13. Rész (Angel szemszöge) - Mi van ha...

Reggel...

Mostanában szörnyen rossz álmok gyötörtek. Olyankor mindig izzadtan és levegőt kapkodva ültem fel és ott kellett maradnom pár percig, még összeszedtem magam... 

Folyamatosan felvoltam éjszaka. Csak járkáltam és törölgettem a könnyeim. Mikor kikászálódtam az ágyból, hogy elmenjek arcot mosni, Alex rontott be a szobámba. Tulajdonképpen most még az sem tudott zavarni, hogy egy fehér póló van rajtam, egy fekete alsóneművel.. Semmi nem érdekelt, csak, hogy normálisan felébredjek végre. 

- Minden rendben van hercegnőm?!

A csap szélének nekitámaszkodva álltam csukott szemmel és mélyen szívtam be a levegőt. Le kellett nyugodnom és őszintén? Nagyon örültem annak, hogy Alex eljött hozzám. 
- Igen, azt hiszem... 
A következő pillanatban már felbukkant a feje az ajtóban és aggódó tekintettél nézett rám. Most vettem csak észre, hogy nem az egyenruhájában van. Csak egy szürke póló volt rajta, egy fekete koptatott farmernadrággal. Ahogy ránéztem félig borostás arcára, mosolyoghatnékom támadt. 
- Esetleg valami rosszat mondtam? 
Akaratlanul is kitört belőlem a nevetés. Túl hangosan és túl élénken. Nem tudtam abbahagyni. Csak odasétáltam Alexhez és a mellkasához bújtam. Két kezemmel  a kulcscsontjánál szorítottam a pólóját és soha többet nem akartam elengedni. Az érzés ami áradt belőle, annyira elragadott magával... Furcsa gondolatok kavarogtak a fejemben és minden apró porcikám meg akarta csókolni, de nem tehettem ezt vele. Már így is túlságosan messzire mentünk. De ettől függetlenül nem engedtem el, csak még jobban szórítottam. 
- Meddig nem vagy még hajlandó átölelni és a karjaidba zárni? - kérdeztem suttogva a mellkasába. 
- Angel, tudod, hogy... 
- Nem! Nem teheted ezt te is velem... Nem engedhetsz el. 
Lassacskán ugyan, de végül átölelt és Istenem, azok a karok... Teljesen elvesztem benne, egy tíz éves kislánynak éreztem magam. Az én százhatvanöt centiméteremmel, hozzá képest egy köjök voltam, aki alig tud valamit a világról. És a szomorú az egészben, hogy ez félig így is volt. 

- El kell menned a tárgyalásra. - szólalt meg a hajamat simogatva. 
- Nem hinném, hogy akarnám látni, ahogy Kenneth szenvedő arcal bámulja Katharine-t. Egyébként sem segíthetek rajta. Nincs jogom dönteni a király helyet. 
- Mi az ott a kezeden? 
Lenéztem az ujjaimra, amik összefonódtak az övéivel. Gyűrűs ujjamon gyémánt csillogott, a szemeimből pedig csak úgy folytak a könnyek. Alex felemelte a fejem, hogy a szemébe nézhessek. 
- Az a jegyed a kijelölt útra. Ameddig rajtad van, bárhová beléphetsz és bármit megtehetsz. Ne felejtsd el... Te, Valar vagy. És ameddig a herceg úgy nem dönt, hogy mást választ, addig TE leszel a királyné. Tehát, ki vagy te?
Lehunyva a szemem végiggondoltam a válaszom. Teljesen biztos voltam abban, amit mondani fogok. 

- A nevem Angel Valar és soha nem fogom más nevét felvenni a hatalom megszerzéséhez. Saját magamtól szeretném elérni. De te ezt... 
- Az nem lényeg, hogy én honnan tudom. Az a lényeg, hogy te tudod. És azt se feledd, a szó fegyver...
- Tehát nincs is másra szükséged. - fejeztem be.

A tárgyaláson...

Hát, így jutottam el idáig... Itt állok a királlyal szemben, mindenki szeme láttára aláztam meg és az egyedüli dolog ami megnyugtatott az az volt, hogy tudtam, Alex ott áll az ajtónál és engem figyel. 
- Kifejtené jobban, felség? - dadogta James. 
- Éppen a könyvtárba igyekeztem. Áttértem a királyné folyosójára és megláttam, amint James kijön a szobából és zsebre dugta a nyakláncot. Tisztán emlékszem rá, hogy ő volt az. És maga? Jobb dolga nincs, mint egy ártatlan lányt vádolni olyan dolgokkal, amiket el sem követett?! Jobban kéne foglalkoznia a népével. Csak nézzen körbe, uram. Mit lát? - szegeztem neki a kérdést. 
Végignézett a lelátón, de semmi megbánást nem tanusított a tekintete. Számára ezek az emberek csak munkások voltak, semmi több. 
- Embereket. - válaszolta hanyagul.
- Még maga embereket lát, addig én rgy éhező népet, akiknek semmijük sincs! És maga nevezi saját magát jó királynak? A gia az, aki minden nap lejár a faluba, hogy ellenőrizze mindazt, amit magának kéne megcsinálnia! De biztos jobb sorra hívogatni a szobalányokat és inkább velük fogalkozni. Fogalama sincs önnek arról, milyen éhezni, napokig nem enni, mivel maga bőségesen többet kap a kelleténél! Ráadásul cselhez kell folyamodni egy tizenhat éves szobalány kirúgásához? Hová süllyedt maga? 
Az egész terem csöndben volt. Még egy pisszenést sem lehetett hallani. Ahogy körbenéztem, Alex bíztató pillantása volt az egyetlen ami miatt úgy éreztem, jól csináltam végre valamit. 
- Emberek! - fordultam a lelátó felé. - Maguk pontosan tudják, milyen elszenvedni a mindennapokat, ahogyan ez a hölgy itt mögöttem. Hiszen senki nem különb a másiknál. Maguk is úgy gondolják, ahogyan ránéznek, hogy képes lett volna ezt tenni? 
Egy fiatal lány magabiztosan felállt és egyenesen a szemembe nézett. 
- Nem, felség. Katharine soha nem tett volna ilyet és ezt az egész személyzet tudja, mivel ismerjük őt. Alig lát ki a munkából, folyton talpon van és mindig ott van, ahol segítségre van szükség. Én már csak tudom. Hiszen évek óta itt élek... 
Ahogy megnéztem a lány karját, ott virított rajta a királyi család jegye. A korona... Kirekedett szemekkel bámultam, ahogyan lesétál mellém és megáll Ashley-vel szemben. 
- Azt hiszem, itt az ideje az igazságnak, Alfonz. - mondta a királynak. 
Alfonz király megadva magát a lánynak sóhajtott egyet, majd belekezdett. 
- Ashley drágám... Bemutatom neked az édesanyádat, Kate Stark-ot. 
- Apám, ezt nem értem... Ő az édesanyánk? - kérdezte értetlenkedve Kenneth. 
- A tiéd nem... Az édesanyád eltűnt. Ashley és te csak féltestvérek vagytok. Csak ezt jobb volt titokban tartani, mint kikiáltani ország-világ előtt. Hiszen ez a nő csak egy kis része volt az életemnek, nem volt szükségem rá. 
- Mint ahogy senki másra sem! - kiáltotta Ashley. - Évek óta csak hátul kuporodom az egyik széken, miközben hercegnő vagyok! Képes voltal eltitkolni az édesanyámat, aki ráadásul amióta az eszét tudja, itt dolgozik három emelettel lejjebb?! Szörnyű alak vagy! 
Ashley felpattant az asztaltól, majd kiszaladt a teremből, az édesanyjával együtt. 
- Túl sok a dráma a mai napra. A lány maradhat, de csak egyetlen egy feltétellel. - nézett mélyen a szemembe a király. - Két napotok van arra, hogy összeházasodjatok a fiammal és ha ez nem következik be, a lány hazamegy. 
Kapkodni kezdtem a levegőt. Pont most, mikor végre minden rendbe jött Alexel is?
- Nem, erre nem vagyok hajlandó. - jelentettem ki hátrebb húzódva pár lépést. 
- Pedig nincs más választása. A fiamnak kötelessége van, maga pedig a jegyese. Nem tehet semmit ellene. - mondta kissén szórakozottan a király.
Ránéztem Katharine-ra, aki üres tekintettel bámult előre. Ha nem ismerném, azt hinném mindjárt elájul, de nem. Tudtam, hogy tönkretettem az életét. Csak szerelmes, az Isten szerelmére! Én pedig elveszem tőle élete szerelmét... Mikor ki akartam nyitni a számat, Kath elém lépett és magabiztosan kijelentette:
- Én szeretném megvarrni Angel királyné ruhájá az esküvőre. 
Kenneth meglepetten nézett rá. Már vártam, mikor szólal meg, hogy ezt nem tehetjük, de nem tette. Csak ült ott és bámulta ezt az ütődött, mégis vakmerő lányt, aki képes volt feláldozni az érzéseit miattam. A következő pillanatban hallottam, ahogyan bezárul az ajtó és mikor hátrapillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, Alex még mindig velem van, már nem volt ott. 

A tárgyalás után visszaviharzottam a szobámba. Mindenkit elküldtem magam mellől, senkivel nem akartam beszélgetni. Tudhattam volna... Ha jót cselekszel, valamit el is veszítesz. Csak éppen arra nem számítpttam, hogy azt az embert vesztem el, akibe fülig szerelmes lettem. Megállva a tükör előtt elnézegettem magam. Vöröses fürtjeim csak úgy csillogtak a vállamon, a korona pedig kiemelte a szemem. Mint minden ruhám, ez is csodálatos volt és a testemhez simult. Pontosan, ahogyan egykor kértem Katharine-tól... Még emlékszem is, mikor az ágyamon hagyta egy üzenettel: 
"Drága Angel!
Itt van a ruha amit kértél, remélem elnyerte a tetszésedet és pont olyan, amit szerettél volna. Ha eljön az alkalom, hogy felvedd, tudni fogod. 
Szeretlek: Katharine"
Ki hitte volna, hogy pont a mai napon fogom viselni... Kábé éjfél lehetett, mikor átöltözni készültem. Alex pedig egyszer csak berontott, csak úgy, kopogás nélkül. Az alsóneműmön kívül semmi nem volt rajtam. 
- Mondták már neked, hogy egy percnél tovább bámulni egy lány testét már illetlenség? 
Felkaptam a fekete pólómat, a fehér ruhámat pedig beakasztottam a szekrébyembe. 
- Ne haragudjon, felség. - hajtott fejet. 
- Ezt most nem gonfoltad komolyan ugye? Azt hiszed egy kijelentéstől minden megváltozik?! - emeltem fel a hangom. - Te komolyan azt hiszed, hogy egyszer majd csak úgy képes leszek elfelejteni mimdent, ami történt? Ennyire szívtelennek nézel? Pontosan tudod, hogy mit érzek, nem hiszem el, hogy csak úgy leléptél, ráadásul pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád! Azt hittem...
És ekkor Alex magához rántott és megcsókolt. Bár egy pillanat volt az egész, mégis úgy éreztem, megállt az idő. 
- Ezt most miért kellett?! 
- Muszáj volt elhallgattatnom téged, a végén még ellilultál volna nekem. - válaszolta szélesen mosolyogva. 
Nem tudtam ellenállni ennek a mosolynak. Számat az övére tapasztottam, ő pedig még jobban húzni kezdett magához. A pólóm félig fel volt csúszva a derekamon és hideg kezének érintése miatt az egész testem libabőrös lett. Már szinte teljesen lábujjhegyen álltam és addig-addig feszkelődtem, még a keze már szinte majdnem a fenekemen volt. Mit meg nem adtam volna azokért az érintésekért... Beharapva alsó ajkát próbáltam bíztatni arra, hogy legyen nyugodt és, hogy érintsen meg végre. Mikor már oldódott volna a feszültség, meghallottuk, hogy valaki közeledik a folyosón. Alex gyorsan kulcsra zárta az ajtómat, majd felkapott az ölébe, a lábamat a dereka köré fontam és úgy vitt be a fürdőszobába. Óvatosan letett a szekrényre, miközben végigmért. 
- Gyönyőrű tested van... - súgta a fülembe. 
- És csak a tiéd... - húzódtam közelebb hozzá. 
A csókjai egy re hevesebbek és hevesebbek voltak, hívogatóak és túl csábítóak. 

Teljesen elszaladt velem a ló, többet akartam ennél. Sokkal, de sokkal többet! A pillantás, mikor elgyönyörködik rajtam, Istenem, mennyire kívántam. Soha életemben nem nézett még így rám soha senki. Ilyen csodálattal... Éreztem, hogy tényleg szép vagyok. Még azt is el tudta volna hitetni velem, hogy én vagyok a legszebb.  

- Nem csinálhatjuk ezt... - engedett el lihegve. 

Most az egyszer nem hagytam magam. Levettem a pólóját és csókolgatni kezdtem a kulcscsontját, a nyakát, a mellkasát, a vállát. Amikor a nadrágja övét akartam volna kikapcsolni, eltolt magától és elhúzódott tőlem. 

- Alex... 

- Nem, Angel... Ez elhamarkodott döntés volt. - vette vissza a pólóját. 

- Valami rosszat tettem? - kérdeztem könnyes szemekkel. 

- Nem, dehogy szerelmem!

Szorosan átölelt, majd nyomott egy puszit a homlokomra. 

- Nem tettél semmi rosszat. Csak időre van szükségünk... Két nap múlva leszbaz esküvőd, amin ott kell majd lenned és nem én leszek, akihez hozzámész. Nem én vagyok a megfelelő ember számodra... 

- De, te vagy! - bújtam a mellkasához. - Te voltál, vagy és leszel. Történjék bármi, én mindig veled maradok. Ha kell, lemondok érted a koronámról is, de nem hagyhatsz el. Nem teheted ezt velem... Szeretned kell. 

- És én a világ összes kincsénél jobban szeretlek téged, Angel Valar. Veled akarok lenni életem végéig, de ez most nem alkalmas. Menyasszony vagy és... 

- Nem akarok veled beszélgetni... Kérlek, most menj el... - fordítottam el a fejem. 

- Angel, én... 

- Azt mondtam, elmehet katona. Nincs szükségem a szolgálatára. 

Alex azonban nem adta fel... Ajka ismét rátalált ez enyémre és mikor elengedett, mélyen a szemembe nézett. 

- Szeretlek téged. És egyszer majd megérted, miért megyek most el. 

Aztán tényleg elment. Elengedte a derekam és már csak az ajtót halk becsukásának hangját hallottam. Itthagyott, teljesen egyedül. Csak úgy kisétált az életemből és még csak vissza sem nézett. Órákon át vártam, mi van ha visszajön... De Alex nem jött vissza nekem pedig szembesülnöm kellet a valósággal, miszerint nem is fog és hiába várakozom, fölösleges.

12. Rész - A tárgyalás.

Félálomban rácsaptam a vállamra, mert valami megcsiklandozta. Mikor már másodszorra is megtörtént, ösztönösen arrébb húzódtam. De az érzés kitartott és nem az ablakon beáradó hűvös szellő volt. Még mindig csukott szemmel magam elé mosolyogtam, aztán szembe fordultam életem szerelmével.
- Jó reggelt, édesem.
- Jó reggelt. - pusziltam meg az orrát.
Öröm volt visszagondolni arra, hogyan is kerültünk mi az összegabajodott paplanok közé tegnap este. A szakadt ruhám a földön hevert, a cipőmmel együtt. De most valahogyan nem tudtam azzal foglalkozni, honnan fogok szerezni másikat és mi lesz a magyarázatom, ezúttal.
- Kenneth, honnan szerzek új ruhát?
- Hármat kaptatok a biztonság kedvéért. Csak nem lesz gond, ha kettő marad. - simított ki egy hajtincset az arcomról.
- Persze, hogy nem... Csak a probléma az, hogy az egyiket Abbie-nek adtam, a másikat pedig leöntöttem borral és sehogy nem akar kijönni belőle az az óriás folt... - motyogtam.
- Magyarán szólva, nincs ruhád, amiben visszamehetnél a szobádba. - nevetett fel.
Játékosan rácsaptam a vállára, majd próbáltam fölé kerekedni, de ő gyorsabb volt, így ismételten én kötöttem ki alul.
- Ez is a te hibád! Én szóltam, hogy ne szakítsd el! - nevettem fel én is.
- Szerintem ruha nélkül sokkal jobban nézel ki.
Sikeresen lelöktem magamról, majd felpattantam, a tükör elé sétáltam és beletúrtam vörös, göndör fürtjeimbe. Ahogy megéreztem a hűvös szellőt, teljesen kirázott a hideg. Becsuktam a szemem és csak arra tudtam gondolni, hogyan és hol érintett meg Kenneth tegnap este... Ekkor hátulról éreztem, hogy átölel. A keze a csípőmről a hasam felé vándorolt, majd tovább felfelé. Nevetésben törtem ki, majd ránéztem az órára.
- Kenneth, sietnem kéne!
- Úgy sincsen ruhád, szóval még azt hiszem ki kell bírnod velem. - súgta a fülembe.
Teste az enyémhez simult és alig bírtam ki, hogy ne lökjem le az ágyra. Megfordultam, átkaroltam a nyakát, aztán elkezdtem csókolgatni a mellkasát. Teljesen hozzápréselődtem, majd mikor már biztos voltam benne, hogy elvégeztem a dolgom, elhúzódtam és puszit nyomtam az arcára.
- Tényleg mennem kell.
- Te, Katharine Winclaire, egyszer még ezt vissza fogod kapni!
Szélesen mosolyogva magamratekertem a plédet és kisurrantam a szobából.


Boldogan nevetgélve szedtem a lábam egy azért, mert a csempe miatt kirázott a hideg, kettő pedig, elég furcsán nézne ki, ha találkoznék egy őrrel. Csak vagy száz szabályt sikerülne megszegnem vele, de semmi baj. Aztán mikor már majdnem a szobámhoz értem, beleütköztem Alexbe. Kitágult szemekkel bámult rám én pedig még jobban szorítva a plédet, lehajtottam a fejem és csak reménykedni tudtam, hogy nem fog elárulni.
- Nos, még egyszer elismétlem, te tényleg nem vagy semmi. Tudod te, hogy hány szabályt szegtél meg ezzel?!
- Hiddd el Alex, tisztában vagyok vele, de nem tehetek róla...
- Hát persze, hogy nem, a szerelem tehet róla. De ha bárki más lát meg, nem hinném, hogy elfogadná ezt a választ. Úgyhogy szedd a lábad és szorosan gyere mellettem!
Követve Alex-et biztonságban éreztem magam. Tudhattam volna, hogy bízhatok benne.
- Jut eszembe, hová igyekeztél? - kérdeztem gyanakvóan.
- Ó, csak a hercegnőhöz, ellenőrizni, hogy minden rendben van e. - motyogta.
- Ugyan már, engem nem vágsz át! Te teljesen bele vagy habarodva a hercegnőbe!
- És az egész palotának tudnia kell róla?! - fogta be a szám. - Inkább igyekezz, majd ezt bent megbeszéljük.
Beérve a szobámba, azonnal a fürdő felé vetettem az irányt, hogy átöltözhessek és közben résnyire nyitva hagytam az ajtót, hogy tudjak beszélgetni Alexel.
- Szóval... Miért mész ma már harmadjára Angel-hez?
- Még csak kétszer voltam... És ez egy nagyon bonyolult ügy Katharine. Én egy őr vagyok és ha a többiek megtudnák, hogy mit művelek, abban a pillanatban megölnének, hiszen a hercegnő hamarosan férjez megy. - fakadt ki.
- Te beszélsz? Én voltam egy ágyban a férjével! - kiáltottam ki.
- Remek, tehát együtt halunk meg.
- Nem fogunk meghalni! És tudomást sem szereznek róla. Kenneth tartja a száját, én pedig nem nagyon szeretném híresztelni. Neked meg muszáj tartanod a szádat, szóval az én ügyem le van zárva. A tiéddel sem lesz semmi gond. Angel nem az a fajta ember, aki bárkit is elárulna. És szerintem, nincs is nagyon ellenére a dolog... Ne felejtsd el, hogy érdekből házasodik. Még nincs késő! A szíve még a tiéd lehet. Hiszen csak egy van neki.
Kidugtam a fejem, hogy megbizonyosodjak róla, Alex még mindig az ajtóban áll és gondolkozik. Sajnáltam őt. Angel nem lehetett az övé, mivel el van jegyezve, viszont Kenneth meg én... Nem volt helyes, amit tettünk. Angel a barátnőm és csalódást okoztam neki. Lefeküdtem a jövendőbeli férjével, ami nem vall rám. Nem akartam Angel-t megbántani, csak tartozni valakihez. Aki igazán szeret engem...
- Talán igazad van Katharine. De én csak egy őr vagyok. Azonnal lefejeznének, ha megtudnák, hogy a hercegnőnek udvarlok.
- Van, akiért megéri kockáztatni. - mosolyodtam el.
Alex vetett felém egy szomorkás mosolyt, majd elindult.
- Köszönök mindent, tényleg. Sokat segítettél. Már kvittek vagyunk!

Miután elrendeztem magam, elindultam lefelé a konyhába, hogy harapjak valamit. A mai délelőttöm szabad volt, mivel Angel lovagolni ment, mint minden csütörtökön. Ilyenkor volt időm találkozni Kenneth-vel és a lányokkal is összefutottam néha. Most azonban nem találtam őket a konyhában, így Kate felé vetettem az irányt. Mikor elmentem a mikró mellett, elkezdett sípolni. Megálltam és feltartottam mind két kezem.
- Kate, miért vagyok radioaktív?!
- Inkább csak bolond vagy. Esetleg elloptál valamit?
- Hát... - huppantam le a székre. - Ha a herceg szívének ellopása bűncselekmény, akkor azt hiszem, igen.
Kate csak a fejét rázva letette elém a palacsintámat, aztán leült mellém.
- Olyan határokat feszgetsz, amiket éveken keresztül soha senki! Ha ezt megtudják Kath, abban a pillanatban elküldenek és tudod jól, hogy soha többet nem jöhetsz vissza.
Ha jobban belegondolok, Kate-nek igaza van. Mivel szükségem van munkára, hogy eltartsam a családom és saját magamat is. De ha, így folytatom tovább, el fognak küldeni és utána nincs visszaút.
- Igazad van... Tényleg hagynom kéne. De tudod te milyen, mikor az ember fülig szerelmes valakibe?
Kate lehajtotta a fejét és láttam, ahogy könnycseppek gördülnek le az arcán.
- Hidd el Katharine... - sóhajtotta. - Nem csak neked rossz ezen a helyen. Fogalmatok sincs róla, mi zajlik le a háttérben. Hogy ki, kivel és mikor, mit csinál. Ez a hely maga a pokol... Azt hiszi mindenki, hogy a fizetés miatt maga a menyország, miközben éppen a fordítottja. Ezt a palotát már csak a hazugságok tartják össze.
Semmit nem tudtam mondani... Én itt nyavajgok, miközben rajtam kívül még rengetegen szenvednek. Csak magammal foglalkozom és közben nem veszem észre mások problémáját. Már étvágyam se volt... Csak bámult rám a csokiba áztatott palacsinta.
- Ó, Katharine... Ha csak egy pillanatra látnád azt, ami valójában itt folyik, azonnal elhagynád a palotát.
Hosszú csönd után Kate felállt és miközben nyúlt a tányéromért, megláttam... Megláttam azt a jelet, ami Kenneth és Ashley karján is megtalálható...

Abban a pillanatban minden világos lett.

- Kate... 

Látta, hogy a csuklóját bámulom, így lehúzta a pólója ujját és sebesen megindult a mosókonyha felé. Mivel válaszokat akartam utána iramodtam és nem érdekelt, hogy két perc múlva Angel-nél kéne lennem. 

- Kate Stark, azonnal állj meg! - kiáltottam. 

Neve hallatán lelassított... Megfeszült testel szembe fordult velem és megláttam a könnyeket csillogni sötét szemeiben... Felszívta magát, majd elmosolyodott. 

- Több mint tíz éve nem hívott így senki... - suttogta. 

Szorosan a karjaim közé zártam és próbáltam lenyugtatni. Csak a mosógép halk zörgését lehetett hallni idelent és Kate szapora lélegzetét. 

- Mi történt veled...? 

- Gondolom hallottad a kis történetet Ashley-ről, hát persze, hogy hallottad... Az a nő aki zaklatta a királyt, nem Ashley édesanyja. Csak egy szélhámos, aki el akarta csábítani a királyt, nem sok sikerrel. Ashley eredeti édesanyja, én vagyok... Kenneth születése után egy évvel, miután a királyné eltűnt, csak én voltam a királynak. Mindig próbáltam felvidítani valami kis aprósággal. Fülig szerelmes voltam... És vagyok is. Engedtem az érzelmeimnek, aztán látod mi lett belőle... Egy lány, akinek fogalma sincs ki az anyja és aki le van taszítva szó szerint a trónról. Esélyt sem kapott, pedig Ashley a jogos trónörökös, a régebbi rangom miatt. Kenneth édesanyja Emilia, szobalány volt, én viszont a királyi tanácsban voltam. Ott kerültünk közelebb egymáshoz a királlyal... Ezt ő is nagyon jól tudja, hogy a lányát illeti a trón, de nem tesz semmit! Bezárja a szobájába és hagyja, hogy odabent élje le az életét! Nem akarok Kenneth-nek rosszat, de Ashley kislány kora óta arra lett nevelve, hogy urakodó legyen. Kenneth-et tíz éves korában kezdték el tanítani. Persze csodás király, de minden másra odafigyel, kivéve a húgára. És...

Mielőtt Kate befejezhette volna a történetet, a király tanácsadója lépett be az ajtón. 

- Ms. Winclaire, fél órája van elkészülni a tárgyalásra. 

- Remek... Köszönöm James. 

- Már ezerszer elmondtam magának, hogy nem vagyunk barátok és magasabb rangon vagyok, mint ön. - mondta háborogva. 

- Én viszont magasabb rangon lennék tőled, szóval jobban teszed, ha visszamész nyalni a királynak. 

- De Mrs. Stark, kérem... 

- Nincs szükségem erre... Jól tudod, hogy mennyire gyűlölöm, mikor ti hívtok így, emellett mégis a konyhában mosok és főzök. 

Ezután James mélyen meghajolt, majd sebesen elhagyta a konyhát.

Pár percel később én is visszamentem a szobámba, hogy legyen időm felkészülni. Bár nem volt sok választási lehetőségem. A poros szekrényből csak a szobalány ruhám, a kék virágos ruhám, meg a fehér ingem bámult vissza rám, a zöld rövidnadrágommal. Mivel az avatási ruhámat nem vehettem fel, a szobalány ruhámban pedig úgy néznék ki, mint aki épp most jött munkából, így maradtam az otthoni öltözékemnél, amit nagyon szerettem. Nem éppen tárgyalásra való, de mégis elegáns. A hajamat kiengedve hagytam és használtam egy kis sminket is. Ezernyi lehetőség játszódott le a fejemben. Vagy maradok, vagy elküldenek... Legrosszabb esetben meghalok. Egy nyaklánc miatt, amit még csak nem is én loptam el. Egyetlen ember segíthetne most és ő pont az az ember, akit megbántottam és ma sem mentem el hozzá... Megérdemlem, hogy ő is igennel szavazzon, mikor elküldenek. Cserben hagytam és ráadásul hátba is döftem. Szép barát lehetek... Még utóljára belenéztem a tükörbe, hogy biztos legyek magamban. Az arcomról félelem tükröződött vissza... De mellette volt még valami, ami mindennél többet ér. A remény. Felszívtam magam és ahogy parancsolták, pontban délben lesétáltam a tárgyalóterembe. Mindigis úgy képzeltem, hogy akkora lehet, mint nálunk a faluban, csak kicsivel nagyobb. Tévedtem... Mint kiderült, ünnepekkor is ezt a termet használják, hogy mindenki elférhessen. Jobb oldalt végig lelátók voltak, ami tele volt az alkalmazottakkal. Középen volt egy hatalmas asztal, mögötte egy vérvörös színű bőrfotellal, ami természetesen a király helye volt, mellette két oldalt Kenneth és Ashley, Ken mellett pedig Angel, aki még nem érkezett meg... A terem falai élénk sárgák voltak és a plafonról kábé egy akkora csillár lóghatott le, mint a mostani szobám. Inkább báli hangulatom volt, tárgyalás helyett és be kell vallanom, egyszer elmosolyodtam ezen a gondolaton. Az egészet betöltötték a hangok, amint az egyik felük éppen engem szid, a másik pedig aggódik értem. Mikor megpillantottam a tömegben Abbie-t, Belle-t és Rosie-t, azonnal feléjük vetettem az irányt. Mindannyian felálltak és szorosan átöleltek. 

- Imádkozunk érted drága Katharine. - súgta Abbie. 

Miután elengedtek, Belle sóhajtott egyet, aztán a nyakamba borult. 

- Hidd el, próbáltam... Próbáltam beszélni vele, hogy ne tegyen semmit, de nem hallgatott rám. Nem tehettem érted semmit...

- Ugyan Belle... A király parancsát még te sem tudod megmásítani. - simítottam meg a haját.

Tudtam, hogy aggódnak értem és, hogy mindent megtennének most azért, hogy kihúzzanak a bajból, de most, még Kenneth sem tud megmenteni. Csak a hitem az, ami most képes ezt megkönnyebbíteni.

- Kérem, mindenki foglaljon helyet! - kiáltotta a király. 

Mindenki itt volt, még a kertészek is. Mindenki, kivéve Angel. Hát ennyire gyűlölne engem...? Kisétáltam a terem közepére és megálltam a királlyal szemben. Kenneth aggódó tekintettel bámult rám, Ashley pedig motyogott valamit, ami reményeim szerint a "sok szerencsét"-hez volt köze. 

- Azért gyűltünk ma össze, e csodás helyen, hogy e hazug és makacs lány, bevallja bűnét, amit elkövetett. Mint azt mindenki tudja, Katharine Winclaire az a tipikus nő, aki nem fél kimondani amit gondol. Nem egyszer tapasztaltuk már. Nem lett volna gond ezzel mindaddig, még el nem lopta a feleségem nyakláncát. Kérném a szemtanút, fáradjon elém!

Természetesen a szemtanú a király egyik talpnyalója volt. Ki más lehetett volna? 

- Mit tud felhozni mentségére, Ms. Winclaire? - fordult hozzám a király. 

- Semmit, felség. A legnagyobb bűn amit elkövettem az volt, hogy letöröltem Angel hercegnő taráját. - válaszoltam nemtörődve. 

- Mit képzelsz, hogy beszélsz a királlyal? - bökött oldalba a szemtanú. 

Felnéztem rá, hogy visszavághassak valami durvát, de ekkor meglátam, hogy aki ellenem játszik, az nem más mint James. 

- Látják emberek? Túl vad, túl veszélyes. 

- Kissé engedetlen, faragatlan. - helyesel James. 

- Én is itt vagyok, hahó! 

- James kérem elmondaná, mit látott? - foglalt helyet a király. 

- Nos hát... Ms. Winclaire-t a folyosón pillantottam meg, hajnali kettő körül. Elbújtam a növény mögött, így nem vehetett észre. Bement a királyné szobájába, én pedig megvártam, még kijön. Miután elment, bementem a szobába, hogy körülnézzek minden a helyén van e, de a királyné nyaklánca már sehol nem volt. 

Ekkor kinyílt az ajtó a hátam mögött. Megfordultam és Angel hercegnő közeledett felénk, a koronával a fején... A szeme csak úgy csillogot, hosszú fehér ruhája pedig vöröses hajához illő volt. Mindig kérdeztem tőle mikor fogja felvenni és olyankor azt válaszolta "Majd ha eljön az ideje!". Hát most igazán itt volt az ideje. 

- Mégis milyen király az, aki a saját palotáját nem ismeri? - kérdezte szórakozottan Angel. 

- Hogy értsem ezt, drága hercegnő? - kérdezte ijedten a király. 

- Soha nem volt növény azon a folyosón, mivel maga kifejezetten azt kérte, ne legyen ott semmi. James nem bújhatott el azon a folyosón, azaz hamisan vádolt meg egy ártatlan embert. Nem Katharine Winclaire lopta el a nyakláncot és ezt be is tudom bizonyítani. 

Ilyen magabiztosnak soha nem hallottam Angel-t... Végig azt hittem nem jön el, mert gyűlöl engem és nem tudna a szemembe nézni, mégis itt van és az én pártomat fogja, mindazok ellenére, amiket elkövettem. Viszont ami mindenkit meglepett, az a királyné koronája volt, amit most Angel viselt. Ekkor pillantottam meg Angel ujján a gyűrűt...

Hölgyeim és uraim, üdvözöljék a Stark ház legújabb trónbirtokosát, Mrs. Angel Stark királynőt.