4. Rész - Hivatalosan is szobalány lettem!

Az úton egyáltalán nem unatkoztunk a lányokkal, elég sokat beszélgettünk és rengeteg dolgot megtudtunk a másikról. Mégis úgy éreztem, a legjobb kapcsolatom Abbie-vel alakult ki. Még becenevet is adott nekem, ami nem más, mint a vörös démon. Rosie-t és Belle-t is nagyon megkedveltem, de van egy olyan érzésem, hogy Abbie és én nagyon jóban leszünk. A palotához érve reszketni kezdett a lábam és egyre jobban paráztam attól, hogy valamit el fogok rontani... Ismerem magam és tudom, hogy képes lennék egy szóval elronatni mindent és másnap már otthon találnám magam.
- Hé, semmi baj! - nyugtatott Abbie. - Biztos, hogy nagyon jól megleszünk.
Valamennyit javult is a kedvem, de ki tudna megnyugodni egy ilyen helyzetben?! Egy palotába költözök az Isten szerelmére! Jó, igaz csak egy átlagos szobába, de mégis jobb állapotban van, mint az enyém. Nehéz lesz megszoknom egy ilyen puccos helyet, hiszen hatalmas és gyönyörű! Aztán eszembe jutott, hogy akár el is tévedhetek és ettől csak még jobban paráztam...
- Abbie, nem állhatnánk meg szerinted? Hánynom kell.
- Katharine, ne legyél már ennyire nyuszi! A herceg nagyon kedves ember és a királytól pedig jó messze leszünk, szóval gond egy szál se.
Pár percel utána, már meg is érkeztünk. A sofőr szó nélkül kinyitotta az ajtót mi pedig mosolyogtunk rajta egy jót. Ha szerettem volna felnézni a palota legtetejére, már rég kitört nyakkal hevernék a földön. Még a kapu is akkora volt, mint egy panelház! A lányok rohanva mentek be, én viszont jól lemaradtam és nem siettem sehová. Nem is értem, miért vagyok én itt? Mi van, ha nem fogok megfelelni az elvárásoknak? Csalódást okozok a családomnak és saját magamnak is.
- Hé, minden rendben?
Egy vörös hajú lány sétált felém, fülig érő mosollyal. Úgy látszik, mégiscsak van másik vörös hajú lány a faluban... Az öltözéke alapján, tanácsadó lehetett.
- Nem, nincs... Félek, hogy valami hülyeséget csinálok és hazaküldenek.
- Ugyan, szobalányokra mindig szükség van. Nem fognak kirúgni, ha csak nem követsz el árulást és nem folytatsz viszonyt az őrőkkel.
- Nem lenne lehetőségem rá. - mosolyodtam el végre én is.
- Gyere, segítek neked.
A lány megragadta az egyik bőröndömet és segített megkeresni a szobámat, ami a második szinten volt a folyosó végén.
- Azt hiszem, itt is vagyunk. A herceg nemsokára jön felhívni a figyelmet néhány dologra, addig maradj a szobádban. Egyébként, azt én nevem Ashley, a tiéd?
- Én Katharine vagyok, örvendek. És te mit dolgozol itt?
- Dolgozni? - nézett rám furán. - Én nem dologozom, csak besegítek az ország igazgatásában a bátyámnak. Ashley Stark vagyok, Kenneth testvére.
Leesett az állam. Már el is követtem az első hibámat, nem hajoltam meg, tegezem a hercegnőt és hagytam, hogy húzza a bőröndömet! Azt hiszem, fordulhatok is vissza.
- Uram Isten... Nagyon sajnálom hercegnő, nem tudtam róla, hogy Kenneth-nek testvére is van. A ruhád alapján pedig azt hittem, tanácsadó vagy.
- Nyugalom Katharine, nem foglak megkövezni! Tizenhét éves vagyok, tegezned kell! És hidd el, néha még én sem tudom, hogy vagyok e egyáltalán. Az apám soha nem tesz rólam említést és ha olyan híradó megy a tévében amin részt kell vennem, akkor is általában hátra kerülök, ahol senki nem lát. Azt hiszem, apám nem nagyon szereti, ha a közelében vagyok... A ruhámról pedig, nem szeretek nagy, hercegnőhöz méltó ruhában rohangálni. Melegem van benne és lelassít. Mindegy. Pakolj ki és maradj idebent, még látjuk egymást.
Intett egyet és elszaladt. Annyira lefoglalt az Ashley-vel folytatott beszélgetés, hogy nem is vettem észre, milyen szobába kerültem. És én még azt hittem, az enyémhez lesz hasonló! Meseszép volt, vörös falak, mindenhol fabútor és az ágyam akkora volt, mint a szobám fele. A szekrényemen különféle díszek és a palota kis makettje. A szobám másik ajtaja az erkélyre nyílt, ahonnan be lehetett látni az egész falut, ami innen még elviselhető is! Azt hiszem, megleszek egy darabig. Az ágyamra le volt terítve a ruhám, frissen vasaltan és illatosan. Gondoltam, elég lesz később felvenni, mikor lehivatnak minket a nagy terembe. Addig maradok a gyönyörű kék ruhámban. Túlságosan fáj levenni és betenni a szekrénybe. Persze tudom, egyszer le is kell vennem, de olyan jó érzés egy kicsit normális ruhában lenni, ami nincs elszakadva vagy foltozva. Nem kellett sokat várnom a hercegre. Kopogtatott az ajtón és belépett. Nem nézett különösebben rám, inkább azt vettem észre, hogy vizsgálja, minden meg van e. Hihetetlen, minek néz ez engem?! Végül rám emelte a tekintetét és ijedtség váltotta fel a komolyságot. Az egyenes háta most györnyedt lett és a levegőt is kapkodni kezdte.
- Jézusom... Katharine! Hát te meg... Ezt, hogy?
Csak dadogott és dadogott. Viccesnek találtam a dolgot, ki hitte vola, hogy képes vagyok összezavarni Kenneth herceget.
- Igen, én vagyok, Kenneth. Kiválasztottak és most itt vagyok. - mutattam körbe.
Kifújta a levegőt és úgy láttam, végre lenyugodott. Végül teljesen biztos lettem benne, mikor kitört belőle a nevetés.
- Hát ez kész katasztrófa. Azért jöttem ide először, mert apám szólt, hogy kiválasztotta ki lesz a személyes szobalányom és rád esett a választása. Azt mondta, ide kell jönnöm és ha tetszik, ha nem, te leszel. Már kezdtem félni, hogy valami bűnözőt rak mellém, erre tessék.
Csillogó szemekkel nézett végig rajtam és egyes pontjaimon még meg is akadt a tekintete... A mellem elé keresztbe raktam a karjaimat, védekezés szempontjából.
- Biztos okkal választott engem és nagyon köszönöm neki, hogy ekkora megtiszteltetésben van részem. Jobb munkát nem is nagyon kaphattam volna. - mosolyodtam el én is.
- Azt garantálom, hogy nem drága Katharine! Nagyon bolodog vagyok, hogy újra láthatlak. Na és a fiúd? Milyen beosztást kapott?
- A katonasághoz került... És Christian nem a fiúm, csak egy jó barátom. Gyermekkorom óta ismerem és barátnője van, akit nagyon szeret.
- Ó, szóval nincs fiúd... Hát, sajnálatos, pedig nagyon szép vagy és egy ilyen lánynak járna a szerelem! De az a hülye törvény... Szörnyűség az egész.
Bárcsak tudnám, milyen érzés ez. Chris elmesélte, mennyire rossz neki, hogy nem veheti el a barátnőjét, de ezt csak így lehet megoldani.
- Az érzéseink erősek és maradandóak. Nem mi választjuk meg, kibe leszünk szerelmesek.
Lehajtott fejjel állt, de még így is láttam azt a félmosolyt!
- Az is igaz... És úgy gondolod, minden megfelel? A szobád, a körülmények?
- Viccelsz? Eszméletlen, mennyire káprázatos! Ez az illat pedig, teljesen elolvadok tőle. - áradoztam.
- Akkor még jó, hogy fújta magamra a kölnből reggel. - kacsintott.
És újabb találat Kenneth Stark-nak... Hihetetlen, mennyire zavarba tud hozni, akár egy mondatával. Egyszerűen nem értem, miért pirulok el egyáltalán...
- Most viszont mennem kell, még sok elintéznivalóm van. Holnap reggel kezdesz, ma délután megkapod a listát, mikor és, hogy kell csinálnod a dolgokat. Ma pedig nyugodtan pihenjetek! Az ebéd egy órától van, a vacsora pedig hatkor, lent a konyhán, a királyi család az étkezőben eszik. Ezt a törvényt is gyűlölöm, senki nem különb a másiktól csak mert koronát visel a fején. De egyelőre ezt a szabályt is muszáj lesz betartani. Bár néha, ha esélyem van rá, lelógok a konyhára, hogy ott vacsorázhassak. Sokkal jobban érzem magam a szakácsok, mosogató lányok és szobalányok között, mint odafent az állandóan ordibáló apámmal. Félek, ma ez nem fog sikerülni, szóval holnap reggel a szobámban. Viszlát Katharine drága, legyen szép napod!

Körbejártam a palotát, még az udvaron is jártam, ahol éppen edzés volt az őröknek. Szerencsés ember vagyok. Ebédnél a lányok nem jelentek meg, ezért kezdtem bepánikolni. De mikor később megláttam Abbie-t, aki felém szaladt az udvaron keresztül, megnyugodtam. Sugárzó arcal szorosán átölelt.
- El sem hiszed, mennyire boldog vagyok! Enyém a hercegnő szobája, ez nagyon állat! Te hová kerültél?
- A herceg személyes szobalánya lettem...
Abbie eltolt magától, majd huncut mosollyal méregetni kezdett.
- Azt a somolygást látni sem akarom! Nem is ismerjük egymást, ráadásul soha nem jöhetne össze... Én szobalány vagyok, ő meg herceg. Nem szeretne bele egy ilyen lányba, mint én.
- Ugyan már, azt hiszed, ha minden nap vele leszel, nem fog megszeretni téged? Tudod te, miből áll egy szobalány szerepe? Felvinni és elvinni az ételt, rendet rakni a szekrényében és a szobájában, ha beteg ápolni kell, és ezt csak a személyes szobalány teheti meg, más nem. Nagy szerepet kaptál te ebben a történetben barátnőm és még csak most kezdődött el. Az már másik kérdés, hogy szól a folytatás.

3. Rész - Irány a palota!

Nem akartam összefutni Christiannel a Választás után. Megfogtam a húgom kezét és átvágtam vele a tömegen. Rengetegen gratuláltak, de nekem nem volt kedvem most az emberekhez, így csak vetettem feléjük egy gyors mosolyt és már mentem is tovább. Egyelőre minden vágyam az volt, hogy beszélhessek édesapámmal erről az egészről.
- Miért kell ennyire sietnünk Kath? Még a cukorkát sem vártuk meg, miért nem tudsz megmaradni egy helyben? - panaszkodott Charlotte.
- Inkább fogd be és kapkodd a lábaidat! Ha elkerülök a palotába, egy egész dobozzal fogok neked küldeni az édességből.
Hála az istennek, ezek után már nem volt gond. A húgom befogta a száját, nekem pedig volt időm gondolkozni azon, mit is fogok kezdeni magammal. Az egyértelmű, hogy a palotába kell költöznöm és szolgálnom. De kit kell szolgálnom? Az egyikünket ki fogják választani a herceg mellé, akinek mindig mellette kell majd, hogy legyen. De az esély rá, hogy én leszek az, százból harminc százalék, szóval nem is nagyon reménykedem. Azzal viszont nagyon is tisztában vagyok, mennyire jól jártam. Néhány ember örül, ha a munkája után is meg fog tudni élni, nekem nem lesz már többé ilyen gondom. De az biztos, hogy attól még nem leszek nyávogós, hisztis csaj. Jól tudom milyen érzés, mikor úgy fekszik le valaki, hogy korog a gyomra. Egyszer még a vizet is elzárták, mivel apának nem akadt munka abban a hónapban és az utolsó pár hétre, teljesen ki voltunk égve. Christianéktól hordtuk át vödörben a vizet és úgy ittunk. Ilyen helyzetek után az ember nem változik meg olyan könnyen. Még ha akarnék, sem tudnék, mert mindig ott lesz a félelem, hogy mi van ha... Ez csak egy álom, amiből hamarosan felébredek. Hazaérve apát a szobájában találtam, szokás szerint olvasott. Még csak fel sem pillantott, rám se nézett. Annyit nem mondott "De szép vagy drága kislányom". Teljes mértékben hozzá vagyok szokva.
- Apa...
- Nem kell mondanod semmit, mindenről tudok. Azt hiszed, kihagytam volna életem értelmének legfontosabb napját? Te nem láttál engem, mert hátul voltam de odáig is nagyon jól elhallottam, mennyire magabiztos vagy és, hogy szobalány leszel.
Végül felnézett a könyvéből és boldogan rámmosolygott.
- Nagyon félek apa...
- De mitől drága bogaram? Hiszen csodás vagy, a személyiségeddel pedig mindenkit leveszel a lábáról, még a király is végigmért téged! Egyébként anyád is szobalány volt, szóval nem csodálkozom.
- Anya nem takarítónő volt Jacksonéknál? - kérdeztem meglepetten.
Apa nevetve felállt és szorosan átölelt.
- Néhány dolgot nem mondtam még el neked. Úgy terveztük édesanyáddal, hogy a mai napon mondjuk el, de mivel ő már nincs itt... Így én mondom el. Anyád pontosan ennyi idős volt. Gyönyörű és sugárzó. Halálosan szerettem, már akkor is és azt hiszem, ő is engem, bár ezt sosem említette, azt mondogatta majd egyszer rájövök, de hát Isten tudja, mikor annyira értelmetlen volt! Mellette álltam a sorban és figyeltem, mennyire örül a munkájának. Aznap este szörnyen összevesztünk, mert nekem katotának kellett mennem, neki pedig szobalánynak és féltett engem. Három évig nem beszélgettünk. Aztán a folyosón, mikor megláttam milyen nő lett belőle, teljesen biztos lettem az érzéseimben. Halkan felnevettem, de ő még így is felismert. Szélesen elmosolyodott és ott mindenki előtt megölelt és össze-vissza puszilgatott. Azt mondta, nagyon hiányoztam neki és, hogy ne hagyjam el őt többször. Eleinte csak szórakoutunk egymással, például elgáncsoltam mikor elment előttem, de mindig elkaptam, ne hidd azt, hogy annyira bunkó lettem volna! Vagy, mikor meneteltünk, elvette a sapkámat és ilyenek. Aztán csak a nap végén adta vissza mindig, mikor találkoztunk a titkos randevúnkon. Egyszerűen imádtam édesanyádat, bármit megtettem volna érte. Az első ilyen randinkon semmi komoly nem történt, csak egy csók, viszont a többinél már kezdtünk egyre jobban megvadulni és mikor elérkeztünk odáig, hogy mind a ketten akartuk, tudtuk, hogy nem maradhatunk itt tovább és el kell mennünk. Lemondott a munkájáról, így került el takarítónőnek, én pedig lovásznak. Onnantól kezdve már senki nem szólhatott bele abba, mit csináljunk. Nagyon boldogok voltunk és mikor kiderült, hogy terhes veled, sírva fakadtam. Amint kiderült, hogy lány leszel, azonnal elkezdtem csinálni a szobádat. Ez az igazi történetünk.
A legjobban az lepett meg, hogy anyaék olyanok voltak, mint én és Christian. Nem akarom, hogy három évig eltávolodjon tőlem!
- Szerinred jó helyem lesz ott?
- Szerintem Katharine, a legjobb.

Másnap a postával érkezett hozzám egy doboz a ruhámmal és az utasításokkal, hogy hová kell mennem, kit kell megkeresnem. Amint kivettem a ruhámat, teljesen el voltam képedve. Kék, fehér virágmintás, pontosan olyan darab, mint amit anyu a szekrényében őrizgetett hetekig! Gyorsan felkaptam, vörös fürtjeimet leengedtem, kisminkeltem magam és már készen is álltam arra, hogy elinduljak.

- Katharine, nagyon szép vagy! - sikított a húgom.
Talán végre eljönnek azok a napok, mikor felvehetek én is szép ruhát! Imádtam a divatot, Charlotte és én rengetegszer állunk meg hazafelé bámulni a ruhákat a kirakatban. Akkoriban még csak álmodozni sem lehetett erről, de most talán mégis beteljesül, amit oly régen kívántam! Szeretnék végre normális körülmények között élni a családommal. A cuccaim egy táskában is elfértek, szóval nem kellett szereznünk bőröndöt. Kíváncsi vagyok, milyen a másik három lány. Talán ők is ilyen szegények, mint én. Utóljára elbúcsúztam a húgomtól és apától, majd elindultam a tér felé, ahonnan indultunk. Mind a hárman ott voltak, már csak rám vártak. A nevüket tudtam és kinézet alapján felismertem volna őket, de magát a személyiségét egyiknek sem ismertem. Viszont azt jól tudtam, hogy mind a hárman szegények. Abbie Clark szülei meghaltak két éve egy járványban, azóta a nagyszüleivel él a város szélén. Rosie Marvel-nek kicsit jobb sora van mint nekünk, de még mindig nem ér fel odáig, hogy nagyképűnek kellene lennie. Belle Ruthie pedig alapból kicsit visszahúzódó volt, de mindemellett nagyon segítőkész és kedves. Nem hinném, hogy bármi gondom lesz majd velük.
- Szaisztok lányok, bocsánat, hogy késtem de a húgom nem akart elengedni. - lihegtem.
- Semmi baj, mi is csak most érkeztünk, a sofőr pedig késik, szóval nagyon ráérhetnek, ha ennyire sietnek. - felelte morogva Abbie.
- Nyugalom hópihe, biztosan sok dolguk van, hiszen mégiscsak a palotáról beszélünk. - mondta Belle.
- De hát az csak egy rohadt alkalmazott! Nem igaz, hogy nem bírja megemelni a seggét. Mennyivel száguldozik? Hússzal? - fakadt ki Rosie.
Én csak álltam és hallgattam őket. Viccesek voltak, jól kiegészítették egymást. Belle nagyon aranyos volt a higgadt arcával, mellette pedig két piros arcú lány, akik csak úgy szidják az államot. Remélem nem figyelnek minket ebben a pillanatban, különben mielőtt beérnénk a palotába, már vinnék is őket lefejezni, aztán pedig kitűznék a kapura a fejüket, mint valami győzedelmi ereklyét. Röhej.
- Te mit gondolsz Katharine? - fordult felém Belle.
- Én azt gondolom, hogy neked is igazad van, meg nekik is. Nem fogok vitatkozni egy olyan hely miatt, ami elveszi az ételünket és mindent, ami létezik. Szóval én itt le is zártam.
Pár perc múlva befordult a kocsink a sarkon. Egy elegáns úriember szállt ki belőle és boldogan ránkmosolygott.
- Jó reggelt hölgyeim!
- Jó reggelt a f***od. Nem kell a nyálas beszéd, csak induljunk már el. - mondta Rosie.
Bírtam ezt a lányt, kimondta amit gondol. De a nagy szája még bajba fogja keverni, ezt érzem. A sofőr megszeppenve nyitotta ki előttünk az ajtót, aztán szó nélkül elindult és meg sem szólalt. Még most sem igazán hiszem el, hogy egyenesen a palotába megyünk. Úgy látszik, nem csak én izgulok így, ugyanis Abbie a kezemet szorongatta. Szerintem nem vette észre, hogy mit csinál, de nem is nagyon érdekelt. Ha őt ez megnyugtatja, akkor engem is. Furcsa módón még arra is vártam, hogy találkozzak Kenneth herceggel és meglássam az arcát, mikor rájön, hogy egy jó darabig a közelében fogok tartózkodni és nem tervezek elmenni innen.

2. Rész - A Választás.

- Sajnálom, de önt nem kezelhetem. - jelentette ki lenézően az orvos.

Meglepődötten álltam a rendelő előtt, ahová nem engedtek be, csak azért, mert nincs rangom.

- Miért, mert nincs korona a fejemen? - kérdeztem flegmán. 

- Azért is. Plusz, nincs elég pénze hozzá.

Kenneth idelépett mellém és felvillantotta azt az "én vagyok a törvény" féle mosolyát.

- Valami gond van? 

- Nincs felség, jöjjenek csak be! 

Hálás voltam a hercegnek mindenért, amit ma tett értem, pedig még soha nem is beszéltünk. Valamiért úgy éreztem, megbízhatok benne és még akár barátok is lehetünk! 

- Nos, Kathatine. El tudná mondani nekem, mi történt? - ült le mellém Kenneth herceg. 

- Mikor beértem a nappalinkba, egy katona ott várt a kanapén. Azt mondta, boldoggá tehetné a napomat... El akartam küldeni a büdös francba, de lefogott és elkezdett... Taperolni. Aztán fejbevágtam és elfutottam. 

Bele sem merek gondolni mi történt volna, ha nem intézkedem. A könnyeimmel küzködtem, miközben az orvos a szilánkokat szedte ki a kezemből. 

- Gyakran megesik az ilyesmi? 

- Nálam most fordult elő először, de másnál nem... El sem tudod képzelni, mi folyik a faluban. Te komolyan nem veszed észre? - fordultam felé könnyes szemmel.

Láttam rajta, hogy zavarja és szeretne tenni ellene, de nem tud. Hiszen ez a király dolga és ő még csak herceg. Az apja súlyosan megbüntetné, ha a helyében cselekedne. 

- Szörnyen sajnálom... Hidd el, ha tehetném, már rég megakadályoztam volna az ilyen helyzeteket, de még nem tehetem. Egyelőre apám dönti el kinek és mit szabad. Ha holnap szerencséd van, olyan helyre kerülsz, ahol soha többet nem fordulhat elő veled ilyesmi. Ha szeretnéd, gondoskodom róla, beszélhetek apámmal. Nem ígérem, hogy segít, de... 

- Nem! - vágtam közbe. - Nagyon köszönöm neked, hogy ennyire kedves vagy hozzám, de nem teheted ezt. Az én helyem ott lesz, ahová beoszt a király. Ígérd meg Kenneth... Ígérd meg, hogy nem szólsz neki! Kérlek. Egyszer az életben szeretnék végre az lenni, aki. 

- Megígérem... - sóhajtotta. - És én köszönöm, hogy szóltál az éhezésről is. Cselekedni fogok ez ügyben és többet fogok kijárni, hogy megbizonyosodjak róla, semmi baj nem történt. A katonát pedig természetesen kivégezzük. Ha még egy ilyenről hallasz, azonnal jelezz és én megoldom. 

- Túl sok mindent akarsz te megoldani és közben nem figyelsz oda magadra. Eleinte úgy gondoltam, semmit nem teszel értünk. De azt hiszem rájöttem, hogy neked több gondod van, mint akárkinek. 

- Számomra a népem a legfontosabb. A legtöbb király úgy gondolja, hogy ha korona van a fején, már minden meg van oldódva és kisujját sem kell mozdítania. Pedig azzal, hogy a címet megkapja, nem csak a palota, meg ezernyi pia, étel jár, hanem hús vér emberek, akik a palotán kívül élnek. Azokat ki védi meg, ha nem mi?
- Megtanultunk idekint élni, nem kell minket félteni. Annyi szerencsétek van, hogy még nem lázadtak fel a palota ellen. De ha ez így folytatódik, egyszer az is bekövetkezik...

Hazafelé menet, hosszasan elgondolkoztam azon, hogy miért adtam meg magam ilyen könnyen a hercegnek. Erős lány vagyok, mégis túl közel engedtem magam hozzá. Pedig még apámnak sem szoktam igazán megnyílni.
- Katharine!
Christian rohant felém a tömegen keresztül, aztán átölelt és megpörgetett a levegőben. Máris jobban éreztem magam tőle.
- Hallottam mi történt virágszál... - folytatta zihálva. - Azt hittem, megölt az a semmirekellő!
Chris válla fölött, megláttam Ken-t, aki éppen minket bámult. Vetett felém egy szomorkás mosolyt és már el is ment.
- Néha a félelem furcsa dolgokra kényszerít minket. Még most is érzem a nyakamon...
Odanyúltam arra a pontra, ahol csókolgatott és kirázott a hideg tőle.
- Soha nem fekszek le senkivel. - suttogtam.
- Aludnod kell egyet Kath, hülyeségeket beszélsz. Holnap találkozunk a téren, addig szedd össze magad! Ne azt lássák rajtad, hogy legyőztek. Ismerlek egy ideje és jól tudom, hogy téged senki és semmi nem győzhet le! Lány létedre bátrabb vagy, mint egyes katonák. Gondolj csak bele... Még csak tizenhat éves vagy és már lopással vádoltak, legyőztél egy kiképzett katonát és több tányért mosol el minden nap, mint a palota dolgozói összesen. Nem is lehetnék büszkébb!
Christian-nek mindig sikerült mosolyt csalnia az arcomra, még ha legrosszabb napjaimat is éltem, mint például a mait. Chris és én még kiskorunkban ismerkedtünk meg. Anya akkor küldött el először engem boltba, azt hiszem hat éves lehettem. A polc előtt álltam tehetetlenül, mivel nem értem fel azt a fűszert, ami kellett volna. Mindegyik eladó elment mellettem, én pedig túl félénk voltam még akkoriban. Christian amióta csak ismerem, mindig magasabb volt nálam.
- Segíthetek virágszál? - kérdezte.
Válasz képpen csak bólintottam, aztán levette nekem a fűszert, utána pedig hazakísért. Mikor iskolás lettem, egy osztályba kerültünk. Már akkor annyira nem voltam visszahúzódó és próbáltam barátokat szerezni, de mindenki kinevetett, csaknazért, mert egyedül nekem volt vörös hajam az egész faluban. Mindig rókának csúfoltak. Olyankor Christian közbelépett és leordította mindenki fejét, hogy nálam nincs szebb a világon, satöbbi... Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, ő lesz a legjobb barátom. Akkor lettem teljesen biztos benne, mikor egy nap azt monda: Katharine, a vörös a hatalom színe. Mind csak irigy rád, ne is foglalkozz velük. Soha nem szégyelltem kimondani, hogy egy fiút választottam legjobb barátnak. Akárhányszor elmentünk a folyosón egymás mellett, kinevettek minket, mert Chris folyton virágszálnak hívott és minden reggel virággal várt a kapu előtt, amit a hajamba tűzött. Onnantól kezdve, én virgászál maradtam, Christian pedig azóta is a legjobb barátom. Ez hát a mi kis történetünk.

Reggel mikor felkeltem, reszketett a térdem. Nagyon ideges voltam és fáradt. Két órát aludtam talán, mivel egész éjjel járattam az agyam. Mindezek ellenére, életem legfontosabb napjára kell készülnöm, nem hagyhatom ki. Kikászálódtam az ágyból, nyújtózkodtam egyet, majd a szekrényhez léptem. Nem volt túl sok választási lehetőségem, pár darab ing, öt farmer, egy lila dzseki és a "szép" ruhám pillantott vissza rám minden egyes nap. Egyszer azt álmondtam, hogy a szekrényem telis-tele volt gyönyörű ruhákkal és miután felkeltem, hogy megnézzem, szembe kellett néznem a valósággal. Nekem sosem lesznek szép ruháim és ezt el kell fogadnom. Persze mindenki többre vágyik, mint amennyit kaphatna, de nekem be kell érnem ennyivel és engem ez tesz boldoggá. A királynak is meg van mindene, még sem boldog. Én elmondhatom magamról, hogy az vagyok. Belebújtam a ruhámba, hullámos fürtjeimet  hátra kontyba fogtam, kifestettem a szemem és a szám, aztán a tükör elé sétáltam. A háromszázhatvan nap közül, most az egyszer éreztem magam igazán szépnek.
- Kath, Kath, Kath! - rontott be a húgom.
Boldogan az ölembe ugrott, én pedig szorosan magamhoz öleltem.
- Mi a helyzet napsugár, fel vagy pörögve. Kakaót csinált neked apa?
- Három hónap után, végre egy kis csoki! Annyira örülök Kath! Meseszép vagy, remélem hercegnőnek osztanak be.
- Annak nem oszthatnak be ilyen könnyen Charlotte. - nevettem. - Az csak akkor lehet az ember, ha van egy bizonyos rangja. Nekem nincs.
- Majd én elintézem neked nővérkém, ne aggódj. Aztán annyi csokit eszek, amennyit szeretnék!
- Na, gyere te zabagép! Befonom a hajad.
A húgom furcsa módon, szőke hajú lett. Tudtommal, a családunkból senkinek nem volt vörös haja, csak nekem. A viselkedése sem az enyémhez hasonlított, simán letagadhattuk volna egymást. Ő beszédes volt, én csöndes... Amikor csak tehette, Char folyamatosan beszélt, még néha álmában is. Én robbanékony voltam, Charlotte-nál viszont nyugodtabb embert nem ismerek. Sokmindenben különböztünk a húgommal, de a szeretetünkben nem. Mindig tudtuk, hogy számíthatunk egymásra. Esténként, mikor anyáék aludni mentek, lecsempésztem Char-t, hogy meghallgathassa kedvenc énekesét a rádióban. Egyszer-kétszer rajtakaptak, de sosem szidtak meg érte. Inkább főztek egy csésze teát és leültek mellénk. Volt, hogy órákig ott ültünk és beszélgettünk. Hiányoznak ezek az esték... Mostanság, a húgomnak aludnia kell, mivel másnap én viszem iskolába. Apa van, hogy ki se mozdul a szobájából, csak olvas. Meg tudom érteni őt is, hiszen egész nap dolgozik azért, hogy mi enni tudjunk, de néha el kellene a támogatása. Csak egy szót kellene kimondania minden nap és tudnám, hogy okkal vagyok itt. Viszont így... Fogalmam sincs, teljesen eltévedtem. Sokszor eszembe kell juttatnom, hogy gondoskodnom kell a húgomról, nem hagyhatom itt apával. A mai Választásra sem jön el, pedig tudja, hogy ez változtatja meg az egész életünket és sajnos nem csak az enyémet. Bárhová kerülök, az őket is érinteni fogja.

Charlotte és én, kézen fogva sétáltunk a tér felé. Az egész falu a Választásra tartott. Rossz volt látni, hogy mi ketten sétálunk, de a legtöbb gyerekkel ott van a családja, köztük az édesanyjuk. Lehet hülyeség amit mondok, de úgy érzem, mintha ebben a pillanatban fogná a kezem és azt suttogná "Semmi baj édes kincsem, megcsinálod, mert erős vagy!". Egyedül csak a királytól félek. Hallottam már, hogy beszél az alattvalóival és nem terveztem megtapasztalni. A tizenhatéveseknek előre kellett állni, úgyhogy lebeszéltem Christian szüleivel, hogy vigyázzanak Charlotte-ra a végéig. Izzadt a tenyerem és fájt a gyomrom.
- Ne izgulj már ennyit, ez csak egy munka. - súgta Chris.
- Ja, persze... Neked talán. Nekem az életet jelenti, hova osztanak be. - súgtam vissza idegesen.
Pár perc múlva a király és az őrsége jelentek meg a színpadon és hát... Látszott a királyon, hogy nem valami józan, de képes lesz levezetni a Választást.
- Jo napot minden kedves alattvalómnak! Mind tudjuk, miért vagyunk itt. Minden tizenhat éves ifjú életében eljön ez a nap, amikor is kiderül, hol éli le hátralévő életét. Kívánom mindenki azt kapja, amire vágyik. Én sem akartam király lenni, aztán nézzék meg hol vagyok!
- A gödör mélyén... - súgta Christian.
A szám elé kellett tennem a kezem, hogy ne röhögjem el magam. Tulajdonképpen, nagyon is igaza volt. A királyné többet tesz az országért, mint ez az ember. Sorban elkezdték hívogatni az embereket és ahogy közelebb értünk hozzám, egyre jobban kezdtem azt hinni, elhányom magam.
- Az ötvennégyes számú, kérem fáradjon fel a színpadra!
Kellett pár másodperc, hogy fel fogjam, én következem. A lábaim hamarabb cselekedtek, mint az agyam és mire észbe kaptam, már a király előtt álltam.
- Mi a neve?
- Katharine Winclaire. - jelentettem ki határozottan.
- Nos, Ms. Winclaire, az ön helye...
Széthúzta a tekercset, majd boldogan felnézett rám és a kezembe nyomta.
- Az ön helye, a palotában van, mint szobalány! - fejezte be.
Hatalmas tapsvihar tört ki a téren, mindenki örült a helyezésemnek. Rajtam kívül, még három lányt küldtek a palotába, de úgy éreztem, senki nem kapott ilyen tapsot, mint én. Hátranéztem drága barátomra, aki az egész tömeget túlkiabálta a nevemmel.

- A többi információt a lapon megtalálja, várjuk sok szeretettel.
Sosem voltam még ennyire boldog! Kivirult arcal sétáltam le Christian mellé, aki szintén olyan boldog volt mint én, sőt, még talán boldogabb is.
- Látod, megmondtam virágszál, hogy nagy ember lesz belőled!
- De csak a szobájukat fogom takarítani!
- Hidd el, a legtöbben még a vécéjüket is kipucolnák!
A következő Chris volt. Magabiztosan sétált fel a király mellé. Kábé ugyan úgy zajlott az egész, mint mindenki másnál, de mikor a király felnézett a tekercsből, már tudtam, hogy valami nem stimmel...
- Christian Reed, az ön helye a palotában van, az őrségnél.
Lefagyott a mosoly az arcomról. Christian az őrségbe kerül és oda lesz kiképzésen hónapokig! Csak akkor tudunk majd beszélni, mikor visszatért... Ha egyáltalán túléli. Chris erős srác, ezt nem tagadom, de amiket az őrségről hallok, nem túl jó dolgok... Állítólag tele van kínnal a kiképzésük. Christian boldogan sétált vissza mellém. Nem sejtette, mi vár rá. Aggódó tekintettel felnéztem rá, de nem vette észre, mivel ő máris a tekercset bújta. Bár elmondhatnám neki, hogy rossz helyre megy... De már nem tehetem. Az őrséghez kerül és akár tetszik nekem, akár nem, nem fogom tudni visszatartani. Én megyek az én utamon, ő pedig az övén, hisz ez az élet rendje. Talán külön válunk egy időre, de jól tudom, hogy a barátságunk örök és senki nem szakíthat szét minket, még egy egész királyság sem.

1. Rész - Ragyog a szíved.

Helló mindenki! Ez lenne hát az új blogom, ami mint a címéből is látható, szerelmi történet. :) Mivel első blogom végéhez érünk, úgy gondoltam, miért is ne csinálhatnék egy újat a kedvenc modellemről? A történetet a Párválasztó című könyv adta, amit mai napig, egyik könyv sem tudta felülmúlni nálam! :) Remélem ez a történet is belevésődik a szívetekbe egy életre, úgy mint az All of me, Loves all for you! :) Jó olvasást mindenkinek! 

XOXO

El tudjátok képzelni, milyen érzés úgy élni, hogy egy nap csak egyszer eszel? Vagy, hogy minden héten ki kell menned a palota elé, hogy odaadd a királynak a felét annak, amit megtermeltél? A katonák minden második napon eljönnek megvizsgálni a család állapotát és ha kedvük tartja, még maradnak is éjszakára hancúrozni... Hála istennek, velem még nem fordult elő ilyen. Tudom, most mindenki úgy gondolja, ez most egy tipikus Happily Ever After történet, pedig nem az. Minden ilyen történetben a herceg és a kis parasztlány elsőre beleszeretnek egymásba, aztán jön a boldogan éltek... Esküvő, nászút, gyerek és THE END. Pedig nálunk még esküdni sem szabad azzal az emberrel, akit szeretünk. Én nem vagyok szerelmes, de a legjobb barátom, Christian igen. Itt jön az, hogy fiú-lány barátság nem létezik, de nálunk igen. Barátnője is van! Öt éve lassan, hogy minden este átszökik a lányhoz, csak, hogy együtt lehessenek. Sok időbe tartott, még kitervelték, mikor is tudnak találkozni, de hihetetlen módon megoldották! Legalább az ő életében van boldogság is... Édesanyám három éves koromban meghalt, azóta apa nevel engem és a húgomat, Charlotte-t. Drága Charlotte... A világ összes kicsétől is jobban szeretem! Vannak olyan napok, mikor neki adom az én ebédemet is. Utálom hallgatni, mikor este mellém fekszik és korog a gyomra! Tíz évesen, egy gyereknek még sokat kell ennie, hiszen ők nem úgy bírják, mint például én. Az eddigi rekordom, négy nap. Szóval errefelé mindenki vézna és a legtöbben betegeskednek is. Ezen a héten, nyolcan éhen haltak. Borzalmasan élünk, kivéve azok az emberek, akik a palotában élnek. 

Jól tudják, mi folyik a falvakban, de nem tesznek ellene semmit. 

- Katharine! - kiabált Chridtian. - Indulnunk kell a palotába! 

Mióta a húgom iskolába jár, apa pedig dolgozik, én végzem itthon a munkát, ezért is iratkoztam ki. Tizenhat éves létemre, családanyának érzem magam. 

- Megyek már! 

Felkaptam egy teli doboz zöldséget és már indultam is kifelé a térre. Apa azt mondta, ez a hely régebben csodálatosan festett, de ma már... Romhalmaz. 

- Milyen csinos vagy, kinek öltöztél így ki? - csipkelődött Chris. 

- Szakadt zöld rövidnaci van rajtam, egy fehér ingel. Most komolyan meg merted ezt kérdezni? 

Christian játékosan meglökött, majd mind a ketten nevetésben törtünk ki. 

- Hát... Miattad van oda az egész falu Kath, szóval igen. Gyönyörű vagy, fogd fel. Az én személyiségem, a feléig nem ér fel a tiédhez. Na és az alakod, meg a csodaszép vörös fürtjeid? Csajszi, még néha én is elgondolkozok rajta, hogy otthagyom érted Mary-t!  

- Új barátok kellenek... - sóhajtottam. 

- Ugyan már, holnaptól kezdve minden más lesz. Mit gondolsz, téged minek osztanak be? 

Na, igen... A választás. Minden tizenhat éves fiú/lány életében bekövetkezik. A Tanács eldönti, hogy hová osztanak be minket. Ha az embernek mázlija van, a palotába kerül. De az nagyon ritka és leginkább csak nőket hívnak oda. 

- Fogalmam sincs, legjobb esetben, a hulladékgyűjtőbe kerülök. - mosolyodtam el. 

Chris mérges szemekkel méregetett engem. Mindigis azt mondogatta nekem, hogy belőlem vagy hercegnő, vagy szobalány lesz. Bár tudnám miért hisz bennem ennyire... Egyáltalán nem gondoltam szépnek magam, főleg nem így. Enyhe sminkhez is csak akkor tudtam hozzájutni, ha kötelező rendezvényeken kellett részt vennem, mint például holnap a választáson. Egyetlen szebb ruhám van, ami az én szememben királynéhoz méltó. De ha a Királyné meglátná, kiröhögne. 

- Én elég valószínű, hogy katona leszek. Apám is az volt, na meg a bátyám is. 

- Kívánom ne legyen így drága barátom. Nem tudom, mit csinálnék nélküled. Én legrosszabb esetben elmegyek szülni. 

A palota elé érve, eberek százai tolakodtak pénzért. Általában Chrisian és én, este hét körül szoktunk sorra kerülni.

- Ha legközelebb jövünk, hajnalban elindulunk! - morogtam. - Folyton itt kell állnunk estig, elegem van. Miért nem tud küldeni a hercegecske egy brigádot, hogy gyűjtsék be ami kell? Miért mi cipekedjünk? 

- Katharine... 

- Nem Chris, ez felháborító! És ne mondogasd mindig, hogy nyugodjak meg, mert nem fogok! Biztos egész nap csak áztatja a seggét mindegyik és élvezik szánalmas életüket! 

- Kicsit félreismert. - mondta egy hang. 

Ijedten hátrafordultam és szembe találtam magam a herceggel. A legtöbb lány, elolvadt volna ettől a mosolytól, de engem nem túlzottan hat meg. 

- Mennyit hallott? 

- Tulajdonképpen, az egészet! - felelte boldogan. - És nagyon élvezetes volt hallgatni ezt öntől, drága Katharine. 

Kábé úgy nézhettem ki, mint a paradicsom. Lehet, hogy nem igazán kedvelem ezt a férfit, de még néha engem is le tud venni a lábamról... 

- Sajnálom felség... - hajtottam le a fejem. 

- Ugyan, nincs mit sajnálni. Én is így gondolom, de maga az apámról beszélt. Ő tényleg csak ül és sorra hívatja magához a szajháit. Nálunk, jómagam cselekszem és nem igazán tudok mindenre odafigyelni... A holnapi választást viszont apám fogja tartani, szóval jobb ha felkészülnek. Jaj, és szólítson csak Kennethnek, nyugodtan tegezzen, hiszen fiatal vagyok még. De erről az apámnak nem kell tudnia! 

- Kicsit tényleg félreismertelek Ken... - kacsintottam. 

- Ez az kislány! Adják csak oda az őröknek a dobozt és menjenek haza. Pihenjék ki magukat holnapig a "barátjával". Örültem a találkozásnak és remélem még látjuk egymást. Viszlát, további szép napot!

Most, hogy ilyen korán hazaindulhattunk, lesz időm kicsit tanulni is, hála Kenneth hercegnek! Jobb fej, mint gondoltam. 

- Te aztán tudsz, ha akarsz Kath... Flörtölsz a herceggel több száz ember előtt, ráadásul úgy, hogy az őrség is ott volt? Nem szégyelled te magad? - nevetett. 

- Nem flörtöltem vele! Szimplán azt tettem, amit kért. A herceg szava, számomra parancs. - válaszoltam flegmán. 

- Hülye picsa vagy! Csak aztán nehogy kitudódjon, különben neked annyi és akkor nem lesz kivel lelkizni. Úgyhogy kérlek szépen, ne ölesd meg magad "szerelmem"!

- Nem terveztem... Egyébként is, a hercegnek hol kellene egy ilyen lány, mint én? Sokkal jobbat kaphat nálam és nekem sem nagyon az esetem... 

- Persze, mondogasd csak ezt, aztán majd rájössz, hogy saját magadnak hazudsz. Most léptem, még segítenem kell anyámnak főzni. Viszlát, úrnőm. - hajolt meg előttem. 

Nevetve rácsaptam az ajtót és elindultam befelé a nappaliba, ahol egy katona várt rám. Lába az asztalon hevert, sáros bakancsa pedig a padlón, amit ma mostam fel. 

- Helló, kedvesem! 

Idáig el lehetett érezni, hogy be van rúgva és a kinézete is bizonyította ezt... Áradt belőle a bűz. 

- Ne szólítson így, semmi joga hozzá. Mit keres maga a házamban? - kérdeztem idegesen. 

- Ugyan már, babám. Hát nem lenne jó szórakozni kicsit? Feldobnám egy gyönyörű lány napját! 

- Akkor menjen mást boldogítani. Én nem érek rá erre plusz, büdös férfiakkal nem is nagyon szeretném elveszíteni, szóval hozok egy vödröt és hordja el magát kérem. - intettem kifelé. 

Felpattant a kanpéról, elkapta a torkomat és nekivágott a falnak. Olyan hirtelen ért az ütés, hogy alig kaptam levegőt. 

- Ide figyelj. Majd én azt megmondom neked, kivel akarod. Ha tetszik, ha nem, most én vagyok itt, senki más. Szóval fogd be azt a kicsi szád és használd jobb célra. 

Odahajolt a nyakamhoz és elkezdte csókolgatni. Pörgettem az agyam, hogyan is akadályozhatnám ezt meg... A keze közben egyre lejjebb kalandozott, az ingem gombjaival játszadozott. A csókjai hevesebbé váltak, igyekeznem kellett. A mellettünk lévő asztalról felkaptam a vázát és a fejéhez vágtam. Véres fejjel a földre zuhant, az én kezem pedig telement szilánkokkal. Kifutottam a házból, majd egyenesen Christianék felé vetettem az irányt. A könnyeimtől alig láttam és a szemebe hullot hajtincseim sem segítettek ebben. Útközben nekirohantam valakinek és elvágódtam a betonon. 

- Jézusom, jól vagy Katharine? 

Ezt a hangot akárhonnan felismertem volna. Két kéz megragadott a derekamnál fogva és felsegített. Egyenesen a szemébe néztem, aztán szorosan átöleltem... Nem így terveztem a második találkozásom vele és azt sem, hogy csak így a karjaiba hullok, mikor ő egy fontos személy én meg... Egy senki vagyok. 

- Nem, nem vagyok jól... - suttogtam a mellkasába. 

Felemelte a fejem, hogy a szemébe nézhessek és megfogta az arcom. 

- Meg kell nyugodnod és elmesélni mi történt, oké? Elviszlek egy orvoshoz, hogy ezt itt rendbe hozzák. - pillantott le véres kezeimre. 

- Kenneth... Félreismertelek. 

- Mindenki félreismer, csak mert herceg vagyok. De attól még nekem is van szívem, amivel ugyanúgy érzek, mint te, vagy a többi ember. 

Azt hiszem, most ismertem ki igazán Ken-t. A legtöbb herceg nagyképű és azt hiszik, bármit megtehetnek, csak mert király az apjuk. A mi hercegünk viszont nem ilyen... Együttérző és barátságos. Ekkor jöttem rá, hogy Kenneth Stark szíve ragyog.