15. Rész (Angel és Waverly szemszöge) - Én és az országom...

Angel

Két nap telhetett el, mióta Waverly és én találkoztunk. Azóta alig láttam. Próbáltam a szeme elé kerülni, de csak egyszer kaptam el a tekintetét a tárgyalóteremben, mikor rámmosolygott. Néha még be is osonok a táncóráira, de nem megyek be utána, hogy beszéljek vele. Valamiért úgy érzem, kicsit kerülöm is. Féltem tőle és nem tudtam miért. Féltem attól, hogy szemtől-szemben kelljen vele lennem. Így hát, a napjaim nagyobb részét a lovardában töltöm, Wave lovával, akit Maximusnak hívtak. 

Talán nála szebb példánnyal még nem is találkoztam. Nagyon jól gondozott volt és okos. Amióta megérkeztem, minden nap kijártam vele lovagolni, ugyanis gyerekkorom egyik magy szenvedélye a lovaglás volt. Kiskorom óta foglalkoztam velük és imádtam őket. 

- Neked is hiányzik, igaz paci? - simítottam meg a nyakát. 

- Angel! 

Hátrafordultam és Katharine igyekezett felém.  

- Ne aggódj, tudom, hamarosan indulunk haza... - sóhajtottam.

- Sajnálom. - tette a kezét a vállamra. - De otthon várnak rád. A férjed, a kötelességed, a néped. 

- Nem akarok hazamenni... - suttogtam, a könnyeimmel küszködve. 

Ha valaki megkérdezte volna tőlem hetekkel ezelőtt, hogy itt akarok e maradni, azt válaszoltam volna, hogy nem. De most... Három nap leforgása alatt minden megváltozott. Én magam is megváltoztam. Ez a hely elvarázsolt. Minden, ami Freysburg, kezdve a királynőjével... A tudat, hogy hamarosan el kell mennem és nem láthatom Waverly-t, elviselhetetlen volt. Végre úgy éreztem, otthonra találtam. Itt akartam maradni velük. Ebben a pillanatban még a trón lemondására is képes lettem volna az itteni élet miatt. 

- Angel... Hidd el, hogy megértelek. De ha holnap nem jössz haza velem, összeomlik minden. A tisztelet, amit már most elértél, mikor kiálltál értem a teremben. Minden elveszik és veled együtt a királyság is. Angel, nekünk ott van az otthonunk. 

- Te azt otthonnak nevezed? Ugyan, kérlek! Az élet lopásból áll, gyilkosságokból és még mindig nem foglalkozott rajtam kívül az őrökkel, akik minden nap meglátogatják a fiatal lányokat és megerőszakolják őket! Ez nem élet! Az miért van, hogy Freysburg csodálatos, tiszta és boldog hely? 

- Mert Waverly az, aki uralkodik Angel. Ezt kellene tenned neked is. Talán jobb uralkodó lehetnél még tőle is!

- De én nem akarok királyné lenni érted? Nem akarok érdekházasságot, sem azt, hogy a király dirigáljon, erre nekem nincs szükségem! 

- Ide figyelj... Egy egész nép rajtad áll, vagy bukik. Áldozat nélkül, nincsen győzelem! Képes lennél lemondani rólunk... Rólam? A királyságodról? 

Nem állt szándékomban csalódást okozni Kathnek. A palotára néztem és rájöttem, hogy igaza van. Freysburg nem az én hazmám, hanem Waverlyé. Nekem pedig otthon van kötelességem. Hiába volt fontos mindaz, amit itt láttam, éreztem. Van egy saját népem, akik arra vártak, hogy megmentsem őket az éhezéstől és a nyomortól. 

- Soha nem hagynálak el téged és őket sem hagyom cserben. Bizonytalan vagyok, félek és az érzéseim összekuszálódtak. Új emberek léptek az életembe és nem tudom hová helyezni őket, sajnálom. - öleltem át. - Megígértem neked, hogy segítek és mindig melletted leszek. Nem szegem meg a szavam. Soha. De még el kell intéznem valamit. 

Puszit nyomtam Katharine homlokára és elindultam befelé. A szívem pedig jól tudta, hová tartok és mit akarok. 

A tárgyaló felé vetettem az irányt. Teljesen biztos voltam abban mit szeretnék, már csak a megvalósításán nem gondolkoztam. De hát... Ez vagyok én. Mint mindig, majd improvizálok. A terem tele volt fekete zakós öregekkel és a tanácsadókkal. Persze Waverlyt akárhol kiszúrtam volna. 

- Na de felség...

- Ez parancs volt! Nem fogom végignézni, ahogyan egyre több gyerek kerül árvaházba. Én vagyok a királynő, én döntöm el, hogy mi lesz velük! 

A tekintete szikrákat szórt. Látszott a tekintetében az elszántság, és a kitartás, ami azt sugallta: Az országom és én, egyek vagyunk. Nem mertem volna vele ellenkezni, de nem is akartam. A szívem furcsán zakatolt abban a pillanatban, amikor beléptem, a tekintete láttán pedig még a mosoly is kiül az arcomra. Waverly nem rémisztő. Az idősek tisztelik őt, a kisugárzása, a magabiztossága minden kételyt eloszlat. Aztán megpillantott engem. A határozott mosolyában megjelent a pajkosság és végig a szemembe nézett. 

- Most pedig elmehetnek. - fordult a fekete zakós öreg felé. - Fontos országügyi elintéznivalóm van Angel királynővel. 

Elfordítottam a fejem, hogy ne láthassak mennyire zavarba jöttem és, hogy alig bírtam visszatartani a nevetést. Ez a lány, folyamatosan zavarba tudott hozni akár egy szóval is. Miután kimentek a fura szagú emberek, Waverlyvel találtam szemben magam. 

- Te mindig így nézel az ügyintézőidre? - fontam keresztbe a karjaim.

- Mármint hogyan? - nevette el magát. 

- Mint aki képes lenne gondolatban összeroppantani bárkit. Tudod, mint abban a filmben... Amiben a kopasz, kerekesszékes ember depressziósan mered a távolba, és néha napján gátakat rombol meg dimenziókba teleportál... Most, hogy hangosan kimondtam, bírom azt a férfit. - gondolkodtam el, mire Wave még hangosabban kacagott.

És akkor jött a kis belső hang, hogy miért is mondtam én ezt ki hangosan? Elmélyültem a nevetésében. Egyszerűen imádtam mindent, ami Waverly. A hangját, a szemét, a száját. Végül mikor már túl kínos lett a csönd, csak megfogtam a kezét és mélyen a szemébe néztem, majd megkérdeztem:

- Sétálunk egyet?

Waverly

A szívem nagyot dobbant a kérdése hallatán, de láttam az arcán a kétségbeesést és koncentrációt, amit a legjobban utáltam. Szívem szerint odanyúltam volna egy zsebkendővel, és addig mostam volna az arcát, ameddig a mosolya vissza nem tér. De nem tehettem. Így hát intettem a palotaőröknek, akik kinyitották előttünk az ajtót, és olyan helyre kalauzoltam őt, ahová még az őrök is ritkán járnak. Az én titkos rejtek helyemre. Ha konkrétan ki akarom fejezni magam, a palota belsejében volt ez a kisebb udvar. Még vízesésem is volt. Egészen a kis udvarom közepéih húztam, majd megálltam vele szemben. 

- Szóval... Miért kerestél? 

- Á... Valójában, fogalmam sincs. Úgy éreztem... Szükségem van arra, hogy egy kicsit melletted legyek.

Képtelenség volt nem elmosolyodnom az aranyos hozzászólásain. 

- Történt valami, amiről tudnom kellene? - vágtam vissza. 

- Nem. Minden a legnagyobb rendben... 

Sejtettem, hogy valami nem stimmel, már a legelején, mikor felkeresett. Angel elengedte a kezemet, a patak mellé sétált, majd leült.

-Angel, figyelj... - ültem le mellé. - Királynő vagyok. Mellesleg, a barátod. Nincs olyan dolog, amit ne mondhatnál el nekem, rendben? 

De ő csak az ajkaiba harapott, sóhajtott egyet és kavicsokat kezdett dobálni a folyóba. Észrevettem magamon, hogy elég feltűnően bámulom, így elkezdtem az eget fürkészni, ami éppen kezdett beborulni, de azonban a csöndet is gyűlöltem. Beszélgetni akartam vele. 

- Akkor beszélgessünk... Állam ügyekről? - kérdeztem kétségbeesetten, mire Angel is felnevetett. 

- Szép improvizálás volt.

- Megérte. Még a végén kihagytam volna azt a felejthetetlen pillanatot, amikor egy kopasz pszichopatával váltam egyenlővé. 

Mindennél jobban szerettem látni, mikor Angel elpirul. Mert ez azt jelentette, teszik neki amit mondok. 

- Én... Csak zavarban voltam. Ne haragudj, nem tudom mi ütött belém... Pedig nagyon is okos vagyok! - mondta zavarodottan. 

Aztán megfogtam a kezét. Ő rámnézett aggódó tekintetével, én pedig alig bírtam megállni, higy ne érintsem meg azarcát, ami úgy csillogott, ahogy a borult felhők kis résén, a folyóról visszatükröződő nap rásütött. 

- Figyelj... Tudom, hogy hamarosan itt fogsz hagyni engem, ugyanis kötelességeid vannak és egy néped, akik várnak rád...

- Férjhez fogok menni. - szakított félbe. 

Ugyan csak halkan mondta e szavakat, de mind jól értettem. Könnyek csillantak meg az arcán, fejét a térdére hajtva sírta el magát. Én pedig mi mást tehettem volna... Közelebb csúsztam hozzá és szorosan a karjaimba vontam. Azt akartam, hogy tudja, én mindig itt leszek, hogy támogassam és mellette maradok, történjék bármi. 

- Ez mind nem jelent semmit, ha nem szereted. 

- Nem érted Wave! Egyáltalán nem értesz!

- Felségek! 

Mind a ketten felkaptuk a fejünket és elengedtük egymást. Katharine rohant felénk sebesen, úgy tűnt sürgős ügyről van szó. 

- Királyném... 

- Nyugalom Kath, nagy levegők! Fújd ki magad, aztán meséld el, mi történt! 

- A palota... Megtámadták a palotád! Ken is megsebesült, a király halott, ha azonnal nem indulunk el, nem lesz hová hazamennünk! 

Angel azonnal felém fordult. Nem mondott semmit, de tudtam mit szeretett volna. Mennie kellett. Efelől nem volt kétségem. Talán annyira gyorsan történt az egész, hogy nem is lett volna időnk elköszönni egymástól. Csak vártam még egy utolsó szóra, vagy ölelésre, amit nem kaphattam meg. 

- Én és az országom egyek vagyunk! - ismételte szavaimat. 

Aztán hátat fordított. A lány úgy futott keresztül a lehullott faleveleken, akár egy álomban. Már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a száraz levél, vagy a csontjaim ropognak ilyen veszettül, de egy biztos volt: Ez a lány, egyszerűen elképesztő. A szeme, a haja, a mosolya... A koronája? Dehogyis. A rangja csupán egy ostoba bélyeg, ami próbál határt szabni az érzelmeimnek, de sajnos hiába: Waverly királynőt semmi nem állítja meg. Akár egy rakás szerencsétlenség, úgy állok ott a kert közepén.

 A gondosan felépített álarcom, amit az imént az időseknek mutattam, apró darabokra hullott szét, amikor könnyektől ragyogó szemébe néztem. Sosem gondoltam volna, hogy pont az a lány talál majd fogást rajtam, aki ország világ előtt megalázott. De mit is tehetnék...? Nem tudom, mennyi idő telhetett el. A szívem kalapált, minden porcikám sajgott és csalódást árasztott, de a tenyeremben még mindig éreztem Angel puha bőrének melegét és lelki szemeim előtt még most is láttam, ahogy előttem fut, vérvörös tincseit táncoltatja a szél. Az első csillagok is kezdenek feltűnni a horizonton, amikor megjelenik az első palotaőr, hogy ideje bemennem, eső várható. Megköszöntem a figyelmeztetést, összefogtam magamon a vállkendőmet, és egyenesen a palota felé indultam. Az esőcseppek lassan áztatni kezdték az arcomat. Ezt imádom az országban. Ha én sírok, az ég is velem együtt búsul... Belépek a tágas előterembe, most minden üres. Csupán tartózkodnak az ajtó mögött. Fogalmam sincs, miért teszem, és azt sem, hogy mi hasznom van belőle, de a lábaim tudják az utat. Egyenesen a hercegnő lakosztálya felé sietek, és gondolkodás nélkül belépek az ajtón. Az ablakok nyitva, a barackrózsaszín függönyt gyengéden fújja a szél, az ablakokon eső illata árad be. A hercegnő nincs sehol, az éjjeliszekrény mellett mégis az ő bőröndje pihen. Tehát még visszajön. Az arcomra hamisíthatatlan mosoly kúszik, és úgy lépek ki a lakosztályból, mint egy gyermek szobájából. A homlokomat az ajtónak döntöm, és hevesen dobogó szívvel próbálom felidézni a lány emlékét. "Még visszajön." - suttogom boldogan az ajtónak, aztán a saját lakrészem felé veszem az irányt.