Reggel...
Mostanában szörnyen rossz álmok gyötörtek. Olyankor mindig izzadtan és levegőt kapkodva ültem fel és ott kellett maradnom pár percig, még összeszedtem magam...
Folyamatosan felvoltam éjszaka. Csak járkáltam és törölgettem a könnyeim. Mikor kikászálódtam az ágyból, hogy elmenjek arcot mosni, Alex rontott be a szobámba. Tulajdonképpen most még az sem tudott zavarni, hogy egy fehér póló van rajtam, egy fekete alsóneművel.. Semmi nem érdekelt, csak, hogy normálisan felébredjek végre.
- Minden rendben van hercegnőm?!
A csap szélének nekitámaszkodva álltam csukott szemmel és mélyen szívtam be a levegőt. Le kellett nyugodnom és őszintén? Nagyon örültem annak, hogy Alex eljött hozzám.
- Igen, azt hiszem...
A következő pillanatban már felbukkant a feje az ajtóban és aggódó tekintettél nézett rám. Most vettem csak észre, hogy nem az egyenruhájában van. Csak egy szürke póló volt rajta, egy fekete koptatott farmernadrággal. Ahogy ránéztem félig borostás arcára, mosolyoghatnékom támadt.
- Esetleg valami rosszat mondtam?
Akaratlanul is kitört belőlem a nevetés. Túl hangosan és túl élénken. Nem tudtam abbahagyni. Csak odasétáltam Alexhez és a mellkasához bújtam. Két kezemmel a kulcscsontjánál szorítottam a pólóját és soha többet nem akartam elengedni. Az érzés ami áradt belőle, annyira elragadott magával... Furcsa gondolatok kavarogtak a fejemben és minden apró porcikám meg akarta csókolni, de nem tehettem ezt vele. Már így is túlságosan messzire mentünk. De ettől függetlenül nem engedtem el, csak még jobban szórítottam.
- Meddig nem vagy még hajlandó átölelni és a karjaidba zárni? - kérdeztem suttogva a mellkasába.
- Angel, tudod, hogy...
- Nem! Nem teheted ezt te is velem... Nem engedhetsz el.
Lassacskán ugyan, de végül átölelt és Istenem, azok a karok... Teljesen elvesztem benne, egy tíz éves kislánynak éreztem magam. Az én százhatvanöt centiméteremmel, hozzá képest egy köjök voltam, aki alig tud valamit a világról. És a szomorú az egészben, hogy ez félig így is volt.
- El kell menned a tárgyalásra. - szólalt meg a hajamat simogatva.
- Nem hinném, hogy akarnám látni, ahogy Kenneth szenvedő arcal bámulja Katharine-t. Egyébként sem segíthetek rajta. Nincs jogom dönteni a király helyet.
- Mi az ott a kezeden?
Lenéztem az ujjaimra, amik összefonódtak az övéivel. Gyűrűs ujjamon gyémánt csillogott, a szemeimből pedig csak úgy folytak a könnyek. Alex felemelte a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Az a jegyed a kijelölt útra. Ameddig rajtad van, bárhová beléphetsz és bármit megtehetsz. Ne felejtsd el... Te, Valar vagy. És ameddig a herceg úgy nem dönt, hogy mást választ, addig TE leszel a királyné. Tehát, ki vagy te?
Lehunyva a szemem végiggondoltam a válaszom. Teljesen biztos voltam abban, amit mondani fogok.
- A nevem Angel Valar és soha nem fogom más nevét felvenni a hatalom megszerzéséhez. Saját magamtól szeretném elérni. De te ezt...
- Az nem lényeg, hogy én honnan tudom. Az a lényeg, hogy te tudod. És azt se feledd, a szó fegyver...
- Tehát nincs is másra szükséged. - fejeztem be.
- Igen, azt hiszem...
A következő pillanatban már felbukkant a feje az ajtóban és aggódó tekintettél nézett rám. Most vettem csak észre, hogy nem az egyenruhájában van. Csak egy szürke póló volt rajta, egy fekete koptatott farmernadrággal. Ahogy ránéztem félig borostás arcára, mosolyoghatnékom támadt.
- Esetleg valami rosszat mondtam?
Akaratlanul is kitört belőlem a nevetés. Túl hangosan és túl élénken. Nem tudtam abbahagyni. Csak odasétáltam Alexhez és a mellkasához bújtam. Két kezemmel a kulcscsontjánál szorítottam a pólóját és soha többet nem akartam elengedni. Az érzés ami áradt belőle, annyira elragadott magával... Furcsa gondolatok kavarogtak a fejemben és minden apró porcikám meg akarta csókolni, de nem tehettem ezt vele. Már így is túlságosan messzire mentünk. De ettől függetlenül nem engedtem el, csak még jobban szórítottam.
- Meddig nem vagy még hajlandó átölelni és a karjaidba zárni? - kérdeztem suttogva a mellkasába.
- Angel, tudod, hogy...
- Nem! Nem teheted ezt te is velem... Nem engedhetsz el.
Lassacskán ugyan, de végül átölelt és Istenem, azok a karok... Teljesen elvesztem benne, egy tíz éves kislánynak éreztem magam. Az én százhatvanöt centiméteremmel, hozzá képest egy köjök voltam, aki alig tud valamit a világról. És a szomorú az egészben, hogy ez félig így is volt.
- El kell menned a tárgyalásra. - szólalt meg a hajamat simogatva.
- Nem hinném, hogy akarnám látni, ahogy Kenneth szenvedő arcal bámulja Katharine-t. Egyébként sem segíthetek rajta. Nincs jogom dönteni a király helyet.
- Mi az ott a kezeden?
Lenéztem az ujjaimra, amik összefonódtak az övéivel. Gyűrűs ujjamon gyémánt csillogott, a szemeimből pedig csak úgy folytak a könnyek. Alex felemelte a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Az a jegyed a kijelölt útra. Ameddig rajtad van, bárhová beléphetsz és bármit megtehetsz. Ne felejtsd el... Te, Valar vagy. És ameddig a herceg úgy nem dönt, hogy mást választ, addig TE leszel a királyné. Tehát, ki vagy te?
Lehunyva a szemem végiggondoltam a válaszom. Teljesen biztos voltam abban, amit mondani fogok.
- Az nem lényeg, hogy én honnan tudom. Az a lényeg, hogy te tudod. És azt se feledd, a szó fegyver...
- Tehát nincs is másra szükséged. - fejeztem be.
A tárgyaláson...
Hát, így jutottam el idáig... Itt állok a királlyal szemben, mindenki szeme láttára aláztam meg és az egyedüli dolog ami megnyugtatott az az volt, hogy tudtam, Alex ott áll az ajtónál és engem figyel.
- Kifejtené jobban, felség? - dadogta James.
- Éppen a könyvtárba igyekeztem. Áttértem a királyné folyosójára és megláttam, amint James kijön a szobából és zsebre dugta a nyakláncot. Tisztán emlékszem rá, hogy ő volt az. És maga? Jobb dolga nincs, mint egy ártatlan lányt vádolni olyan dolgokkal, amiket el sem követett?! Jobban kéne foglalkoznia a népével. Csak nézzen körbe, uram. Mit lát? - szegeztem neki a kérdést.
Végignézett a lelátón, de semmi megbánást nem tanusított a tekintete. Számára ezek az emberek csak munkások voltak, semmi több.
- Embereket. - válaszolta hanyagul.
- Még maga embereket lát, addig én rgy éhező népet, akiknek semmijük sincs! És maga nevezi saját magát jó királynak? A gia az, aki minden nap lejár a faluba, hogy ellenőrizze mindazt, amit magának kéne megcsinálnia! De biztos jobb sorra hívogatni a szobalányokat és inkább velük fogalkozni. Fogalama sincs önnek arról, milyen éhezni, napokig nem enni, mivel maga bőségesen többet kap a kelleténél! Ráadásul cselhez kell folyamodni egy tizenhat éves szobalány kirúgásához? Hová süllyedt maga?
Az egész terem csöndben volt. Még egy pisszenést sem lehetett hallani. Ahogy körbenéztem, Alex bíztató pillantása volt az egyetlen ami miatt úgy éreztem, jól csináltam végre valamit.
- Emberek! - fordultam a lelátó felé. - Maguk pontosan tudják, milyen elszenvedni a mindennapokat, ahogyan ez a hölgy itt mögöttem. Hiszen senki nem különb a másiknál. Maguk is úgy gondolják, ahogyan ránéznek, hogy képes lett volna ezt tenni?
Egy fiatal lány magabiztosan felállt és egyenesen a szemembe nézett.
- Nem, felség. Katharine soha nem tett volna ilyet és ezt az egész személyzet tudja, mivel ismerjük őt. Alig lát ki a munkából, folyton talpon van és mindig ott van, ahol segítségre van szükség. Én már csak tudom. Hiszen évek óta itt élek...
Ahogy megnéztem a lány karját, ott virított rajta a királyi család jegye. A korona... Kirekedett szemekkel bámultam, ahogyan lesétál mellém és megáll Ashley-vel szemben.
- Azt hiszem, itt az ideje az igazságnak, Alfonz. - mondta a királynak.
Alfonz király megadva magát a lánynak sóhajtott egyet, majd belekezdett.
- Ashley drágám... Bemutatom neked az édesanyádat, Kate Stark-ot.
- Apám, ezt nem értem... Ő az édesanyánk? - kérdezte értetlenkedve Kenneth.
- A tiéd nem... Az édesanyád eltűnt. Ashley és te csak féltestvérek vagytok. Csak ezt jobb volt titokban tartani, mint kikiáltani ország-világ előtt. Hiszen ez a nő csak egy kis része volt az életemnek, nem volt szükségem rá.
- Mint ahogy senki másra sem! - kiáltotta Ashley. - Évek óta csak hátul kuporodom az egyik széken, miközben hercegnő vagyok! Képes voltal eltitkolni az édesanyámat, aki ráadásul amióta az eszét tudja, itt dolgozik három emelettel lejjebb?! Szörnyű alak vagy!
Ashley felpattant az asztaltól, majd kiszaladt a teremből, az édesanyjával együtt.
- Túl sok a dráma a mai napra. A lány maradhat, de csak egyetlen egy feltétellel. - nézett mélyen a szemembe a király. - Két napotok van arra, hogy összeházasodjatok a fiammal és ha ez nem következik be, a lány hazamegy.
Kapkodni kezdtem a levegőt. Pont most, mikor végre minden rendbe jött Alexel is?
- Nem, erre nem vagyok hajlandó. - jelentettem ki hátrebb húzódva pár lépést.
- Pedig nincs más választása. A fiamnak kötelessége van, maga pedig a jegyese. Nem tehet semmit ellene. - mondta kissén szórakozottan a király.
Ránéztem Katharine-ra, aki üres tekintettel bámult előre. Ha nem ismerném, azt hinném mindjárt elájul, de nem. Tudtam, hogy tönkretettem az életét. Csak szerelmes, az Isten szerelmére! Én pedig elveszem tőle élete szerelmét... Mikor ki akartam nyitni a számat, Kath elém lépett és magabiztosan kijelentette:
- Én szeretném megvarrni Angel királyné ruhájá az esküvőre.
Kenneth meglepetten nézett rá. Már vártam, mikor szólal meg, hogy ezt nem tehetjük, de nem tette. Csak ült ott és bámulta ezt az ütődött, mégis vakmerő lányt, aki képes volt feláldozni az érzéseit miattam. A következő pillanatban hallottam, ahogyan bezárul az ajtó és mikor hátrapillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, Alex még mindig velem van, már nem volt ott.
A tárgyalás után visszaviharzottam a szobámba. Mindenkit elküldtem magam mellől, senkivel nem akartam beszélgetni. Tudhattam volna... Ha jót cselekszel, valamit el is veszítesz. Csak éppen arra nem számítpttam, hogy azt az embert vesztem el, akibe fülig szerelmes lettem. Megállva a tükör előtt elnézegettem magam. Vöröses fürtjeim csak úgy csillogtak a vállamon, a korona pedig kiemelte a szemem. Mint minden ruhám, ez is csodálatos volt és a testemhez simult. Pontosan, ahogyan egykor kértem Katharine-tól... Még emlékszem is, mikor az ágyamon hagyta egy üzenettel:
"Drága Angel!
Itt van a ruha amit kértél, remélem elnyerte a tetszésedet és pont olyan, amit szerettél volna. Ha eljön az alkalom, hogy felvedd, tudni fogod.
Szeretlek: Katharine"
Ki hitte volna, hogy pont a mai napon fogom viselni... Kábé éjfél lehetett, mikor átöltözni készültem. Alex pedig egyszer csak berontott, csak úgy, kopogás nélkül. Az alsóneműmön kívül semmi nem volt rajtam.
- Mondták már neked, hogy egy percnél tovább bámulni egy lány testét már illetlenség?
Felkaptam a fekete pólómat, a fehér ruhámat pedig beakasztottam a szekrébyembe.
- Ne haragudjon, felség. - hajtott fejet.
- Ezt most nem gonfoltad komolyan ugye? Azt hiszed egy kijelentéstől minden megváltozik?! - emeltem fel a hangom. - Te komolyan azt hiszed, hogy egyszer majd csak úgy képes leszek elfelejteni mimdent, ami történt? Ennyire szívtelennek nézel? Pontosan tudod, hogy mit érzek, nem hiszem el, hogy csak úgy leléptél, ráadásul pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád! Azt hittem...
És ekkor Alex magához rántott és megcsókolt. Bár egy pillanat volt az egész, mégis úgy éreztem, megállt az idő.
- Ezt most miért kellett?!
- Muszáj volt elhallgattatnom téged, a végén még ellilultál volna nekem. - válaszolta szélesen mosolyogva.
Nem tudtam ellenállni ennek a mosolynak. Számat az övére tapasztottam, ő pedig még jobban húzni kezdett magához. A pólóm félig fel volt csúszva a derekamon és hideg kezének érintése miatt az egész testem libabőrös lett. Már szinte teljesen lábujjhegyen álltam és addig-addig feszkelődtem, még a keze már szinte majdnem a fenekemen volt. Mit meg nem adtam volna azokért az érintésekért... Beharapva alsó ajkát próbáltam bíztatni arra, hogy legyen nyugodt és, hogy érintsen meg végre. Mikor már oldódott volna a feszültség, meghallottuk, hogy valaki közeledik a folyosón. Alex gyorsan kulcsra zárta az ajtómat, majd felkapott az ölébe, a lábamat a dereka köré fontam és úgy vitt be a fürdőszobába. Óvatosan letett a szekrényre, miközben végigmért.
- Gyönyőrű tested van... - súgta a fülembe.
- És csak a tiéd... - húzódtam közelebb hozzá.
A csókjai egy re hevesebbek és hevesebbek voltak, hívogatóak és túl csábítóak.
- Kifejtené jobban, felség? - dadogta James.
- Éppen a könyvtárba igyekeztem. Áttértem a királyné folyosójára és megláttam, amint James kijön a szobából és zsebre dugta a nyakláncot. Tisztán emlékszem rá, hogy ő volt az. És maga? Jobb dolga nincs, mint egy ártatlan lányt vádolni olyan dolgokkal, amiket el sem követett?! Jobban kéne foglalkoznia a népével. Csak nézzen körbe, uram. Mit lát? - szegeztem neki a kérdést.
Végignézett a lelátón, de semmi megbánást nem tanusított a tekintete. Számára ezek az emberek csak munkások voltak, semmi több.
- Embereket. - válaszolta hanyagul.
- Még maga embereket lát, addig én rgy éhező népet, akiknek semmijük sincs! És maga nevezi saját magát jó királynak? A gia az, aki minden nap lejár a faluba, hogy ellenőrizze mindazt, amit magának kéne megcsinálnia! De biztos jobb sorra hívogatni a szobalányokat és inkább velük fogalkozni. Fogalama sincs önnek arról, milyen éhezni, napokig nem enni, mivel maga bőségesen többet kap a kelleténél! Ráadásul cselhez kell folyamodni egy tizenhat éves szobalány kirúgásához? Hová süllyedt maga?
Az egész terem csöndben volt. Még egy pisszenést sem lehetett hallani. Ahogy körbenéztem, Alex bíztató pillantása volt az egyetlen ami miatt úgy éreztem, jól csináltam végre valamit.
- Emberek! - fordultam a lelátó felé. - Maguk pontosan tudják, milyen elszenvedni a mindennapokat, ahogyan ez a hölgy itt mögöttem. Hiszen senki nem különb a másiknál. Maguk is úgy gondolják, ahogyan ránéznek, hogy képes lett volna ezt tenni?
Egy fiatal lány magabiztosan felállt és egyenesen a szemembe nézett.
- Nem, felség. Katharine soha nem tett volna ilyet és ezt az egész személyzet tudja, mivel ismerjük őt. Alig lát ki a munkából, folyton talpon van és mindig ott van, ahol segítségre van szükség. Én már csak tudom. Hiszen évek óta itt élek...
Ahogy megnéztem a lány karját, ott virított rajta a királyi család jegye. A korona... Kirekedett szemekkel bámultam, ahogyan lesétál mellém és megáll Ashley-vel szemben.
- Azt hiszem, itt az ideje az igazságnak, Alfonz. - mondta a királynak.
Alfonz király megadva magát a lánynak sóhajtott egyet, majd belekezdett.
- Ashley drágám... Bemutatom neked az édesanyádat, Kate Stark-ot.
- Apám, ezt nem értem... Ő az édesanyánk? - kérdezte értetlenkedve Kenneth.
- A tiéd nem... Az édesanyád eltűnt. Ashley és te csak féltestvérek vagytok. Csak ezt jobb volt titokban tartani, mint kikiáltani ország-világ előtt. Hiszen ez a nő csak egy kis része volt az életemnek, nem volt szükségem rá.
- Mint ahogy senki másra sem! - kiáltotta Ashley. - Évek óta csak hátul kuporodom az egyik széken, miközben hercegnő vagyok! Képes voltal eltitkolni az édesanyámat, aki ráadásul amióta az eszét tudja, itt dolgozik három emelettel lejjebb?! Szörnyű alak vagy!
Ashley felpattant az asztaltól, majd kiszaladt a teremből, az édesanyjával együtt.
- Túl sok a dráma a mai napra. A lány maradhat, de csak egyetlen egy feltétellel. - nézett mélyen a szemembe a király. - Két napotok van arra, hogy összeházasodjatok a fiammal és ha ez nem következik be, a lány hazamegy.
Kapkodni kezdtem a levegőt. Pont most, mikor végre minden rendbe jött Alexel is?
- Nem, erre nem vagyok hajlandó. - jelentettem ki hátrebb húzódva pár lépést.
- Pedig nincs más választása. A fiamnak kötelessége van, maga pedig a jegyese. Nem tehet semmit ellene. - mondta kissén szórakozottan a király.
Ránéztem Katharine-ra, aki üres tekintettel bámult előre. Ha nem ismerném, azt hinném mindjárt elájul, de nem. Tudtam, hogy tönkretettem az életét. Csak szerelmes, az Isten szerelmére! Én pedig elveszem tőle élete szerelmét... Mikor ki akartam nyitni a számat, Kath elém lépett és magabiztosan kijelentette:
- Én szeretném megvarrni Angel királyné ruhájá az esküvőre.
Kenneth meglepetten nézett rá. Már vártam, mikor szólal meg, hogy ezt nem tehetjük, de nem tette. Csak ült ott és bámulta ezt az ütődött, mégis vakmerő lányt, aki képes volt feláldozni az érzéseit miattam. A következő pillanatban hallottam, ahogyan bezárul az ajtó és mikor hátrapillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, Alex még mindig velem van, már nem volt ott.
A tárgyalás után visszaviharzottam a szobámba. Mindenkit elküldtem magam mellől, senkivel nem akartam beszélgetni. Tudhattam volna... Ha jót cselekszel, valamit el is veszítesz. Csak éppen arra nem számítpttam, hogy azt az embert vesztem el, akibe fülig szerelmes lettem. Megállva a tükör előtt elnézegettem magam. Vöröses fürtjeim csak úgy csillogtak a vállamon, a korona pedig kiemelte a szemem. Mint minden ruhám, ez is csodálatos volt és a testemhez simult. Pontosan, ahogyan egykor kértem Katharine-tól... Még emlékszem is, mikor az ágyamon hagyta egy üzenettel:
"Drága Angel!
Itt van a ruha amit kértél, remélem elnyerte a tetszésedet és pont olyan, amit szerettél volna. Ha eljön az alkalom, hogy felvedd, tudni fogod.
Szeretlek: Katharine"
Ki hitte volna, hogy pont a mai napon fogom viselni... Kábé éjfél lehetett, mikor átöltözni készültem. Alex pedig egyszer csak berontott, csak úgy, kopogás nélkül. Az alsóneműmön kívül semmi nem volt rajtam.
- Mondták már neked, hogy egy percnél tovább bámulni egy lány testét már illetlenség?
Felkaptam a fekete pólómat, a fehér ruhámat pedig beakasztottam a szekrébyembe.
- Ne haragudjon, felség. - hajtott fejet.
- Ezt most nem gonfoltad komolyan ugye? Azt hiszed egy kijelentéstől minden megváltozik?! - emeltem fel a hangom. - Te komolyan azt hiszed, hogy egyszer majd csak úgy képes leszek elfelejteni mimdent, ami történt? Ennyire szívtelennek nézel? Pontosan tudod, hogy mit érzek, nem hiszem el, hogy csak úgy leléptél, ráadásul pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád! Azt hittem...
És ekkor Alex magához rántott és megcsókolt. Bár egy pillanat volt az egész, mégis úgy éreztem, megállt az idő.
- Ezt most miért kellett?!
- Muszáj volt elhallgattatnom téged, a végén még ellilultál volna nekem. - válaszolta szélesen mosolyogva.
Nem tudtam ellenállni ennek a mosolynak. Számat az övére tapasztottam, ő pedig még jobban húzni kezdett magához. A pólóm félig fel volt csúszva a derekamon és hideg kezének érintése miatt az egész testem libabőrös lett. Már szinte teljesen lábujjhegyen álltam és addig-addig feszkelődtem, még a keze már szinte majdnem a fenekemen volt. Mit meg nem adtam volna azokért az érintésekért... Beharapva alsó ajkát próbáltam bíztatni arra, hogy legyen nyugodt és, hogy érintsen meg végre. Mikor már oldódott volna a feszültség, meghallottuk, hogy valaki közeledik a folyosón. Alex gyorsan kulcsra zárta az ajtómat, majd felkapott az ölébe, a lábamat a dereka köré fontam és úgy vitt be a fürdőszobába. Óvatosan letett a szekrényre, miközben végigmért.
- Gyönyőrű tested van... - súgta a fülembe.
- És csak a tiéd... - húzódtam közelebb hozzá.
A csókjai egy re hevesebbek és hevesebbek voltak, hívogatóak és túl csábítóak.
Teljesen elszaladt velem a ló, többet akartam ennél. Sokkal, de sokkal többet! A pillantás, mikor elgyönyörködik rajtam, Istenem, mennyire kívántam. Soha életemben nem nézett még így rám soha senki. Ilyen csodálattal... Éreztem, hogy tényleg szép vagyok. Még azt is el tudta volna hitetni velem, hogy én vagyok a legszebb.
- Nem csinálhatjuk ezt... - engedett el lihegve.
Most az egyszer nem hagytam magam. Levettem a pólóját és csókolgatni kezdtem a kulcscsontját, a nyakát, a mellkasát, a vállát. Amikor a nadrágja övét akartam volna kikapcsolni, eltolt magától és elhúzódott tőlem.
- Alex...
- Nem, Angel... Ez elhamarkodott döntés volt. - vette vissza a pólóját.
- Valami rosszat tettem? - kérdeztem könnyes szemekkel.
- Nem, dehogy szerelmem!
Szorosan átölelt, majd nyomott egy puszit a homlokomra.
- Nem tettél semmi rosszat. Csak időre van szükségünk... Két nap múlva leszbaz esküvőd, amin ott kell majd lenned és nem én leszek, akihez hozzámész. Nem én vagyok a megfelelő ember számodra...
- De, te vagy! - bújtam a mellkasához. - Te voltál, vagy és leszel. Történjék bármi, én mindig veled maradok. Ha kell, lemondok érted a koronámról is, de nem hagyhatsz el. Nem teheted ezt velem... Szeretned kell.
- És én a világ összes kincsénél jobban szeretlek téged, Angel Valar. Veled akarok lenni életem végéig, de ez most nem alkalmas. Menyasszony vagy és...
- Nem akarok veled beszélgetni... Kérlek, most menj el... - fordítottam el a fejem.
- Angel, én...
- Azt mondtam, elmehet katona. Nincs szükségem a szolgálatára.
Alex azonban nem adta fel... Ajka ismét rátalált ez enyémre és mikor elengedett, mélyen a szemembe nézett.
- Szeretlek téged. És egyszer majd megérted, miért megyek most el.
Aztán tényleg elment. Elengedte a derekam és már csak az ajtót halk becsukásának hangját hallottam. Itthagyott, teljesen egyedül. Csak úgy kisétált az életemből és még csak vissza sem nézett. Órákon át vártam, mi van ha visszajön... De Alex nem jött vissza nekem pedig szembesülnöm kellet a valósággal, miszerint nem is fog és hiába várakozom, fölösleges.
Elaléltam 😍😍😱😱😱😱
VálaszTörlésImádom ❤❤❤❤❤