10. Rész - Ahogy óhajtja...

Az éjszaka ha nem keltem fel háromszor, akkor sokat mondok! Sajnos nem Alex volt éjszakai műszakban, ezért beszélgetni sem tudtam senkivel. Felálltam és kinéztem a kis ablakomon. Kábé hajnali kettő lehetett. Odaléptem az asztalhoz és falatozni kezdtem az almám, amit későbbre tettem el. Visszaülve a földre, halk cincogásra lettem figyelmes.
- Hát itt vagy, kishaver? - mosolyodtam el.
Válasz képpen csak leült velem szemben és rámnézett azzal a nagy szemeivel. Letörtem egy kicsike darabot az almából és neki adtam.
- Gondolom, mennyire éhes lehetsz... De egyelőre csak ennyit tudok adni neked. Nekem sincs jobb sorom.
- Maga meg kivel beszélget? - lépett a cellámhoz egy őr.
- Vele. - mutattam a mellettem falatozó egérre. - Ő nem bánt meg, meghallgat, csöndbe van és nem vet börtönbe. Szóval azt hiszem, ő itt a legjobb barátom.
Az őr kikerekedett szemekkel bámult rám, majd visszament az őrhelyéré. Pár percel később nyílt az ajtó. Reménykedtem benne, hogy Angel az és ki fog hozni innen, de amint megláttam Kennethet, azonnal elszállt az a kicsike reménykedés is.
- Nahát, Kenneth Stark hajnalban látogat meg. Mivel érdemeltem ki? - pillantottam fel rá.
- Nem azért jöttem, hogy beszélgessünk. Csak tájékoztatlak róla, hogy holnap kijöhetsz innen, a feleségemnek hála. Neki kell megköszönnöd.
- De hát egy ilyen senkinek, mint én? Ugyan. - nevettem. - Nekem te ne dirigálj, Stark. Az egy dolog, hogy te vagy a herceg. De nem fogok mélységesen meghajolni előtted. Akár ki is végeztethetsz emiatt, nem érdekel.
- Kinyitná a cellát Rodick? - fordult az őr felé.
- Azonnal, felség!
Mikor kinyílt az ajtóm és Kenneth belépett rajta, azt hittem végem. Hogy felpofoz, esetleg nekivág a falnak. De egyiket sem tette. Erőfeszítések nélkül felrántott a földről és erősen megcsókolt. A düh mellett érezni lehetett még valamit... A vágyat. Még mindig engem szeretett. És a szíve legmélyén jól tudta, hogy az én helyem mellette van.

És azt is, hogy nem loptam el semmit. De valmiért, nem én voltam az, akinek hitt. Senkinek nevezett és úgy bánt velem, mint egy kutyával. Ezt pedig soha nem fogom megbocsátani neki. Eltaszítottam magamtól és hátat fordítottam neki. Nem akartam, hogy lássa, amint éppen darabokra hullok előtte. 

- Miért csinálod ezt velem? Mit akarsz Kenneth, mit?! - kiáltottam. 

- Én tudom, hogy mit akarok. Téged akarlak! Azt akarom, hogy boldog légy. Azt akarom, hogy boldog légy itt, velem. És tudom, minden amit mondtam, megbocsáthatatlan, megértem! De fogalmad sincs, mennyit jelentett nekem az édesanyám... 

Nekidőlt a falnak és leereszkedett a földre. Én letelepedtem vele szemben és vártam, hogy megnyíljon végre. Vett egy mély levegőt, aztán belekezdett. 

- Nyolc éves voltam. Az édesanyám huszonkilenc. Fiatal és gyönyörű. Egyszerűen imádta apámat. De apám nem igazán vette észre, csak arra kellett neki, hogy fájdalmat okozhasson neki, egyébként semmi másra. És édesanyám elviselte. Tűrte, hogy minden nap újabb és újabb sebekkel jön ki apám szobájából, volt, mikor sántítva. Soha nem felejtem el azt az arcot. Mikor bement a szobájába, hallottam, hogy órákig sír. Megállás nélkül, Katharine... És nem tehettem semmit. Apám eltörte volna a nyakam. Vagy még rosszabb, azonnal a kutyáknak dob oda. Egyik sem volt valami szép halál. Így hát, nem tehettem mást, mint vártam és amikor csak tudtam, édesanyámmal voltam. Egy nap, elmentem az ékszerészhez, hogy csinálja meg a legszebb arany nyakláncot, amit még soha, senki nem látott. Mikor végre a kezemben tarthattam, azt hittem, kiáltozni kezdek örömömben. Felmentem édesanyámhoz, hogy odaadhassam neki a nyakláncát. Az ágyán ült egy paplanba burkolózva és meredt a semmibe. Mikor meglátott, felcsillant a szeme és próbált elmosolyodni, de nem lehetett nem észrevenni a hatalmas vérfoltot a hátánál. A kezébe adtam a nyakláncot és elmomdtam neki, hogy mindent tudok róla és apámról. Nem szólt semmit, csak bólogatott és hallgatott. Miután a nyakára tettem, soha többé nem vette le. Minden nap rajta volt és képzeld, megérte! Napok teltek el és édesanyám teljesen felépülve lépett ki a szobájából, lila foltok nélkül. Apám hivatta éjszakára, de soha nem ment és ha apám fel is kereste, mindig volt valami jó kis mondandója, aminek a vége mindig az volt, hogy apám elviharzott a szobájába és nem jött ki onnan órákig. Olyankor sokat nevettünk. Öröm volt nézni, ahogy az édesanyám megerősödött és nem hagyta magát. Aztán rá két napra, eltűnt. Fogalmam sincs, hogy mi történt vele. De a nyakláncát a szekrényen hagyta, alatta pedig egy üzenettel: Annyira sajnálom édesem, remélem megértesz. Ezek voltak hozzám az utolsó szavai. Hogy meghalt, vagy életben van, fogalmam sincs. Kerestem, de nem találtam sehol. Valószínűleg megváltoztathatta a nevét és jó messzire utazott innen, de ha ez igaz is, reménytelen. Apám soha nem engedné, hogy megkeressem. Pedig Ashleynek is szörnyen hiányzik édesanyánk és nem találja a helyét, mióta csak én maradtam neki. Szüksége van egy támogatóra, aki mindig mellette van, ha kell és ez számára anya volt. Anya eltűnése után, apánk bánatni akarta Ashleyt. De már elég idős voltam hozzá, hogy megvédjem és üssek. 

- Mennyi volt az az elég idős? 

- Tíz. - nevetett fel. 

Viszonoztam a nevetését. Látom magam előtt Kent, amint kábe a király hasáig ér, de azért ő megvédi a kishúgát. Miért is ne. Kennethet még az sem zavarná, ha éppen világ vége lenne, ő akkor is Ashleyt védené. 

- Kérdezhetek valamit? - néztem rá komolyan. 

- Amit csak akarsz. 

- Mi vot az édesanyád neve? Mert felségen, vsgy királynén kívül, soha nem lehetett hallani semmit. 

Egy pillanatra elmosolyodott, mimtha újra az ésesanyját látná maga előtt. 

- A neve, Emilia volt. 

Reggel, mikor felkeltem, kishaver a kezemhez bújva feküdt, azt hiszem aludt. Charlottenak és nekem, sokszor volt egerünk. A szomszédok mindig szívrohamot kaptak, hogy miért tartunk egeret a házban, de minket nem túlzottan érdekelt. Nem rágtak meg semmit és ha éppen párzási időszak volt, akkor sem a mi házunk volt tele kisegerekkel. Valahogy tudták, mit kell tenniük, ha velünk akarnak élni. Kishaver is ilyen volt. Tudta mikor van szükségem társaságra. Még ha egy egér és őrültségnek tartják, akkor is. Ebből is látszik, mennyire különbözök a többiektől. A Kennethel való beszélgetésem után, komolyan elgondolkoztam azon, hogy kit is szeretnék. Szeretem Kent, efelől nincs is kétségem. Azt is megértettem, miért jelent neki annyit az a nyaklánc. Ha nekem ilyen gyerekkorom lett volna, én sem viselkednék másképpen. A király annyira ideges volt, mikor meghallotta, hogy kiengednek, hogy teljesen eltiltott a fiától. Mostantól csak Angelnek dolgozom. Úgy érzem, ez így is van rendjén. Egy kis idő kell számunkra, hogy eldönthessük, mit akarunk és kivel. Hála Angelnek, még ma elhagyhatom a cellám és vissza is térhetek a munkámhoz. Alex kinyitotta az ajtóm, segített felállni, majd szélesen rám mosolygott. 

- Legközelebb ne keresd így a bajt. Akkor már nem fogok tudni segíteni.

- Rendben anyu. - mosolyodtam el én is. 

- Megmondanád Angel-nek, hogy adja vissza a sapkámat? Mivel igazán szükségem lenne rá. 

- Persze, megmondom... 

Ezek ketten edig nem utálták egymást? 

A folyosón mindenki úgy nézett rám, mint akik meg akartak ölni. Úgy látszik, a nevemet még nem sikerült tisztára mosni. De akkor, hogy hozott ki Angel? 

- Hé, virágszál! 

Ezt a hangot bárhol felismertem volna! Megfordultam és Christian sétált felém, sugárzó mosollyal. Odafutottam hozzá és sírva a nyakába ugrottam. El sem hiszem, hogy itt van. Hónapok után, végre velem van a legjobb barátom, sértetlenül és boldogan. Kell ennél több?

- Megtudhatnám, miért tartja a karjai között a palota egyik szobalányát? 

Kibontakoztam Chris karjai közül és megláttam a királyt, aki mérges szemekkel bámult minket. Christian mélyen meghajolt, de én egy helyben maradtam. Rá nézni is rossz. Egyszerűen érzem, hogy ő volt, aki miatt a börtönben kötöttem ki. Én pedig szokás szerint, nem hagyom magam senkinek, még a királynak sem. Mikor kicsi voltam és iskolába jártam, a többiek mindig piszkáltak. Eleinte zavart és rengeteget sírtam miattuk, de aztán édesanyámat látva, megerősödtem. Sokat verekedtem, mindenki félt tőlem, még a fiúk is. Kiállok az igazamért és nem fogom hagyni, hogy megalázzanak. 

- Christian a legjobb barátom, most érkezett a palotába. - feleltem magabiztosan. 

- Maga pedig a börtönből, ugye? - mosolyodott el gúnyosan. 

- Kifejezetten, nagyon élveztem! A fia meg is látogatott tegnap, annyira jószívű. Igazán büszke lehet rá. 

Öröm volt nézni, ahogy majd felrobban az idegtől, viszont én csak mosolyogtam rá. Már nem érdekelt, mit csinálnak velem, de ki fogok állni magamért és nem akarok gyengének mutatkozni Chris előtt. 

- Remek. Most menjen átöltözni és folytassa a munkáját a hercegnőnél. - parancsolt rám.

Végül bókoltam egyet és elindultam a szobám felé.

Mikor elmentem egy növény mellett ami megmozdult, hátraugrottam és felkészültem az ütésre, de csak Christian kászálódott ki mellőle. Leeresztettem a kezem és nekidőltem a falnak. 

- Nem alkalmas most az idő a hülyeségekre Chris, dolgoznom kell. - túrtam bele hosszú, vörös fürtjeimbe. 

- Tudom jól. Csak meg akartam kérdezni, mi a franc volt ez az előbb? Három hónap telt el Katharine és már a börtönből jössz? Valamit nagyon jól csinálhatsz ezek szerint. 

- Ne gúnyolódj, én legalább nem robbantottam fel magam! - mutattam a még mindig gipszben lévő lábára. 

- Tereled a témát... Inkább mesélj! 

Vettem egy mély levegőt, majd hozzákezdtem. 

- Hosszú volt ez a három hónap. Összebarátkoztam Ashley hercegnővel és Kenneth-hez is közel kerültem... Eleinte minden simán ment, nem volt velem semmi gond. Végeztem a munkám és ennyi. Aztán megérkezett Angel hercegnő és minden megváltozott. Ken és ő, rengeteg időt töltöttek együtt. Utána Kenneth bevallotta, mit érez és azt hiszem, a király gyanút fogott és muszáj volt lépnie valamit. Behivatott a terembe azzal a váddal, hogy én elloptam a felesége nyakláncát, pedig azt sem tudom, hol van a királyné szobája. Végül gyanúsnak találtak, ezért a börtönben kötöttem ki. Angel segíteni akart és ki us juttatott onnan, de a szabadulásom előtti este, Kenneth lejött hozzám. Ellenkezni kezdtünk, aztán megcsókolt... 

Ekkor láttam meg Angelt, Christian háta mögött. Kikerekedett szemekkel bámult rám, összefont karokkal. 

- Angel, én... - kezdtem. 

- Ne is folytasd. Végig te voltál, igaz? - kérdezte suttogva. 

Válasz képpen csak bólintani tudtam, mivel képtelen lettem volna egy szót is kipréselni a számon. Könnyek ömlöttek a szemeből, fogalmam sem volt, mit kéne most tennem. Hazudtam egy olyan embernek, aki nagyon sokat jelentett nekem. Pedig ő mindig igazságos volt, még ki is hozott a börtönből. Én pedig hátbaszúrtam... Mikor felnéztem, Kenneth közeledett a folyosón felénk. 

- Hát itt meg mi folyik? - kérdezte idegesen. 

- A te véred fog mindjárt, ha nem adsz magyarázatot! Te és Katharine? - fordult Kenneth felé ingerülten. 

Ken csak megszeppenve állt és nézett. Rámpillantott, majd vissza Angelre. Végül megszólalt. 

- Én el akartam mondani neked Angel. Tényleg akartam! De valaki nagyon nem akarja, hogy egyedül én intézzem a dolgaimat. - nézett rám Kenneth. 

- Már megbocsásson felség, de maga volt az, aki még arra kérte Katharinet, hogy tegezze és maga volt az, aki orvoshoz vitte, pedig hagyhatta volna a földön szenvedni. - vágott közbe Christian. 

- Nahát, új mérföldkő? Igazán bájos. 

Ez után, mindenki elcsendesedett, Ken pedig hátat fordított és elment. Chris is magunkra hagyott minket a hercegnővel. Egy darabig csak álltam, mivel nem tudtam, hogyan is kezdhetném, de muszáj volt elmondani neki az igazat. 

- Angel, én tényleg nem akartalak megbántani... Nagyon kedvellek téged, nálad jobb királyné nem is lehetne ezen a földön, de az érzéseimet nem én irányítom... Nagyon szeretem őt, Angel. El sem tudod képzelni, hogy mennyire. De jól tudom, hol a helyem és az istenért sem szeretnék a házasságotok útjában állni, mivel én csak egy senki vagyok, aki tyúkok között nevelkedett. Azt akarom, hogy TE boldog légy és ha az vagy, akkor én is. Megértem, ha nem akarsz nekem megbocsátani, de tudnod kell, hogy a nővéremnek tekintelek téged Angel. 

A beszédem végére már mind a kettőnk szeméből folyt a könny. Angel megadva magát az érzelmeinek szorosan átölelt és így álltunk addig, még le nem nyugodtunk. 

- Ez nem csak a te hibád Katharine, hanem az enyém és a Kennethé is. Én nem figyeltem oda, Kenneth nem tud dönteni, te pedig csak szerelmes lettél. Megesik az ilyen. Csak nagyon furcsa ez a helyzet... Nem szoktam hozzá, hogy rajtam kívül még mást is csókolgat a férjem. 

Elhúzódtam tőle és mélyen a szemébe néztem. 

- Kenneth és te...? 

- Ne aggódj, nem történt semmi. Csak elég sokszor megcsókol és ölelget. De úgy látszik, nem csak én vagyok a képben. 

Lehunytam a szemem és lehajtottam a fejem. Nem tudtam elhinni... Egyszerűen lehetetlen. Tudtam, hogy nem kéne megbíznom benne. De persze az én hülye szívem, soha nem hallgat a józan észre. 

- Ellnézést, felség. Katharinet látni óhajtja a herceg. - szólt oda Angel-nek egy szobalány. 

- Menj csak. Azt hiszem, sok a megbeszélnivalótok. Ha keresnétek, a kádban leszek, csapzott, vizes hajjal és lesírt sminkel, egy üveg whisky-vel a kezemben. 

Belépve az ajtón nem sok kellett hozzá, hogy lepofozzam Kent. A tűz csak úgy fortyogott bennem... 

- Miért hivattál? - kérdeztem idegesen. 

- Katharine, én nem akarok veszekedni sem veled, sem a hercegnővel. Már mondtam, hogy megoldom. 

- Persze. És a szájában keresed a megoldást? - fontam keresztbe a karjaim. 

Először kérdőn nézett rám, de aztán leesett neki, miről beszélek. 

- Katharine... 

- Én komolyan azt hittem, hogy szeretsz! - fakadtam ki. - Annyiszor vágytam már rá, hogy megtedd az első lépést, de nem, neked egy hercegnő kell! Mi mást várhattam volna el? 

- Én leszek a király... Nem engedhetem meg magamnak, hogy szerelmes legyek egy olyan lányba, mint te. Te túl tökéletes vagy nekem! Minden, amire vágyom, egy emberben megtalálható. És istenem, fogalmad sincs, mennyi mindent csinálnék most veled Katharine... Vágyom rád, vágyok az ajkaidra, az érintéseidre, amiket nem kaphatok meg. Ha nem várna rám több mint nyolcvanezer ember odakint, most olyand dolgokat művelnék, amiket így herceg ként, nem tehetek! Nem szerethetlek téged! - őrjöngött. 

- De már szeretsz! - léptem közelebb. - És az érzések mindennél erősebbek. Te és én, együtt meg tudjuk csinálni! Ha igazán akarjuk, bármit elérhetünk Kenneth... 

Gyengéden megérintettem az ajkait és bámultam. Annyira meg akartam csókolni... Minden vágyam volt, hogy a számon érezhessem mentolos leheletét és forró ajkainak ízét. Bármit megadtam volna érte. És egyre nagyobb késztetést éreztem rá, mikor a pólómat kicsit felhúzva, simogatni kezdte a derekamat. Rázott a hideg tőle és arra gondoltam, milyen jól mutatnának a ruhái a szoba padlóján. 

- Bár megtehetnénk... Tényleg. Én is akarom, de még mennyire! Legszívesebben már régen a nyakad csókolgatnám és azt a csodaszép hajad piszkálnám, de eljött az ideje annak, mikor véget kell vetnünk ennek. Szeretlek és bármit megadnék érted, de feleségül kell vennem Angelt. Viszont adok neked lehetőséget. Ha tényleg annyira elviselhetetlen lesz, elmehetsz... Vissza a családodhoz. Nem kell majd aggódnod érte, apám mit fog tenni, mert épségben haza fogsz jutni. De én nem akarom, hogy elszakadj tőlem. Azt akarom, hogy a közelemben legyél. Ezt szeretném. Most pedig menj... Nem akarom, hogy még több gondunk legyen ebből. Kapsz egy hónap gondolkozási időt Katharine. 

- Ahogy óhajtja, felség.