10. Rész - Ahogy óhajtja...

Az éjszaka ha nem keltem fel háromszor, akkor sokat mondok! Sajnos nem Alex volt éjszakai műszakban, ezért beszélgetni sem tudtam senkivel. Felálltam és kinéztem a kis ablakomon. Kábé hajnali kettő lehetett. Odaléptem az asztalhoz és falatozni kezdtem az almám, amit későbbre tettem el. Visszaülve a földre, halk cincogásra lettem figyelmes.
- Hát itt vagy, kishaver? - mosolyodtam el.
Válasz képpen csak leült velem szemben és rámnézett azzal a nagy szemeivel. Letörtem egy kicsike darabot az almából és neki adtam.
- Gondolom, mennyire éhes lehetsz... De egyelőre csak ennyit tudok adni neked. Nekem sincs jobb sorom.
- Maga meg kivel beszélget? - lépett a cellámhoz egy őr.
- Vele. - mutattam a mellettem falatozó egérre. - Ő nem bánt meg, meghallgat, csöndbe van és nem vet börtönbe. Szóval azt hiszem, ő itt a legjobb barátom.
Az őr kikerekedett szemekkel bámult rám, majd visszament az őrhelyéré. Pár percel később nyílt az ajtó. Reménykedtem benne, hogy Angel az és ki fog hozni innen, de amint megláttam Kennethet, azonnal elszállt az a kicsike reménykedés is.
- Nahát, Kenneth Stark hajnalban látogat meg. Mivel érdemeltem ki? - pillantottam fel rá.
- Nem azért jöttem, hogy beszélgessünk. Csak tájékoztatlak róla, hogy holnap kijöhetsz innen, a feleségemnek hála. Neki kell megköszönnöd.
- De hát egy ilyen senkinek, mint én? Ugyan. - nevettem. - Nekem te ne dirigálj, Stark. Az egy dolog, hogy te vagy a herceg. De nem fogok mélységesen meghajolni előtted. Akár ki is végeztethetsz emiatt, nem érdekel.
- Kinyitná a cellát Rodick? - fordult az őr felé.
- Azonnal, felség!
Mikor kinyílt az ajtóm és Kenneth belépett rajta, azt hittem végem. Hogy felpofoz, esetleg nekivág a falnak. De egyiket sem tette. Erőfeszítések nélkül felrántott a földről és erősen megcsókolt. A düh mellett érezni lehetett még valamit... A vágyat. Még mindig engem szeretett. És a szíve legmélyén jól tudta, hogy az én helyem mellette van.

És azt is, hogy nem loptam el semmit. De valmiért, nem én voltam az, akinek hitt. Senkinek nevezett és úgy bánt velem, mint egy kutyával. Ezt pedig soha nem fogom megbocsátani neki. Eltaszítottam magamtól és hátat fordítottam neki. Nem akartam, hogy lássa, amint éppen darabokra hullok előtte. 

- Miért csinálod ezt velem? Mit akarsz Kenneth, mit?! - kiáltottam. 

- Én tudom, hogy mit akarok. Téged akarlak! Azt akarom, hogy boldog légy. Azt akarom, hogy boldog légy itt, velem. És tudom, minden amit mondtam, megbocsáthatatlan, megértem! De fogalmad sincs, mennyit jelentett nekem az édesanyám... 

Nekidőlt a falnak és leereszkedett a földre. Én letelepedtem vele szemben és vártam, hogy megnyíljon végre. Vett egy mély levegőt, aztán belekezdett. 

- Nyolc éves voltam. Az édesanyám huszonkilenc. Fiatal és gyönyörű. Egyszerűen imádta apámat. De apám nem igazán vette észre, csak arra kellett neki, hogy fájdalmat okozhasson neki, egyébként semmi másra. És édesanyám elviselte. Tűrte, hogy minden nap újabb és újabb sebekkel jön ki apám szobájából, volt, mikor sántítva. Soha nem felejtem el azt az arcot. Mikor bement a szobájába, hallottam, hogy órákig sír. Megállás nélkül, Katharine... És nem tehettem semmit. Apám eltörte volna a nyakam. Vagy még rosszabb, azonnal a kutyáknak dob oda. Egyik sem volt valami szép halál. Így hát, nem tehettem mást, mint vártam és amikor csak tudtam, édesanyámmal voltam. Egy nap, elmentem az ékszerészhez, hogy csinálja meg a legszebb arany nyakláncot, amit még soha, senki nem látott. Mikor végre a kezemben tarthattam, azt hittem, kiáltozni kezdek örömömben. Felmentem édesanyámhoz, hogy odaadhassam neki a nyakláncát. Az ágyán ült egy paplanba burkolózva és meredt a semmibe. Mikor meglátott, felcsillant a szeme és próbált elmosolyodni, de nem lehetett nem észrevenni a hatalmas vérfoltot a hátánál. A kezébe adtam a nyakláncot és elmomdtam neki, hogy mindent tudok róla és apámról. Nem szólt semmit, csak bólogatott és hallgatott. Miután a nyakára tettem, soha többé nem vette le. Minden nap rajta volt és képzeld, megérte! Napok teltek el és édesanyám teljesen felépülve lépett ki a szobájából, lila foltok nélkül. Apám hivatta éjszakára, de soha nem ment és ha apám fel is kereste, mindig volt valami jó kis mondandója, aminek a vége mindig az volt, hogy apám elviharzott a szobájába és nem jött ki onnan órákig. Olyankor sokat nevettünk. Öröm volt nézni, ahogy az édesanyám megerősödött és nem hagyta magát. Aztán rá két napra, eltűnt. Fogalmam sincs, hogy mi történt vele. De a nyakláncát a szekrényen hagyta, alatta pedig egy üzenettel: Annyira sajnálom édesem, remélem megértesz. Ezek voltak hozzám az utolsó szavai. Hogy meghalt, vagy életben van, fogalmam sincs. Kerestem, de nem találtam sehol. Valószínűleg megváltoztathatta a nevét és jó messzire utazott innen, de ha ez igaz is, reménytelen. Apám soha nem engedné, hogy megkeressem. Pedig Ashleynek is szörnyen hiányzik édesanyánk és nem találja a helyét, mióta csak én maradtam neki. Szüksége van egy támogatóra, aki mindig mellette van, ha kell és ez számára anya volt. Anya eltűnése után, apánk bánatni akarta Ashleyt. De már elég idős voltam hozzá, hogy megvédjem és üssek. 

- Mennyi volt az az elég idős? 

- Tíz. - nevetett fel. 

Viszonoztam a nevetését. Látom magam előtt Kent, amint kábe a király hasáig ér, de azért ő megvédi a kishúgát. Miért is ne. Kennethet még az sem zavarná, ha éppen világ vége lenne, ő akkor is Ashleyt védené. 

- Kérdezhetek valamit? - néztem rá komolyan. 

- Amit csak akarsz. 

- Mi vot az édesanyád neve? Mert felségen, vsgy királynén kívül, soha nem lehetett hallani semmit. 

Egy pillanatra elmosolyodott, mimtha újra az ésesanyját látná maga előtt. 

- A neve, Emilia volt. 

Reggel, mikor felkeltem, kishaver a kezemhez bújva feküdt, azt hiszem aludt. Charlottenak és nekem, sokszor volt egerünk. A szomszédok mindig szívrohamot kaptak, hogy miért tartunk egeret a házban, de minket nem túlzottan érdekelt. Nem rágtak meg semmit és ha éppen párzási időszak volt, akkor sem a mi házunk volt tele kisegerekkel. Valahogy tudták, mit kell tenniük, ha velünk akarnak élni. Kishaver is ilyen volt. Tudta mikor van szükségem társaságra. Még ha egy egér és őrültségnek tartják, akkor is. Ebből is látszik, mennyire különbözök a többiektől. A Kennethel való beszélgetésem után, komolyan elgondolkoztam azon, hogy kit is szeretnék. Szeretem Kent, efelől nincs is kétségem. Azt is megértettem, miért jelent neki annyit az a nyaklánc. Ha nekem ilyen gyerekkorom lett volna, én sem viselkednék másképpen. A király annyira ideges volt, mikor meghallotta, hogy kiengednek, hogy teljesen eltiltott a fiától. Mostantól csak Angelnek dolgozom. Úgy érzem, ez így is van rendjén. Egy kis idő kell számunkra, hogy eldönthessük, mit akarunk és kivel. Hála Angelnek, még ma elhagyhatom a cellám és vissza is térhetek a munkámhoz. Alex kinyitotta az ajtóm, segített felállni, majd szélesen rám mosolygott. 

- Legközelebb ne keresd így a bajt. Akkor már nem fogok tudni segíteni.

- Rendben anyu. - mosolyodtam el én is. 

- Megmondanád Angel-nek, hogy adja vissza a sapkámat? Mivel igazán szükségem lenne rá. 

- Persze, megmondom... 

Ezek ketten edig nem utálták egymást? 

A folyosón mindenki úgy nézett rám, mint akik meg akartak ölni. Úgy látszik, a nevemet még nem sikerült tisztára mosni. De akkor, hogy hozott ki Angel? 

- Hé, virágszál! 

Ezt a hangot bárhol felismertem volna! Megfordultam és Christian sétált felém, sugárzó mosollyal. Odafutottam hozzá és sírva a nyakába ugrottam. El sem hiszem, hogy itt van. Hónapok után, végre velem van a legjobb barátom, sértetlenül és boldogan. Kell ennél több?

- Megtudhatnám, miért tartja a karjai között a palota egyik szobalányát? 

Kibontakoztam Chris karjai közül és megláttam a királyt, aki mérges szemekkel bámult minket. Christian mélyen meghajolt, de én egy helyben maradtam. Rá nézni is rossz. Egyszerűen érzem, hogy ő volt, aki miatt a börtönben kötöttem ki. Én pedig szokás szerint, nem hagyom magam senkinek, még a királynak sem. Mikor kicsi voltam és iskolába jártam, a többiek mindig piszkáltak. Eleinte zavart és rengeteget sírtam miattuk, de aztán édesanyámat látva, megerősödtem. Sokat verekedtem, mindenki félt tőlem, még a fiúk is. Kiállok az igazamért és nem fogom hagyni, hogy megalázzanak. 

- Christian a legjobb barátom, most érkezett a palotába. - feleltem magabiztosan. 

- Maga pedig a börtönből, ugye? - mosolyodott el gúnyosan. 

- Kifejezetten, nagyon élveztem! A fia meg is látogatott tegnap, annyira jószívű. Igazán büszke lehet rá. 

Öröm volt nézni, ahogy majd felrobban az idegtől, viszont én csak mosolyogtam rá. Már nem érdekelt, mit csinálnak velem, de ki fogok állni magamért és nem akarok gyengének mutatkozni Chris előtt. 

- Remek. Most menjen átöltözni és folytassa a munkáját a hercegnőnél. - parancsolt rám.

Végül bókoltam egyet és elindultam a szobám felé.

Mikor elmentem egy növény mellett ami megmozdult, hátraugrottam és felkészültem az ütésre, de csak Christian kászálódott ki mellőle. Leeresztettem a kezem és nekidőltem a falnak. 

- Nem alkalmas most az idő a hülyeségekre Chris, dolgoznom kell. - túrtam bele hosszú, vörös fürtjeimbe. 

- Tudom jól. Csak meg akartam kérdezni, mi a franc volt ez az előbb? Három hónap telt el Katharine és már a börtönből jössz? Valamit nagyon jól csinálhatsz ezek szerint. 

- Ne gúnyolódj, én legalább nem robbantottam fel magam! - mutattam a még mindig gipszben lévő lábára. 

- Tereled a témát... Inkább mesélj! 

Vettem egy mély levegőt, majd hozzákezdtem. 

- Hosszú volt ez a három hónap. Összebarátkoztam Ashley hercegnővel és Kenneth-hez is közel kerültem... Eleinte minden simán ment, nem volt velem semmi gond. Végeztem a munkám és ennyi. Aztán megérkezett Angel hercegnő és minden megváltozott. Ken és ő, rengeteg időt töltöttek együtt. Utána Kenneth bevallotta, mit érez és azt hiszem, a király gyanút fogott és muszáj volt lépnie valamit. Behivatott a terembe azzal a váddal, hogy én elloptam a felesége nyakláncát, pedig azt sem tudom, hol van a királyné szobája. Végül gyanúsnak találtak, ezért a börtönben kötöttem ki. Angel segíteni akart és ki us juttatott onnan, de a szabadulásom előtti este, Kenneth lejött hozzám. Ellenkezni kezdtünk, aztán megcsókolt... 

Ekkor láttam meg Angelt, Christian háta mögött. Kikerekedett szemekkel bámult rám, összefont karokkal. 

- Angel, én... - kezdtem. 

- Ne is folytasd. Végig te voltál, igaz? - kérdezte suttogva. 

Válasz képpen csak bólintani tudtam, mivel képtelen lettem volna egy szót is kipréselni a számon. Könnyek ömlöttek a szemeből, fogalmam sem volt, mit kéne most tennem. Hazudtam egy olyan embernek, aki nagyon sokat jelentett nekem. Pedig ő mindig igazságos volt, még ki is hozott a börtönből. Én pedig hátbaszúrtam... Mikor felnéztem, Kenneth közeledett a folyosón felénk. 

- Hát itt meg mi folyik? - kérdezte idegesen. 

- A te véred fog mindjárt, ha nem adsz magyarázatot! Te és Katharine? - fordult Kenneth felé ingerülten. 

Ken csak megszeppenve állt és nézett. Rámpillantott, majd vissza Angelre. Végül megszólalt. 

- Én el akartam mondani neked Angel. Tényleg akartam! De valaki nagyon nem akarja, hogy egyedül én intézzem a dolgaimat. - nézett rám Kenneth. 

- Már megbocsásson felség, de maga volt az, aki még arra kérte Katharinet, hogy tegezze és maga volt az, aki orvoshoz vitte, pedig hagyhatta volna a földön szenvedni. - vágott közbe Christian. 

- Nahát, új mérföldkő? Igazán bájos. 

Ez után, mindenki elcsendesedett, Ken pedig hátat fordított és elment. Chris is magunkra hagyott minket a hercegnővel. Egy darabig csak álltam, mivel nem tudtam, hogyan is kezdhetném, de muszáj volt elmondani neki az igazat. 

- Angel, én tényleg nem akartalak megbántani... Nagyon kedvellek téged, nálad jobb királyné nem is lehetne ezen a földön, de az érzéseimet nem én irányítom... Nagyon szeretem őt, Angel. El sem tudod képzelni, hogy mennyire. De jól tudom, hol a helyem és az istenért sem szeretnék a házasságotok útjában állni, mivel én csak egy senki vagyok, aki tyúkok között nevelkedett. Azt akarom, hogy TE boldog légy és ha az vagy, akkor én is. Megértem, ha nem akarsz nekem megbocsátani, de tudnod kell, hogy a nővéremnek tekintelek téged Angel. 

A beszédem végére már mind a kettőnk szeméből folyt a könny. Angel megadva magát az érzelmeinek szorosan átölelt és így álltunk addig, még le nem nyugodtunk. 

- Ez nem csak a te hibád Katharine, hanem az enyém és a Kennethé is. Én nem figyeltem oda, Kenneth nem tud dönteni, te pedig csak szerelmes lettél. Megesik az ilyen. Csak nagyon furcsa ez a helyzet... Nem szoktam hozzá, hogy rajtam kívül még mást is csókolgat a férjem. 

Elhúzódtam tőle és mélyen a szemébe néztem. 

- Kenneth és te...? 

- Ne aggódj, nem történt semmi. Csak elég sokszor megcsókol és ölelget. De úgy látszik, nem csak én vagyok a képben. 

Lehunytam a szemem és lehajtottam a fejem. Nem tudtam elhinni... Egyszerűen lehetetlen. Tudtam, hogy nem kéne megbíznom benne. De persze az én hülye szívem, soha nem hallgat a józan észre. 

- Ellnézést, felség. Katharinet látni óhajtja a herceg. - szólt oda Angel-nek egy szobalány. 

- Menj csak. Azt hiszem, sok a megbeszélnivalótok. Ha keresnétek, a kádban leszek, csapzott, vizes hajjal és lesírt sminkel, egy üveg whisky-vel a kezemben. 

Belépve az ajtón nem sok kellett hozzá, hogy lepofozzam Kent. A tűz csak úgy fortyogott bennem... 

- Miért hivattál? - kérdeztem idegesen. 

- Katharine, én nem akarok veszekedni sem veled, sem a hercegnővel. Már mondtam, hogy megoldom. 

- Persze. És a szájában keresed a megoldást? - fontam keresztbe a karjaim. 

Először kérdőn nézett rám, de aztán leesett neki, miről beszélek. 

- Katharine... 

- Én komolyan azt hittem, hogy szeretsz! - fakadtam ki. - Annyiszor vágytam már rá, hogy megtedd az első lépést, de nem, neked egy hercegnő kell! Mi mást várhattam volna el? 

- Én leszek a király... Nem engedhetem meg magamnak, hogy szerelmes legyek egy olyan lányba, mint te. Te túl tökéletes vagy nekem! Minden, amire vágyom, egy emberben megtalálható. És istenem, fogalmad sincs, mennyi mindent csinálnék most veled Katharine... Vágyom rád, vágyok az ajkaidra, az érintéseidre, amiket nem kaphatok meg. Ha nem várna rám több mint nyolcvanezer ember odakint, most olyand dolgokat művelnék, amiket így herceg ként, nem tehetek! Nem szerethetlek téged! - őrjöngött. 

- De már szeretsz! - léptem közelebb. - És az érzések mindennél erősebbek. Te és én, együtt meg tudjuk csinálni! Ha igazán akarjuk, bármit elérhetünk Kenneth... 

Gyengéden megérintettem az ajkait és bámultam. Annyira meg akartam csókolni... Minden vágyam volt, hogy a számon érezhessem mentolos leheletét és forró ajkainak ízét. Bármit megadtam volna érte. És egyre nagyobb késztetést éreztem rá, mikor a pólómat kicsit felhúzva, simogatni kezdte a derekamat. Rázott a hideg tőle és arra gondoltam, milyen jól mutatnának a ruhái a szoba padlóján. 

- Bár megtehetnénk... Tényleg. Én is akarom, de még mennyire! Legszívesebben már régen a nyakad csókolgatnám és azt a csodaszép hajad piszkálnám, de eljött az ideje annak, mikor véget kell vetnünk ennek. Szeretlek és bármit megadnék érted, de feleségül kell vennem Angelt. Viszont adok neked lehetőséget. Ha tényleg annyira elviselhetetlen lesz, elmehetsz... Vissza a családodhoz. Nem kell majd aggódnod érte, apám mit fog tenni, mert épségben haza fogsz jutni. De én nem akarom, hogy elszakadj tőlem. Azt akarom, hogy a közelemben legyél. Ezt szeretném. Most pedig menj... Nem akarom, hogy még több gondunk legyen ebből. Kapsz egy hónap gondolkozási időt Katharine. 

- Ahogy óhajtja, felség. 

9. Rész - Csalódtam...

Egy hete már, hogy Angel a palotában él és bármennyire furcsa, örülök neki, hogy itt van. A szabadidőmben át szoktam menni hozzá, hogy segítsek neki átalakítani a stílusát és ahogy megkaptam az új beosztásom, alig maradt időm a herceggel. Neki folyamatosan dolga van azokon a napokon, mikor nála lehetnék, ezért nem beszéltünk olyan sokat mostanság. Miért van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt a király direkt így intézte? Mindenesetre, Angel is nagyon jó társaság, mellette nem unatkozik az ember. Akárhova beteszi a lábát, már el is tört valami, vagy beleakadt valamibe és a ruhája elszakadt. Szóval... Mozgalmasan teltek a napok. Egyik délután pont a ruháját varrtam össze, mikor boldogan belépett az ajtón.
- Kathatine, de örülök neked!
Lekapta szép fehér ruháját, betette a szekrénybe, majd levetette magát az ágyra.
- Hogy telt a mai napod? - kérdeztem érdeklődést színlelve.
Ne értsetek félre, nagyon szeretem a hercegnőt, de jól tudom, hogy Kennethel volt és nem szeretném hallani a részleteket.
- Alig vártam, hogy lekapjam ezt a göncöt... -mormolta. - Komolyan mondom, a ruháimat rád fogom bízni. Egyébként, nem valami jól. Kenneth folyamatosan egy lányról beszél. Fogalmam sincs, hogy ki az, de tényleg nagyon szeretheti... Látom a szemében.
A gondolat, hogy Kenneth még Angelnek is engem emleget állandóan, kicsit felvillanyozott. De akkor sem tehetem ezt a hercegnővel... A barátjának tekint, ahogyan én is őt. Nem ugráltat, hogy takarítsak. Van, hogy inkább a szobájába hív ebédelni és olyankor egy órán keresztül beszélgetünk és finomakat eszünk. Tökéletes királyné lehetne belőle. Neki minden adottsága megvan, ami egy ilyen fontos feladathoz kellhet.
- Angel... Lehet egy furcsa, de komoly kérdésem?
- Hát, gondolom akkor is meg fogod kérdezni. - mosolyodott el.
- Mi lett a királynéval?
Azonnal lehervadt a szájáról a mosoly, felült, beletúrt a hajába, vett egy mély levegőt és hozzákezdett.
- Az igazság az, hogy valójában én sem tudom. Senki nem tudja. A királynak az a sztorija, hogy nagyon beteg lett, de van benne valami gyanús... Mielőtt a királyné "meghalt", előtte láttam egy hónapja. És akkor még semmi baja nem volt. De nem tudni... Lehet igaz, lehet nem, de nekem akkor sem stimmel valami.
Hosszú néma csönd következett. Valahogy a történetet illetően, nekem sem állt össze minden. A tévében a királnyő makk egészségesnek tűnt. Vagy csak a látszat csal? Mindegy is... A lényeg, hogy nincs kirányné, de úgy érzem, talán a király ha jól dönt, még lehet.

Estére teljesen hulla lettem. A szobámba beérve, lehuppantam az ágyra és már ki is nyúltam. Szerettem a munkámat, de minden nap végére szörnyen álmos lettem és nyűgös is. A holnapi napon gondolkoztam. Talán Kenneth most rá fog érni végre és tölthetünk együtt egy kis időt! Halk kopogást hallottam az ajtómon, ezért felálltam, hogy megnézzem ki az. Abbie állt előttem, egy üveg tequilával a kezében és úgy mosolygott, mint akinek elmentek otthonról.
- Te meg mit csinálsz itt? - kérdeztem nevetve.
- Úgy gondoltam, szükségünk van egy kis kikapcsolódásra.
Csábítóan lóbálta a kezében az italt, miközben még szélesebben mosolygott. Kínombam már csak a szememet forgattam és hagytam, hogy Abbie beljebb jöjjön. Lehuppant az ágyamra, én pedig mellé telepedtem.
- Hogy megy a sorod? - kortyolt bele az üvegbe.
- Azt hiszem, mozgalmasan... Már nem csak a hercegnek dolgozom, Angelnél is be kell segítenem.
Elvettem tőle az üveget és én is belekortyoltam.
- Elviselhetetlen? - kérdezte aggódóan.
- Nem, dehogy! Nagyon szeretem Angel hercegnőt, rengeteget beszélgetünk. Mindig meghallgat, legyen bármi. Na és neked milyen Ashleynél?
- El sem tudod képzelni mennyire jó! Mindig hamarabb elküld a kelleténél és van, hogy ő is besegít. Nagyon segítőkész. A tequilát is ő adta. Jönni akart, de valami megbeszélésre kellett mennie, szóval azt mondta jöjjek egyedül.
- Ilyen későn? Komoly ügy lehet. - húztam el a számat.
- Elég sok dolog van, amiről beszélniük kellene. Belle, a királlyal fekszik össze, Rosie pedig a király tanácsadójával. Csak mi vagyunk ilyen jó kislányok?
- Hát, igen. Nekünk már hétkor fellövik a pizsit.
Abbie boldogan rámmosolygott, majd húzott egy jó nagyot az üvegből.

- Katharine, szerinted miért bánnak ilyen jól velünk? Mármint... A könyvekben a szobalányokról alig esik szó, csak csicskáztatják őket, de nekünk piát nyomnak a kezünkbe. A palotában vagyunk mi egyáltalán? 

- Nem is tudom... Léteznek még jó emberek a palotában is. - mosolyodtam el. 

Pár percel később hangos beszédet hallottunk a folyosó végéről. 

- Melyik annak a szobalánynak a szobája? - kérdezte egy férfi hang. 

- Azt mondták, az utolsó. - felelte a másik. 

Abbievel ijedten egymásra néztünk, ugyanis hozzám igyekeztek. 

- Rohanj a fürdőbe! - suttogtam. - Gyerünk már! 

Abbie gyorsan beszaladt a fürdőszobámba a tequilával együtt és bezárta az ajtót. Én a kezembe kaptam a fésűmet, mintha a szokásos dolgaimat csinálnám munka után. Abban a pillanatban két őr lépett a szobámba. 

- Maga az a Katharine? - kérdezte hanyagul az egyik. 

- Igen, én vagyok. - feleltem magabiztosan. 

- Most velünk kell jönnie. 

- Megtudhatnám, miért? - álltam fel. 

- Azt majd maga elárulja a királynak, na nyomás. 

Fogalmam sem volt róla, miért kell este tízkor kirángaatniuk a szobámból, mindent megcsináltam amit kellett, időben értem oda Angelhez, a műszakom egy órája lejárt. Próbáltam nem parázni még oda nem értünk a tárgyalóba. Mikor beléptünk, azonnal elszállt az önbizalmam. Angel és Ashley aggódó pillantással néztek felém, Kenneth és a király pedig úgy, mint akik meg akarnak ölni. 

- Szóval... Most, hogy végre ide fáradt, elárulná mit művelt? - kérdezte komolyan a király. 

Kikerekedett szemekkel bámultam a lányokra, de ők csak megrántották a vállukat. Ők sem tudták, miről van szó. 

- Bocsásson meg felség, de én nem tettem semmit... - feleltem bizonytalanul. 

- Ó, tényleg? Kérem, átnéznék a ruháját? - bökött felém a király. 

Türelmesen kivártam, még végigtapiznak az őrök. Végül egy arany nyakláncot húztak ki a jobb zsebemből. 

- Akkor az meg mi? - kérdezte idegesen Kenneth. 

Megijesztett ez a fajta beszéde... Velem soha nem beszélt így.

- Esküszöm, hogy fogalmam sincsen, hogyan került ez ide! - emeltem fel védekezően mind a két kezem

- Akkor miért volt a zsebében? - csapott az asztalra a király. 

- Kérem, felség... Kenneth, te ismersz! Tudod, hogy nem tennék ilyet! Tényleg nem tudom. 

Egyre jobban kezdtem a sírás határán lenni... 

- Úgy gondoltad, szórakoztató lesz, ha elveszed édesanyám nyakláncát? Egyáltalán, hogy jutottál be a szobába? - kérdezte idegesen Kenneth. 

- De hát azt sem tudom, hol van a királyné szobája! - emeltem fel a hangom. 

Kenneth felpattant és megállt előttem. Olyan szikrákat szórt a szemével, ami kifejezetten nem a szeretet szikrája volt... Itt helyben, meg tudott volna fojtani. 

- Te, itt nem emelheted fel a hangodat. Ebben az épületben, te egy senki vagy. Megértetted? A dolgod az, hogy elhozd az ételt, kitakaríts és befogod a szád. Semmi jogod nincs ahoz, hogy mentegetőzz. 

Kedvem lett volna arcba köpni. De nem, nem tehettem. Bezzeg mikor még a szobájában voltunk, nem így gondolta. Inkább csak elmosolyodtam amennyire tudtam, bókoltam egyet, majd mélyen a szemébe néztem. 

- Ahogy parancsolja, felség. 

- Kérem vigyék a cellába, ott nagyon jó helye lesz egy ilyen senkinek. 

Mielőtt elrángattak volna az őrök, olyan lekicsinylően néztem a hercegre, amennyire csak tudtam. Érezze... Érezze csak, mekkora fájdalmat okozott nekem. Bár egy ilyen senki mint én, simán kibírja a koszos, sötét cellában is. 

Még csak egy órája vagyok a cellámban, de már szörnyen magányosan érzem magam. Egy nagyon fiatal őr állt a cellám előtt, aki szinte majdnem minden pillanatban rámpillantott, hogy megbizonyosodjon róla, még nem akarom megölni magam. 

- Te aztán tényleg csak a bajt keresed, igaza volt Christiannek. - szólalt meg. 

Chris neve hallatán azonnal felálltam és rácshoz léptem. 

- Hát te honnan tudsz Christianról? 

- Együtt voltunk kiképzésen. Most én helyettesítem őt, ameddig lábadozik. Baleset érte, ezért pár hétig én leszek a palotában, de aztán küldenek a frontra. Christian sikeresen a palotában kötött ki. - mosolyodott el szomorkásan. 

- Nagyon sajnálom....

- Alex. A nevem Alex. 

- Én Katharine, nagyon örvendek. 

- Lenne bármi, amire szükséged van? Most lehetőségem van megszerezni, mivel tárgyalás van úgy még húsz percig. - nézett az órájára. 

- Hát... Azt hiszem, egy papír és egy toll jól jönne. 

- Rendben, nemsokára visszatérek. Addig próbálj meg nem még nagyobb hülyeséget csinálni. 

- Ebben a kis lyukban nem sok lehetőségem van rá. - mutattam rá. 

Kis idő után meghallottam, hogy valaki üti a mellettem lévő ajtót és kiabál. Kinéztem a rácsok között és megláttam, hogy két őr is az ajtónál áll és beszélgetnek valakivel. Ezt a női hangot, akárhol felismertem volna. 

- Engedjenek már be, a rohadt életbe! - kiáltotta Angel.

- Hercegnő, nem engedhetem be ide, nem érti? 

- Nem érdekel, hogy mit gondoltok! Azt mondtam, engedjetek be! Ne akarjátok, hogy idehívjam a herceget, különben kereshettek másik állást! - őrjöngött. 

Végül a két őr megenyhült és beengedték Angel hercegnőt. 

- Angel! - kiáltottam. 

Iderohant hozzám és megfogta a kezem. 

- Jaj, Katharine... Annyira sajnálom! Hidd el, fogalmam sem volt róla, mit akar a király. De el kell mondanod nekem... Nem te voltál, ugye? 

- Dehogy! Azt sem tudom, hol van a királyné szobája és ha tudtam volna sem teszem be a lábam. Angel, én nem akarok itt lenni... - könnyeztem be. 

- Nyugalom kincsem, segíteni fogok neked. Elintézem, hogy kijöhess innen, de van egy olyan érzésem, hogy a mai napot még itt kell töltened. Viszont valami, nagyon nem stimmel... A király azonnal tudta, hogy nálad lesz a nyaklánc és válltig állította, hogy te voltál. Ki fogom deríteni mi folyik itt. Nem hagyom, hogy bárki ártson neked. 

Hallottuk, hogy nyílik az ajtó, amin Alex lépett be egy köteg papírral és tollal. Riadtan bámultak egymásra a hercegnővel. Teljesen ledermedtek és el is felejtették, hogy itt vagyok. 

- Remélem, a hercegnő tudja tartani a száját mert ha nem, azt hiszem nem a frontra küldenek, hanem a krokodilok közé. - fordult felém egy kus idő után Alex. 

- Maga azt képzeli, olyan pletykás lennék? Ha még egyszer ilyeneket mond, saját kezüleg vágom ki a nyelvét. - háborodotr fel Angel. 

Furcsa módon, sokkal többet javult a kedvem. Öröm volt nézni, ahogy ezek ketten szétszedik egymást. Még nem láttam Angelnek ezt az oldalát. 

- Nyugalom, megbízhatunk egymásban. Alexel reményeim szerint nem lesz gond, Angel pedig mint mondta, segíteni fog. Nincs miért aggódni. Én kibírok még egy éjszakát ezzel a cuki patkánnyal... - mutattam a sarokba. - De ha együtt tudtok működni, talán holnap már kiszabadulok. Szóval jó lenne, ha nem nyírnátok ki egymást. 

- Alex vagyok. - nyújtotta oda neki a szabad kezét. 

- Angel Horth. - fintorodott el Angel. 

- Én pedig Katharine a börtönből. Na, most, hogy ezt letisztáztuk, kezdjünk magunkal valamit! - vigyorodtam el. 

- Te, hihetetlen vagy. - nevette el magát Angel. 

Végül Alex átnyújtotta nekem a kérésemet, Angel pedig eltűnt, mielőtt bárki rájöhetett volna, hogy itt volt. Leültem a falhoz, hogy levelet írhassak a húgomnak. 

Drága Charlotte!

Remélem minden rendben van otthon és segítesz apának a munkában. Elég nagy vagy már ehhez! Nem szeretnék benned is csalódni, ha megkérdezem apát, milyen kislány vagy. Szót kell fogadnod neki, mivel már csak te vagy mellette. Sajnálatos módon nem tudok kimenni a kapuhoz reggelente, hogy láthassalak, de el fogom intézni, hogy minél hamarabb találkozzunk. Sőt, még küldök neked sütit is! Most egy darabig nem fogok tudni pénzt küldeni, mivel történt egy kis baleset a palotában, de ne aggódj, ennek semmi köze hozzám. Takarékoskodjatok a pénzel és csak olyan dolgokra költsetek, ami létfontosságú. Tanulj sokat és légy bátor az iskolában. Nem akarom, hogy te is ott végezd, ahol én. Hiszek benne, hogy belőled még nagy ember lesz húgocskám, de ha el akarod érni amit szeretnél, ahoz küzdened kell! Tudom, néha fáj... És rossz egyedül lenni. De gondolj arra, amit mondani szoktam: Az élet nem áll meg egy könnycsepp miatt. Csak töröld le, vegyél egy mély levegőt és menj tovább. Ennél fontosabb dolog nincs a világon. Miattam pedig ne aggódj, nagyon jól bánnak velem (...). A hercegnek a húga (Igen, van egy húga!) és a jövendőbeli felesége, nagyon jó barátnőim lettek. De ezt nem mondhatod el senkinek, különben engem kirúgnak, a hercegnőket pedig megbüntetik! Tartsd a szád Char, legalább egyszer az életben! Megbízok benned és tudom, hogy át fogod vészelni egyedül ezeket a nehéz éveket. Apa ott van és segít. Beszélgess vele sokat és hidd el, meg fog nyílni. Türelem rózsát terem. Szeretlek életem és megígérem neked, hogy mindent megteszek érted!

Sok nyálas puszival: Katharine