad!
- Éppen ebből volt a baj a múltkor is... Hogy magamat adtam.
- Biztos vagyok benne, ha jobban megismer, imádni fog.
- Vagy hozzám vág valami éles tárgyat... És ez még a jobb eset lenne. 
Mikor megérkeztünk a palota elé, leesett az állam. A palota akkora volt, mint az enyém és a Kennethé összetéve. Hatalmas és káprázatos! Rögtön mellette található a piac is, ahol rengeteg ember volt, mulattak, táncoltak, élő zene hallatszott. Sosem láttam ilyet! A mi falunkban általában csönd van és alig látni ha három embert. De itt? Boldogok voltak, mosolyogtak. Élvezték az életet. 
- Csak nem elkápráztatta az én kis birodalmam Ms. Horth? 
Odapillantottam. Waverly Leit sétált felém a téren, széles mosollyal és hát... Igen. Gyönyörű volt! A haja világosbarna, néhol szőkés. A szeme csak úgy csillogott. Egy pillanatra nagyon furcsán kezdtem érezni magam, mintha... Elvarázsolt volna egyetlen tekintetével. 
- Igen, valóban csodás, ahogyan maga is. - mosolyodtam el. 
Aztán ellágyult a tekintete. 

És elhittem! Elhittem, hogy én vagyok a legjobb dolog a világon. Nem tudom miféle képesség volt ez, vagy, hogy direkt próbált tesztelni, de valahogy mégis úgy éreztem az utolsó gondolata lenne bántani engem. Végül megszűnt a varázs, mikor Kath mellém lépett. 
- Üdvölöm önt Waverly hercgnő! Nagyon köszönjük a meghívást! 
- Igazán semmiség. Úgy gondoltam helyre kell hoznom a kapcsolatomat Angel hercegnővel, ugyanis kár lett volna érte. 
Rámpillantott, én pedig hihetetlenül zavarba jöttem... Ahogy nézett, ahogyan csodált, végigmért, szóhoz sem tudtam jutni. Bókolt nekem és ráadásul, még jól is csinálta... 
- Kérem, jöjjenek csak be! Megmutatom a szobájukat, aztán elrendezzük a dolgainkat! 
Egy szót sem szólva ballagtam utánuk. Katharnie és a hercegnő már jól ismerhették egymást, ugyanis nagyon jól elbeszélgette, nekem pedig lehetőségem támadt őt jobban megfigyeni. Az isten sem tudta volna megmondani róla, hogy leszbikus lenne. Nem volt fiúsan felöltözve, úrigyölgy módjára beszélt, semmi jele nem volt annak, hogy bármi ilyesmi lehetne. De amikor hátranézett mélyen a szemembe, tudtam... Nem azért jöttünk ide, mert Waverly hercegnő utált és cselekednem kellett... Ő hívott meg minket az oka pedig az, hogy jobban meg akar ismerni és valahogy volt egy olyan érzésem, jobban mint ahogyan azt gondoltuk.

A szobám Waverlyével szemben volt. Nagyobb és szebb, mint az enyém Kenneth palotájában. Eltalálni ide is szörnyen nehéz! Teraszom is volt, ami a tengerre nézett. Ahogy kiléptem, megcsapott a sós víz és a virágok illata. 
- Remélem megfelelnek a szoba körülményei, hercegnő. 
Ez a hang... Valahogy az első pillanattól kezdve a fejembe fúrta magát, akárhol felismerném, kirázott a hideg tőle... Vettem egy mély lélegzetet, megfordultam és ott állt. Az arcán idegesség látszott és a levegőt is gyorsan vette. A tekintetem lejjebb vándorolt. Egy fekete top volt rajta, szürke hosszú nadrág és sportcipő. Én meg álltam ott, mint a tudjuk mi a lagziban és szégyelltem magam szoknyában. Ugyanis utáltam ezeket a göncöket hordani, mindigis kényelmesebben szerettem öltözködni. 
- Talán a legszebb hely, amit valaha látni véltem. Köszönöm! - villantottam fel száz wattos mosolyom.
- Ha bármi panasza lenne...
- Nem tegeződhetnénk? Hihetetlenül kezd kínos lenni... Csak Angel. 
- Sajnálom, csak... Nem igazán indult jól a kapcsolatunk, nem tudtam, hogy mit kéne tennem... Egyébként, Wave. - nyújtotta felém a kezét. 
Hát így kezdődött el... Egyetlen kézrázással. Mintha áramütés ért volna, mikor megérintett.
- Viszont most rohannom kell! Késésben vagyok és nem szeretik, ha későn érkezem. Azonban, este remélem még lesz alkalmunk találkozni. Ha pedig szüksége van rám, csak keressen meg! 
Aztán már el is rohant. Én hülye meg...? Hát persze, hogy követtem! Az egyik folyosóról a másikra mentünk, még el nem érkeztünk egy hatalmas teremhez, ahová bement. Besurrantam és egy előszobában találtam magam, ahonnan be lehetett látni a táncterembe. Azonban Waverly nem láthatott engem. Tükör volt a fal másik oldalán, nekem pedig száz százalékos előnyöm volt. 
- Kisasszony, már megint késett! 
- Ne haragudjon mester, most érkeztek a palotába a szomszéd országból, siettem, ahogy tudtam! 
- Legközelebb igyekezzen! Most pedig... Kezhetjük is, a tegnapival! Öt, hat, hét, nyolc...

Bár az én nevem jelentése volt angyal, az övé pedig nyárfa, úgy éreztem, most én remegek úgy, mint a nyárfalevél, ő pedig az angyal. Mert úgy táncolt... Teljesen átszellemült, komoly volt és nagyon jól csinálta! Minden apró részletet megfigyeltem rajta, még azt a kis szemölcsöt is a jobb karján, vagy, hogy az alsóneműje kilátszódott... Tökéletes alakja volt. Teltek a percek és én még mindig őt bámultam, ahogy a mester tanítja az új lépéseket, ahogyan nevet, egyszerűen, csodálni kezdtem. Talán egy óra telhetett el, mikor a mester kijelentette, hogy vége az órájának és elmehet. Megvártam még Waverly egyedül maradt és beléptem a terembe. Képtelen voltam letörölni az arcomról a csodálatot és a mosolyt. 

- Egyszerűen... Káprázatos voltál! 

Hátrafordult ijedt, de mégis zavarodott tekintetével, majd végül ő is elmosolyodott. 

- Követtél? 

- Nem, éppen erre jártam... Tudni akartam mit csinálsz. 

- És tetszett amit láttál? 

És felvillantotta azt a tekintetét... Mikor mélyen végig a szemembe néz. Tudatva velem, hogy ő van fölényben. 

- Azt hiszem... - hajtottam le a fejem. - Tanítasz nekem is valamit? 

Nem is kellett többet kérdeznem. Megfogta a kezem és a terem közepére húzott. 

- Oké, ezt a lábad tedd ide. - mutatotta csípőjére. 

- De... Szoknyában vagyok... 

- Na és? Nincs itt senki csak te meg én! 

Én pedig engedtem a kísértésnek hogy odategyem a lábam, feltárva ezzel az alsóneműmet, amitől nagyon vörös lettem, viszont ez Waverlyt egyáltalán nem hatotta meg. 

- Rendben, a jobb kezed fond a nyakam köré. 

- Így valahogy...?

Az arcunk pár centire lehetett egymástól. 

- Igen, így pont jó. Most pedig... ha megemellek, a bal lábaddal kell majd ugyanazt csinálnod, mint a jobbal, amit majd ki kell fentre nyújtanod, miközben forgatlak, de a nyakamat nem engedheted el, különben baj lesz. Sikerülni fog? 

A szemébe néztem és jól tudtam, hogy bízhatok benne. Bólintottam, aztán ő megfogta a combomat, megemlet, én pedig pont úgy csináltam mindent, ahogy mondta. És sikerült! Ráadásul még szépen is! Leengedtem a lábam, de ő még mindig tartott, ott ültem a karjaiban, mosolyogtunk egymásra. 

- Van kedved kávézni velem? - kérdezte csillogó szemekkel.

- Ezer örömmel. 

Gondolkodás nélkül igent mondtam. Vele akartam lenni. Jól éreztem magam vele, egy hang a fejemben pedig azt súgta mindenképpen vele kell lennem! És hogy miért? Azt még jó magam sem tudtam...

Később kiderült, hogy nem csak én szerettem a szobalányok helyén kávézni és enni. Wave és én éppen a konyhában voltunk az asztalnál. Kínos csend lépett fel, egyikünk sem jutott szóhoz,csak szorongattam a bögrét, nem tudtam, mit mondhatnék. Még ígyis annyira gyönyörű volt! 

- Szóval... - kezdett bele. - Még mindig úgy gondolod, szajha lennék? 

- Waverly... Aznap nagyon rosszul keltem. És hidd el nekem, nagyon sajnálom, hogy kiabáltam veled, életem legrosszabb döntése volt! 

Átnyúltam az asztal fölött és megfogtam a kezét, végül rámnézett. 

- Ha vissza tudnám tekerni az időt... - folytattam. - Mgetenném! Mindent másképp csinálnék, talán most sem így kellene itt ülnünk. Bűntudatom van miatta és azt kívánom, bárcsak már akkor észrevettelek volna TÉGED. Azt, aki vagy! Nem pedig vázát dobálni hozzád... 

Felnevetett, mire én is vele nevettem. 

Visszagondolva a történetkre, vicces volt és most, jó emlék lett belőle. Így, ahogyan itt ültem vele szemben, valami megváltozott. ÉN változtam meg. Hamarkodott lenne azt mondanom, beleszerettem a mosolyába első pillantásra, de nem hazudnék... Tényleg így volt. Elfelejtettem, hogy trónvárományos vagyok az esküvő után. Hogy Horth vagyok. Angel Valar lehettem mellette, nem kellett megjátszanom magam. Ő így látott tökéletesnek. Én pedig rájöttem annál az asztalnál Waverlyt bámulva, hogy életem legjobb döntését követtem el, amikor betettem a lábam ebbe a palotába.