8. Rész - Megtört szívek...

A következő egy hétben alig szóltam Kenneth-hez. Akárhányszor összefutottunk, mindig elfordultunk a másiktól és igyekeztünk még csak oda se nézni. Mivel bármit hoztunk fel, a vége mindig vita lett, így most egy kicsit szüneteltetjük a beszélgetést. Éppen a port törölgettem a szekrényéről, mikor észrevettem, hogy engem bámul az ágyról.
- Meddig büntetsz még némasággal? - kérdezte feldúltan.
- Miről kellene beszélgetnünk?! Bármi szóba jön, a végén mindig megemlíted Angel-t, aztán pedig csak veszekszünk. Nekem ehhez nincs kedvem minden egyes nap, Kenneth. Én csak a szobalányod vagyok, de ő a feleséged lesz. Ezen nem tudunk változtatni.
- Te is életem értelme vagy, pedig más is lehetne! Szóval ne panaszkodj, már elmagyaráztam. Megragadok minden lehetőséget, csak ne kelljen elvennem Angel-t.
Mit sem törődve a kifogásaival, tovább folytattam a törölgetést. Ennek az egésznek nem kellett volna így történnie. De hát pont amit nem kaphatunk meg olyan könnyen, arra vágyunk a legjobban.
- Addig csinálod, még fel nem állok és meg nem csókollak. - mondta egyre ingerültebben.
Szembefordultam vele és vakmerően ránéztem.
- Rajta, hercegecske.
Láttam a szemében, hogy kíván... Egyszerűen alig várta, hogy hozzámérjen és többé el se engedjen. De mellette még láttam valamit... A düht. Nem tudta mit tegyen. Bíztam benne, hogy megteszi, de mind a ketten tudtuk, hogy ezt nem lehet... Mikor már elindultam volna kifelé, Kenneth felpattant az ágyról, magához rántott és ajkait az enyémre nyomta.

Próbáltam eltolni magamtól, de ő csak húzott magához, aztán beletúrt a hajamba. Ujjaival közben a derekamat birizgálta, amitől halk nyögések törtek fel a torkomból. Annyira akartam őt... Egyszerűen azt akartam, hogy az övé legyek és, hogy pont ebben a pillanatban levegye a ruhámat és a kisajátítson magának. Ezt akartam. Sosem voltak ennyire vad gondolataim, de amióta Kenneth a köuelemnen van, nagyon sok mindenen el szoktam képzelegni... Mellette önmagam lehetek. Nem kell közben arra gondolnom, mit adjak holnap enni a családomnak. Nem kell azért aggódnom, a húgomnak lesz e kimosva ruhája holnapra. Nem kell arra gondolnom, mikor fogunk éhen halni... Itt csak egy emberre kellett összpontosítanom, Kenneth-re.
- Miért kell ennyire megnehezítened? - kérdeztem levegőt kapkodva közben.
- Mert azt akarom, hogy az enyém légy és senki másé. Hidd el Katharine, én próbálok mindent megtenni az ügy érdekében... De ehhez az kell, hogy bízz bennem és, hogy segíts, ha kell.
- Hiszek neked... - sóhajtottam. - Most viszont mennem kell, mert apád hivatott.
- Apám? Onnan csak hallott emberek kerülnek ki.
- Neked pedig izzadságszagod van, szóval inkább menj el fürdeni, különben kiraknak a kutya mellé.
- De hát nincs is kutyánk...
Még nyomtam nevetve egy utolsó gyors puszit a szájára, aztán már rohantam is a királyhoz.

A folyosón végig úgy mosolyogtam, mint egy elmebeteg, de nem tudtam póker arcal sétálgatni azok után, ami köztem és Kenneth között történt. Kezdem elhinni, hogy tényleg jóra fordul minden. A király szobája előtt megállva, hangokat hallottam odabentről.
- Elfáradtam felség, nem bírok rögtön felkelni... - mondta fáradtan Belle.
- Elvárom tőled, hogy a legjobban teljesíts, mivel az én szobalányom vagy!
- Alfonz, kérlek... Nem tudok úgy felkelni reggel hatkor, hogy egész éjszaka fent vagyok veled. Legközelebb adj egy kis időt, hogy összeszedjem magam.
- Rendben... Most elmehetsz.
Mielőtt Belle megláthatott volna, elbújtam egy nagyobb növény mögé és csak remélni tudtam, hogy nem fog észrevenni. De hála istennek, elsétált mellettem, mily meglepően, sértetlenül. Miután Belle bekanyarodott a sarkon, úgy tettem, mintha még csak most érkeztem volna.
- Felség. - léptem be.
- Ó, persze... Bocsásson meg Katharine kedves, el is felejtettem, hogy jön.
- Semmi gond, engem sokan elfelejtenek. Mit óhajt felség?
- Angel most érkezett a palotába és nem hajlandó szobalányokat fogadni, elküldi őket. Viszont úgy láttam, téged különlegesnek talált. Új beosztást fogok adni neked, egy nap a hercegnőnél, másik nap a fiamnál leszel.
- Na, de felség... Minden időmet Kenneth-el kell töltenem...
Ismét nem gondolkoztam, mielőtt beszéltem. Nem mondtam a neve után a herceg megszólítást, amivel nagyon sokat elárultam és az ijedt pillantásommal is...
- Azt hiszem Kenneth nagyon jó ötletnek fogja tartani ezt a beosztást.
A hangjából ki lehetett venni, hogy gyanút fogott és azt is, hogy nagyon dühös rám.
- Most pedig induljon a hercegnőhöz!
Bókoltam egyet, aztán már ott se voltam. Szörnyen mérges voltam Angelre és saját magamra is. Miért nem tudom befogni a számat?! Angel ajtaja elé érve hangosan bekopogtam, de nem válaszolt senki.
- Angel hercegnő!
Még mindig semmi. Megkockáztatva kinyitottam az ajtót és hihetetlenül meglepődtem azon, amit láttam. Angel a ruháit rendezgette, viszont az, ami rajta volt... Egy oldalt kicsit túlzottan kivágott felső és farmernadrág. Elképedve bálutam őt, amég ide nem nézett.

- Katharine, de örülök neked! Nem tudnál segíteni egy kicsit? Teljesen összezavarodtam és már fogalmam sincs, hol tartok. Itt kicsit mások a szokások... - nézett végig magán aggodalmasan. 

Kellett még pár másodperc, hogy feldolgozzam mindezt, de aztán szótlanul mellé sétáltam és elkezdtem nézegteni a ruháit. 

- Ne aggódjon, egy idő után hozzászokik az ember. A lényeg, hogy soha ne vegyen fel ilyen göncöt, különben a lovakkal alszik az istállóban.

- Tudod, mit utláltam mindig a hercegnősdiben? Az érdekházasságot, a ruhákat és a tisztelettudó beszédet. Nincs megalázóbb annál, mikor egy tizenhat éves leányt nem lehet tegezni. 

- Ugyan hercegnő! Ha az embernek rangja van, azt viselke büszkén. Inkább büszkének kellene lennie magára, amiért hercegnőnek született. Kevés embernek adatik meg. Hát még ha ilyen emberhez kerül, mint a herceg... 

Láttam a szemem sarkából, hogy Angel engem méreget. Próbáltam minden érzést letörölni az arcomról, még csak ne is gyanakodjon... 

- Igen... Kenneth nagyon jószívű, magabiztos, eszes és még sorolhatnám. Csak egy baj van, azt hiszem, szerelmes. 

- Arra nem gondolt, hogy talán magába? - próbáltam terelni a témát. 

- Megeshet... Kérnék tőled egy szivességet Katharine. Mivel te úgyis a személyes szobalánya vagy, talán te többmindent megtudhatsz. Ki tudnád deríteni, ki ez a személy? 

Először elgondolkoztam rajta, hogy mit mondjak neki... Egy darabig makd hazudhatom azt, hogy nem találtam semmit, de utána muszáj lesz valamivel előállnom. Mosolyt erőltettem az arcomra és mélyen a szemébe néztem. 

- Persze hercegnő, bármit megteszek önért. 

- Köszönöm, ez sokat jelent. És az is, hogy segítesz... 

Be kellett, hogy valljam, félreismertem Angel Horthot. Azt hittem egy nagyképű, nyávogós szuka, de most kiderült, hogy sokkal több annál! Jólelkű, barátságos és nagyon okos. Szerettem volna, hogy ő is boldog legyen. Felemeltem egy vörös ruhát, aminek szív alaki dekoltázsa volt és hozzásimult a felsőtesthez, deréktól lefelé pedig fodrok tömkelege. Nagyon elegáns és csinos! 

- Tessék. - nyújtottam oda neki. - A vörös a hatalom színe. - mosolyodtam el. 

Angel hálásan visszamosolygott, majd bement a gardróbjába átöltözni. 

Miután elvégeztem a dolgom, büszkén ballagtam vissza a szobám felé, még egyszer csak ki nem nyílt mellettem egy ajtó és behúztak. Ashley volt az, egy pohár whisky-vel a kezében. 

- Végre már, egész nap téged kerestelek! Hallom mi történt a bátyám és közted. - húzta fel játékosan a szemöldökét. 

- Azt a somoylgást látni sem akarom! Különben is... Csak egy csók volt. - hajtottam le a fejem. 

Ashley leült velem szemben a kanapéra és töltött magának mégy egy kis italt. 

- A bátyám annyira boldog volt, hogy azt hittem kiugrik a bőréből! Még soha nem láttam ilyennek. Szeret téged és te is őt. Már meg is találtam a nászajándékot! 

- Ashley! - kiáltottam. - Kenneth el fogja venni feleségül Angel-t. 

Ashley szájáról lefagyott a mosoly és azt hiszem, ki is józanodott. 

- Hogy mit mondtál?

- Jól hallottad! Ez nem egy elcseszett Happily Ever After történet, ez az én marha nagy szerencsém! Nincs olyan, hogy a herceg boldogan él a hercegnővel, még meg nem hal, én már nem hiszek a mesékben! Kicsinek hittem és azt vártam eljöjjön értem... De azóta is csak várom. 

7. Rész - Angel hercegnő.

Már lassan egy órája itt ülök Kenneth ágyán és válogatjuk a ruháit. Fogalma sincsen, mit vegyen fel a hercegnővel való találkozásra. Eddig ott tartunk, hogy van rajta egy piros hosszú zokni, térdig érő nadrággal. Haladunk...
- Szerinted ha még felveszem hozzá ezt az inget, jó lesz? - kérdezte aggódóan.
- Persze, tökéletes lesz, a hercegnőt előre figyelmeztesd, hogy bohócnak öltözzön. - nevettem.
- Te csak féltékeny vagy!
- Igen, egy piros zoknis bohóc a legmegfelelőbb ember számomra. - bólogattam.
Kenneth mérges szemekkel felém fordult, aztán mikor meglátta, hogy tekintetem ismét a felsőtestére vándorol, felnevetett.
- Úgy látszik ez a piros zoknis bohóc elnyerte a tetszésedet.
Utána már inkább csöndben maradtam. Kábé úgy nézhettem ki, mint az a zokni... Mert be kell valljam, igaza van a hercegnek. Bár nem lehet és még nem is vagyok biztos benne, hogy ebből szerelem lehetne, de valamit érzek, ezt biztosra tudom. Fél óra múlva pedig megérkezik az a személy, aki miatt talán ez az egész a süllyesztőbe kerülhet.
- Most már tényleg ki kellene választanod, mit vegyél fel Kenneth, különben kénytelen leszel alsóban kimenni innen.
- De olyan tanácstalan vagyok... Eddig több száz hercegnővel találkoztam már, de Angel Horth nem olyan, mint a többi... Ismerem a családját és van bennük valami, nem is tudom... Önbizalom.
Láttam a tekintetén, hogy csodálja őket és azt is, hogy igazán fontos számara ez a találkozás, mert talán az utolsó esélye. Felszívtam magam, odasétáltam a szekrényéhez és kihúztam a legelőkelőbb ruháját. Azt akarom, hogy boldog legyen, még ha ez az én boldogságomba is kerül. Kenneth hálásan rámmosolygott, felkapta a ruháját és a koronát, aztán már indultunk is a nagy terembe, hogy találkozzunk azzal a lánnyal, aki romba dönti az életemet.

- Ne izgulj már annyit, jól nézel ki. Szerintem a hercegnő is ezt fogja gondolni. - tettem a kezem a vállára.
Kenneth mélyet sóhajtott, majd felvillantotta azt az eszméletlenül aranyos félmosolyt.
- Talán igazad lehet... De tényleg muszáj megfelelnem, különben bele sem merek gondolni, mit csinál majd velem az apám.
- Hé, ne hogy már most kezdj el parázni! Azt hittem Kenneth Stark igazi férfi, ne kelljen csalódnom.
És sikerült megnevettetnem. Pár perc múlva mikor Angel Horth belépett a terembe, még mindig egymáson nevettünk, aztán egyszer csak odapillantottunk mind a ketten... A nevetés abbamaradt, engem pedig belülről hírtelen marni kezdett valami. Nem sok hiányzott hozzá, hogy összeessek.
- Azta... - suttogta mellettem Kenneth.
- Hát nekem végem.
A baj csak annyi volt ezzel a mondattal, hogy nem halkan jegyeztem meg, hanem egyenesen a hercegnő szemébe nézve, hangosan. Pedig nem akartam kimondani, csak valahogy mégis... Nem vehettem fel vele a versenyt. Hozzám képest, ő a csillagokon járt és úgy látszik, nem csak Ashley-nek és nekem van vörös hajunk ebben a faluban...

Szerettem volna elhitetni magammal, hogy ez mese, de mikor megállt előttünk azzal a sugárzó személyiségével, már tudtam, hogy ez sajnos a valóság... 

- Angel hercegnő, üdvözlöm a palotámban! 

Szokás szerint itt jött a kézfej csók és a szempilla rebegtetés. De aztán észrevettem, hogy a hercegnő nem túlzottan az a fajta, akit olyan könnyen le lehetne venni a lábáról. 

- Nagyon köszönöm a vendéglátást Kenneth herceg, régen találkoztunk. Mióta hordod így a frizurádat? - fonta keresztbe a karjait gúnyos mosollyal. 

- Legalább én nem egy fát játszottam egy darabban. - vágott vissza Kenneth.

- Hé, az azért volt, mert én akartam úgy! 

Én csak bámultam őket szótlanul és elgondolkoztam azon, mi lehetett köztük régebben... A beszélgetésük alapján, nem most ismerkedtek meg, az is biztos. 

- Milyen udvariatlan vagyok, Angel, bemutatom neked a szobalányomat, Katharine Winclaire-t! 

Angel szépen végigmért, aztán szélesen mosolyogva átölelt. Lehet félreismertem volna?

- Nagyon örvendek Katharine, azt hiszem sok időt fogunk mi együtt eltölteni. 

- Én is örvendek, hercegnő. 

Pont időben tolt el magától, mivel éppen akkor lépett be a király Belle-vel. 

- Hát itt van az én drága barátom, Fredrik Horth! 

Bizonyára ő lehetett Angel édesapja. Úgy látszik, nagyon jóban vannak egymással... 

- És drága Angel, mekkorát nőttel mióta nem láttalak. Hány éves is voltál? Nyolc? 

És még a hercegnőt is imádja... Remek. 

- A legjobb lesz, ha most mind elmegyünk ebédelni, biztosan nagyon éhesek lehettek már. - ajánlotta fel Kenneth. 

- Remek ötlet fiam, menjünk, együnk valamit! 

A két király elől ment Belle-vel, Angel és az édesanyja pedig mögöttük. Észre sem vettem, hogy Kenneth még mindig mellettem áll. 

- Hé, minden rendben? - fogta meg az arcom. 

Lehunytam a szemem éy végiggondoltam, mit is feleljek... Ha azt mondom nem, akkor abból csak vita lesz, ráadásul a kedvét is elrontom. Ha pedig azt mondom igen, azzal hazudok neki, de legalább boldog lesz és nem fog aggódni értem. Így hát, felnéztem rá szomorkás mosolyommal és nyomtam egy puszit az arcára. 

- Persze, minden rendben csak kicsit megérintett a dolog. 

- Engem nem csapsz be, tudom, hogy nagyon megviselt... De megígérem, amint ennek az egésznek vége, felkereslek és beszélünk róla. Most viszont mennem kell, hív a kötelesség. És Katharine, ne bánkódj kérlek. Számomra Angem csak egy jó barát, mindent meg fogok tenni azért, hogy ne kelljen elvennem. Te csak bízz bennem és tedd a dolgod. 

Még nyomott egy gyors puszit a homlokomra és már el is rohant. Szerettem volna a földre rogyni és sírni, de nem tehettem. Főleg nem most, ebben a helyzetben. Kenneth szíve az enyém és harcolni fogok azért, hogy az enyém is maradjon. Még azt nem igazán tudom, hogy fogom felküzdeni magam a szobalány posztból, de hé, ha a kedvenc könyvem főszereplőjének ment, akkor nekem is fog!

A különbség annyi, hogy neki csak egy tetves lapot kellett kitöltenie. Én meg örülök, ha egyáltalán tudják, hogy létezem. 

Pár órával később a lányokkal a konyhán ültünk és csipegettünk a tegnap maradt desszertből. A fejemet a kezemben támasztva ültem az egyik bárszéken és bámultam a többieket. 

- Kate, nincs valami sütemény? Már elegem van a kekszből! - nyafogta Abbie. 

- Örülj neki, hogy egyáltalán ezt is kapsz, zabagép! - mutatott a kekszet majszoló Abbie felé. 

- Kikérem magamnak, én emésztek! - mondta teli szájjal. 

- Befejeznétek kérlek?! Én itt szenvedek a hercegnő miatt, ti pedig egy rohadt kekszen vitatkoztok!

A lányok egyszerre felálltak és idejöttek hozzám. 

- Mesélj el mindent! - mondta izgatottan Rosie.

- Tulajdonképpen megláttam, aztán rájöttem, hogy nekem végem. - jelentettem ki határozottan. 

- Ugyan már... Láttam, hogy néztél rá és azt is, ahogy ő rád. 

- Belle, nektek nincs más dolgotok, mint azt nézni, hogy néznek egymásra az emberek? Különben is... Állítsam feje tetejére az életemet csak azért, mert beleszerettem?

A szavak még engem is megleptek. Csak ülten kikerekedett szemekkel és végiggondoltam, mit is mondtam... Miért nem tudok először gondolkozni? A lányok körülöttem boldogan mosolyogtak egymásra, utána pedig rám. 

- Ne nézzetek így rám... - hajtottam le a fejem. - Egyértelmű volt, nem? Most pedig rohannom kell, beszédem van a herceggel...

Egy ideje már Kenneth szobájában szorgoskodtam, mikor belépett. Kábé este kilenc lehetett... Levetette magát az ágyra, majd mélyet sóhajtott. 

- Sajnálom, hogy eddig elhúzódott, de apám ragaszkodott hozzá, hogy maradjak Angel-vel.

- Semmi gond, csak a kötelességedet végzed. - ültem le mellé én is. - Ráadásul, mondanom kell neked valamit.

- Az jó, mert nekem is... És sejtésem szerint, nem nagyon fogsz örülni neki... 

Értetlenül néztem rá, de ő csak bámult előre komoly arcal. Soha nem láttam még ennyire komolynak a jelenlétemben. 

- Hát akkor mondd el!

- Katharine, ugye te tényleg nem érted? - fordult felém megtörten. - El kell vennem Angel hercegnőt.

6. Rész - Muszáj, hogy szeresselek...

- Kenneth, ezen a héten már negyedszerre ittad le magad, de most komolyan... Ha udvarolni szeretnél, inkább hozz dudvát a kertből, még az is jobb, mint mosni!
Belefáradtam, hogy szinte minden nap mosnom kell az ingeket. A herceg élvezte a helyzetet, de én nem túlzottan... Nem így akartam ezt az egészet.
- Nem tehetek róla, rossz a pohár!
- Persze, ameddig nem jöttem, semmi baj nem volt velük.
- Látod, ez is a te hibád. - nevetett.
- Ha gondolod, el is mehetek.
Elindultam az ajtó felé, mikor Kenneth megfogta a kezem, visszarántott és olyan közel húzott magához, hogy még a szánk is összeért egy pillanatra...

- El sem tudod képzelni, mennyire meg akarlak csókolni... - suttogta. 

- Miért pont engem? Miért? 

- Nem tudom mi történik az életemmel és azt sem, hogy mit kezdjek ezzel az érzéssel Katharine... Már nem tudom mi a különbség a jó és a rossz között, és aközt, amit tenni szeretnék és amit nem tehetek. Érzem, hogy bűnt követek el, mert közel vagy hozzám. Szeretnélek megérinteni, megcsókolni, veled lenni minden egyes nap, minden egyes másodpercében. Félek, hogy nem fogok tudni mit kezdeni ezzel a felkavaró érzéssel... Azt hiszem, levegőt sem veszek, amikor nem veled vagyok. Ami azt jelenti, hogy másnap reggel mikor találkozunk, már tizenegy órája nem lélegzem. Amikor külön vagyunk, nagyon sokszor eszembe jutsz, mikor velem vagy, akkor pedig csak pánikba esek és már nem tudok mit kitalálni, hogy rám figyelj végre. Hidd el, nem akarok rosszat... Csak a figyelmedet. 

Nem tudtam hírtelen mit válaszoljak erre, ez lehetetlen... Viszont elmozdulni sem akartam. Végre valahára úgy éreztem, igazán fontos vagyok valakinek és ez az érzés leírhatatlan...

- Kérlek... - folytatta. - Mond el végre amit érzel!

- Jó, rendben... Elmondom. Úgy érzem, hogy el kellene mennem, mert lehet, hogy igazán fontos leszel nekem és ettől borzasztóan félek Kenneth... Nem vagyok kész rá, hogy valakit ennyire de ennyire szeressek. Most pedig, ha megengeded és már nincs semmi dolgom, távoznék. 

Elhúzódtam a hercegtől és vissza se nézve távoztam a szobából. Nem láthatta meg a könnyeket amik az arcomon gördültek lefelé, majd aztán a padlóra.

Az egész délutánomat a konyhán töltöttem. Kate sütött nekem pitét, almásat, ahogy szeretem. De most ehhez sem volt kedvem... Csak ide-oda lökdöstem a felvágott falatokat a tányéromon és gondolkoztam. Mindenhol Kenneth-et láttam, még a rohadt tányéromon is! 

- Hé, kislány. Minden rendben? Olyan sápadt vagy. - ült le mellém Kate. 

- Persze, jól vagyok... Csak még mindig nem tudom elhinni... 

- De mit? 

Nem tudtam, hogy Kate-nek elmondhatom e mind azt, ami történt...

- Tudod Kate, erről nem szabadna beszélnem... 

- Ugyan, jól tudom, hogy a hercegről van szó és azt is tudom, mi a problémád. Beleszerettél a hercegbe! 

Gyorsan befogtam Kate száját, aztán mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki nem hallotta, elengedtem. 

- És ezt most ki kell kürtölni, ugye? Nem csak erről van szó... Ő vallott nekem szerelmet! Erre nem voltam felkészülve... Csak tudnám, miért pont én kellek neki. Hiszen, nézze csak meg honnan jöttem. A semmi közepéről, egy olyan házból, ahol még néha víz se folyik. Makacs vagyok és elutasító, még csak meg sincsenek bennem azok a dolgok, amik kellenek egy ilyen férfinak, mint Kenneth. Ami pedig a legrosszabb, ő herceg és hercegnőt kell elvennie. Rossz ötlet vol idejönni... 

Kate hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. Aztán lassacskán megnyugodtam, úgy gondoltam, készen állok visszamenni. Aztán váratalnul a sarkon Belle fordult be. Fáradt szeme és a tartása elárult mindent... 

- Szia Belle, hogy érzed magad? - kérdeztem aggódóan.

- A fejem sajog, a gerincem úgy érzem mindjárt kettéroppan... Szóval nem valami jól, de kibírható. Veled minden rendben? 

- Nem mondhatnám... Sok a munka és sajnos nehézségek akadnak, amik feltartanak benne... 

- Ismerős érzés... Most viszont mennem kell, a király dühös lesz, ha egy percnél is tovább maradok a kelleténél. Szép napot neked és kérlek, vigyázz magadra! 

Egy gyors puszit nyomott az arcomra, aztán már szaladt is. Szörnyű volt nézni, hogy mennyire szenved. Erősebb ez a lány, mint hittem. Kenneth ajtaja előtt még meg kellett állnom egy pillanatra, hogy vegyek egy utolsó mély levegőt. Mikor már majdnem lenyomtam a kilincset, hangokat hallottam odabentről. 

- Nem tűröm el itt ezt a viselkedést fiam! 

- Nem érdekel apám, a lány az én szobalányom marad, nem hagyom, hogy őt is megrontsd! 

- Csak nem beleszerettél? 

- Na és mi van, ha igen? Netán gond van ezzel? 

- Kenneth, a Horth királyi család két nap múlva idelátogat a lányukkal, hogy megkérd a kezét. Muszáj hercegnőt elvenned! 

- De apám, én Katharinet sze...

És csatt. Nem én kaptam azt a pofont, de még nekem is fájt... Erőt vettem magamon és beléptem. 

- Királyom, felség, jöttem kimosni az ingeket. 

- Azt hiszem, mára elég volt fiam. Majd máskor megvitatjuk ezt, addig viselkedj normálisan! 

Megvártam még a király kimegy, utána kivettem a szekrényből egy törlőkendőt, bevizeztem és Kenneth arcához nyomtam. A fél arca piros volt és teljesen feldagadt. Eszméletlen, hogy még így is mennyire helyes... 

- Nem akartam, hogy így láss... 

- Te csak maradj csöndben. Eleget tettél értem. Köszönöm, hogy megvédtél apádtól és azt is, hogy őszinte voltál ma reggel... 

- Ó, hogy az. Ha én egyszer valamit megszeretek, muszáj imádnom. 

Mosolyogva nyomtam egy puszit az arcára, olyan lágyan, ahogyan csak tudtam. 

- Elég időd lesz még imádni engem, de most azzal kell foglalkoznunk, hogy felkészítselek tégéd a hercegnővel való találkozásodra. 

- Azt is hallottad... 

- Mindent. És azt hiszem, nagyon sokat fogunk mi még szenvedni ezek után... Félek túlságosan is sokat.

Másnap épp vittem a reggelit a hercegnek, mikor Ashley az ajtajából intett, hogy menjek oda. Körülnéztem van e itt valaki, de hála az égnek még túl korán volt. A hercegnő gyorsan bezárta mögöttem az ajtót, aztán boldogan elém állt. 

- Hallom, a bátyám szerelmes... Ez igaz? 

Sóhajtva megráztam a fejem, aztán komolyan Ashley szemébe néztem. 

- Figyelj, Ashley... Erről nem szeretnék beszélni. Kennethnek amúgy is felesége lesz, aztán... Én már csak egy szobalány leszek, úgy mint a többi. 

- A szerelmet nem lehet olyan könnyen kioltani, hidd el, ismerem a bátyám, ő pedig aztán tényleg nem tud könnyen felejteni. Pláne úgy, hogy te vagy neki az első... És remélem az utolsó is. Ha el is kell vennie azt az elkényeztetett picsát, nem fog eltelni úgy nap, hogy ne akarjon a közeledben lenni. 

- Szerinted mit kellene tennem? 

- Szerintem harcolj és ne hagyd, hogy legyőzzön valami úri picsa. Ha belegobdolsz, a palotát is nagy és szép dolognak tartják, aztán látod mi van legbelül. Csak a zsarnokság és sötétség... Te pedig ahol csak jársz, kiszínesíted és kifényesíted a teret. Ezért kellesz neki. Mert végre melletted nem csak szeretni tanulhat meg, hanem élni is.

5. Rész - Véletlenül...

Estefelé bejött a király egyik tanácsadója, hogy fél óra múlva lent kell lennünk a nagy teremben. Felvettem a szobalány ruhámat és kontyba fogtam a hajam, ahogyan az előírásban volt. Ideges voltam és szerintem még hányni is kellett volna... De nem tehettem mást, le kellett mennem. Így hát elindultam a folyosó rengetegében, több száz őr között, ami megjegyzem, elég kellemetlen volt. Rajtam kívűl még csak Belle volt ott, a többieknek biztos készülődtek még. Én pont időben jöttem, a király is biztosan nemsokára megérkezik. Bevallom, a listám kicsit zsúfolt volt, amit kaptam. Csupa fölösleges és felszínes dolog, például ha nem lesz minden nap olyan tisztára takarítva a herceg fürdőszobája, hogy a király megnézhesse a csempében is magát, akkor repülök a palotából. Szerintem kicsit túlzás. Minden egyes nap? Na, és ha a herceg nem tartózkodik itthon, akkor is? Egyértelmű, hogy minden nap ott kell majd lennem a közelében, ha bármire szüksége lenne. De ha ez így fog menni, a végén még a fenekét is nekem kell majd kitörölni. Odapillantottam a folyosó túlsó végére, ahol Ashely hercegnő mutogatott valamit. Próbáltam megformázni a számmal a szavakat, hogy nem mehetek, mivel a király mindjárt jön és ha nem talál itt, biztos, hogy hazaküld. A hercegnő továbbra is mutogatott, még meg nem értettem, hogy le kell engednem a hajam. De az előírásban nem az volt, hogy kontyba kell? Végtére is eleget tettem a hercegnő kérésének és leengedtem. Mutatta, hogy rendben van, aztán már el is tűnt. Nem túlzottan értettem miért, de hát biztos igaza lehet... Pár percel később már meg is érkezett a király, életében szerintem most először józanul. Mögötte Abbieék rohantak mellénk, jól elkéstek, a király mérgesen nézett utánuk. Megállt előttünk és végigmért mindenkit. Rajtam tartotta legtovább a tekintetét, aztán elmosolyodott.
- Maga az a vörös hajú lány, ugye?
- Igen, felség.
Tisztelet képpen még bókoltam is.
- Miért van leengedve a haja?
Nem tudtam, hírtelen mivel álljak elő. Nem mondhattam azt, hogy Ashley szólt, mert akkor biztos vagyok benne, hogy megbüntetné és engem is. Nem sodorhatom bajba, így is rengeteg szidást kap.
- Nem tudom, úgy gondoltam, mivel még nem álltam munkába, talán le is engedhetem.
A hangom nem volt túl meggyőző, de csak ennyi telt... Gyűlöltem hazudni még otthon is, nem, hogy a királynak! Nagy meglepetésemre, nem szólt érte semmit, sőt, még tetszett is neki. Később fel kell keresnem a hercegnőt, hogy elmagyarázza mi is történt most tulajdonképpen...
- Hölgyeim, maguk fontos munkát kaptak itt a palotámban. - kezdte a király. - Nem kis dolog ez ám, szóval figyeljenek oda és mindig a maximumot teljesítsék! Gondolom már mind tudják, ki, hová kerül.
- Mi még nem tudjuk, felség. - mondta egyszerre Belle és Rosie.
- Érdekes... Belle, maga nálam lesz, Rosie pedig a tanácsadómnál.
Nem kellettek másodpercek hozzá, hogy leessen, Rosie és a király tanácsadója, rögtön egymásba habarodtak. Rosie olyan vörös volt, hogy nem mert felnézni, a tanácsadó pedig úgy vigyorgott, mint a tejbetök. Húsz év körüli lehetett és nagyon vonzó! Hihetetlen, hogy az öreg királynak ilyen helyes dolgozói vannak... Belle-t pedig nagyon megsajnáltam. A király szobalányának lenni, nem egyszerű dolog. Főleg mikor annyira részeg, hogy neki kell majd lefürdetnie, aztán ki tudja, mit csinál vele a király. Bele sem merek gondolni, mi vár szegénykémre...
- Abbie, maga a lányomhoz került, Katharine pedig a fiamhoz, igaz?
- Igen, felség.
- Remek! Mehetnek is, pihenjék ki magukat holnap reggelre és ne késsenek, nem tűröm el a késést a palotámban! Viszlát hölgyeim.

Miután a király távozott, a lányok még a teremben maradtak sugdolózni, én pedig sietősen elindultam Ashley szobája felé, ahová egyébként nem lett volna szabad mennem, mivel az a harmadik emelet, a királyi lakosztály. Bekopogtam és türelmetlenül vártam, hogy Ashley hercegnő reagáljon valamit.
- Jöjjön be!
Gyorsan beslisszoltam és megláttam a hercegnőt, aki éppen a haját fésülte a tükörnél. Mikor meglátta, hogy én vagyok, azonnal letette és idesietett hozzám.
- Hát te meg mi a francot keresel itt Katharine? Ha meglátnak, repüldsz, nem szabadna erre a folyosóra jönnöd, csak a szemben lévőre, ahol a bátyám szobája van! Apám még a végén azt hiszi, el akartál lopni valamit tőle!
- Eszembe se jutott ilyesmi! Csak tudni szerettem volna, miért kellett leengednem a hajamat?
Ashley sóhajtott egyet, majd lehuppant az ágyra.
- Akármennyire is az apám, akkor is egy perverz alak. Szerinte sokkal csinosabb egy lány az első megjelenésénél, ha ki van engedve a haja. Úgy gondoltam, jól jöhet neked a segítségem. Be kell vágódnod apámnál, különben nem maradsz sokáig. Ez már nála egy plusz pont volt, egy darabig nem is fog zaklatni téged. Ha nem mész bele a játékába, hazaküld. Több száz szobalánnyal ezt csinálta... Katharine, el tudod te ezt hinni? Több száz! Az apám, egy szörnyű alak... És ekkor láttam Ashlye-t életemben először sírni. Fogalmam sem volt mit tegyek... Átöleljem, vagy ne csináljak semmit? Végül hagytam, hogy saját magát megnyugtassa és csak utána ültem le mellé.
- Figyelj Ashley... Én tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen rossz életed van, át tudom érezni a fájdalmad. Nekem sem volt valami könnyű odakint élni, de apukádat is meg kell értened. Édesanyád nagyon hamar elhagyta őt, pedig biztos szüksége lett volna a tanácsaira és a bizalmára. Most úgy enyhít a fájdalmán, hogy más nőket visz ágyba. Erről nem tehetsz és más sem. Ezen édesapád tudna változtatni, ha akarna, de nem is próbálkozik, szóval hagyni kell még egy kicsit, el fog jönni az ő ideje is.
- A korodhoz képest nagyon bölcs vagy... - szipogta.
- Hát igen, szerintem is el kellene már kezdenem szakállat növeszteni és a mellszőrzet is jól jöhet, ha már itt tartunk.
Ashley úgy elkezdett nevetni, hogy teljesen kidőlt az ágyon. Nem tudtam eldönteni, hogy most sír, vagy nevet? Mikor felült, szorosan átölelt és továbbra is nevetett, megállás nélkül.
- Köszönöm! - nyögte ki.
Az én hangulatom is javult valamennyit, így kevésbé hiányoltam a húgom és az apám.
- Most mennem kell, még mielőtt apád meglát. Ki kell pihennem magam. Nagyon örülök, hogy végre jó kedved lett!
- Hála neked, most az adósod lettem!
Egy gyors mosolyt dobtam felé, aztán már kint is voltam az ajtón. Sietnem kellett és nem volt túl sok időm.
- Katharine?
Hátranéztem és megláttam Kennethet, aki éppen felém tartott gyanakvó tekintettel.
- Kenneth herceg...
- Te meg mit keresel itt, neked nem szabadna errefelé járkálnod. Ha az apám meglátja, nagyon dühös lesz és...
Meghallottam, hogy valaki erre közeleg, ezért befogtam Kenneth száját és betoltam a szemben lévő szobába. Még mindig a kezem a szájára téve, hallgattuk, hogy mikor megy már el végre az a valaki... Sejtésem szerint, egy őr meghallott minket. Mikor már megbizonyosodtunk róla, hogy nincs itt senki, elengedtem Kennethet, akit nem is vettem észre, hogy végig a falnak nyomtam...
- Hát ez állat volt, csináljuk újra! - mondta izgatottan.
- Te meg vagy huzatva?! Így is majdnem ránktaláltak, nem fogom kockáztatni a munkámat! Meleg helyzet volt...
- Visszatérve, mit kerestél te itt?
- A húgodnál voltam... Segített a teremben, hogy és mit kell tennem.
Először azt hittem, nem fog hinni nekem, de aztán megenyhült a tekintete.
- Persze, Ashley... Mindig, mindenkinek próbált segíteni, de... Azok a lányok, mint az apámhoz kerültek és mikor nem tettek eleget az elvárásának, elküldte őket. Most igazán boldog, hogy van akinek segíthet és hozzám került. Még jó, hogy nem vagyok olyan mint az apám.
- Mindenkinek jobb így. Egyébként... Egy hercegnek és egy szobalánynak, ilyen bizalmas kapcsolatban kell lenni? - kérdeztem huncutul mosolyogva.
- Nem, de hát nem vagyok túl jó a szakmámban. Még gyakorolnom kell, szóval szerencséd van. Na, jó már tényleg menned kell, igyekezz a szobádba! Reggel nyolc órakor a szobám ajtaja előtt akarlak látni a reggelimmel.
- Szerintem, nagyon is benne vagy a szakmában drágaság.

Másnap reggel, csodásan ébredtem. Az ágy annyira kényelmes és puha volt, mint amilyen nekünk otthon soha! Nehéz volt kikelni belőle. Hiszen kinek van kedve hét órakor kelni? Elrohantam zuhanyozni, aztán megfésültem a hajam, felkaptam a ruhám és már futottam is lefelé a konyhára a herceg reggeliéért. A szakácsok már az ebédet készítették, hihetetlen milyen gyorsak. Mikor kelnek ezek? Hajnali kettőkor? Mindenki boldogan intett felém és megkínáltak süteménnyel, ami még a tegnap esti desszertről maradt. Isteni! Kate volt a legfiatalabb a konyhán, ő készítette a király ételét és a hercegét. Szokás szerint, a reggeli már az asztalon várt gőzölögve. Palacsinta, csokiszósszal és egy pohár narancslé. Tökéletes reggeli, már korog is a gyomrom... Pontban nyolckor az ajtó előtt álltam és Kenneth pont abban a percben nyitotta az ajtót.
- Nahát, micsoda kellemes meglepetés! És pontos időben, lenyűgözött kedvesem!
- Nem kell a nyali, meghoztam a reggelid, remélem ízleni fog. Még eszel, addig megcsinálok az ágyad.
Nevetve leült az asztalhoz és elkezdte enni a reggelit. Egész idő alatt rajtam volt Kenneth tekintete... Kezdtem zavarba jönni tőle.
- Jaj!
- Mi a...?
Nem is Kenneth lett volna... A fehér ingjére rá a narancslé. Gratulálok!
- Sajnálom, rosszul fogtam meg...
- Persze, semmi baj! Csak nem te fogod kimosni... Vedd le, kimosom.
Mire odanéztem, Kennethen már nem volt ing... Nem tehettem róla, egyszerűen a lehetőség, hogy előttem áll ing nélkül... Az a felsőtest, eszméletlen volt... Kéztetést éreztem, hogy hozzáérjek, csak egy pillanatra, de vissza kell fognom magam, különben elvesztem az önuralmam. Szörnyű érzés távol maradni attól, amit akarunk, pedig igazából nagyon is akarjuk!
- Nem... most... gondoltam... - dadogtam.
- De hát miért ne? Veszek fel másikat, ezt pedig majd kimosod később. Nem kell minden egyes pillanatban szorgoskodnod, nálam legalábbis nem.
Képtelen voltam megszólalni. Végig őt bamultam, ahogy odamegy a szekrényhez, kiveszi az egyik ingét, aztán felveszi... Nem tudhattam magamnak, mert nem az és nem is lehet! Nem kívánok olyat, amit nem kaphatok meg... Nehéz lesz hozzászoknom ehhez a látványhoz, még akkor is, ha minden nap ezt fogja csinálni és van egy olyan gyanúm, hogy még elég sokszor elő fog fordulni, "véletlenül".