16. Rész (Angel és Waverly szemszöge) - Áldozat és szerelem.

Angel

A hintóban ülve rengeteg gondolat futott át az agyamon. Annyira összegabajodott minden ami csak létezhető volt. Soha nem tapasztaltam magamon még olyan érzéseket, mint amiket az utóbbi napban tapasztalhattam meg Waverly mellett és ez hihetetlenül zavart. Elinte minden porcikámmal Alexet akartam magam mellet tudni. De miután lemondott rólam dühös lettem rá. És a baj az egésszel az volt, hogy nem tudtam a Waverly iránt táplált érzelmeim igazak voltak e vagy sem és ha igazak is lettek volna... Miért így és miért ő? Rengeteg dolgot meg kellett volna változtatnom miatta. Fel kellett volna vállalnom és nem tudtam biztosra megmondani, hogy képes lennék e erre most. Semmiképpen nem akartam volna neki ezzel fájdalmat okozni. És Kenneth? Hiszen a jövendőbelije vagyok... Nem gondolhatok csak magamra. Életem legnehezebb döntését hoztam meg, mikor otthagytam a királynőt teljesen egyedül. Nem akartam és ha tehetném... Visszafordulnék. Minden porcikám azt súgta: Fordulj vissza te őrült! De szólított a kötelességem. És nem hagyhattam csak úgy ott a népem! Már elmúltak azok a fajta idők, mikor egész nap csak lovagoltam és semmi más nem érdekelt. Három év telt el azóta és most végre azt érezhettem még Freishburgban voltam, hogy élek. Ha hónapokkal ezelőtt valaki megkérdezte volna tőlem lehetséges e ez, azt felelem, hogy nem normális és soha nem fordulna elő. Erre most itt ülök a zötykölődő hintóban amitől, hogy őszinte legyek, kezd hányingerem lenni és a lovak hangos fújtatása sem igazán könnyítette a helyzetem. Kath hangos kiáltozása hozott vissza a jelenbe.
- Ne haragudj Kath, nem igazán tudok most koncentrálni. - támasztottam az állam a tenyerembe. 
Már az országunk határán járhattunk. Ugyanis a levegő kezdett rosszabb lenni és a környezet sem nézett ki valami gyönyörűen. 
- Pedig jobb, ha felszívja magát felség! Hamarosan otthon leszünk és nem tudom, hogy jutunk a palotába. Vagy, hogy egyáltalán él e még bárki!
- Téged nem tanítottak pozitvitásra?! Minden rendben lesz! Bejutunk és megtaláljuk Kennethéket és megmentjük a palotát! Mi idekint vagyunk. Több esélyünk van!
Persze ezt mind nem túl nagy lelkesedéssel sikerült elmondanom. Én is éppen annyira aggódtam mint drága szobalányom. Végtére is, ketten vagyunk. Ők meg a fene tudja hányan lehettek odabent. 
- Semmi esélyünk így felség! Szólnunk kell Waverly királynőnek! - dobta fel lelkesen az ötletet Katharine. 
Engem pedig teljesen elöntött a méreg. 
- Ne merd őt belekeverni megértetted? Ez parancs! A királynőt semmiképpen nem akarom belekeverni ebbe az egészbe! Tudom, hogy ő is jönne a sereggel. Nem bírnám ki, ha bármi történne vele, nem engedem, hogy szólj neki! 
Kath kimeredt szemekkel bámult vissza rám. Sosem beszéltem még így vele és nem is igazán gondolkoztam. Lehajtottam a fejem és sírni kezdtem. 
- Szereted őt, ugye? 
Bár halkan kérdezte, tudtam, hogy azonnali és őszinte választ vár el tőlem. Ránéztem, ő pedig együttérzően letörölt egy könnycseppet az arcomról. Válaszképpen csak bólogattam. Aztán kinéztem az ablakon. Megpillantottam a palotát, ami füstölgött és néhol még mindig égett. A levegőt elárasztotta a füst és a por, a falu lángjai az egekbe nyúltak. Elkapott a légszomj. Mi van, ha Kath-nek igaza volt és alig élték túl a támadást? A gyomrom görcsbe rándult, legszívesebben csak bömbölni tudtam volna. Ötletelni kezdtem és végül felfigyeltem valamire... túl nagy volt a csönd. Valami nem stimmelt. 
- Kérem kocsis, álljon meg egy percre! - kiáltottam. 
A kocsi azonnal megállt, én pedig kiugrottam és előre siettem a lovakhoz. 
- Te mégis mit művelsz?! - ugrott ki Kath is. 
- Próbálom lekötni a lovakat. Ahelyett, hogy háborogsz, segíthetnél! 
- Mire jó ez? 
Végre sikerült az egyik lovat kiszabadítanom és Katharine kezébe nyomtam a kantárt. 
- Ide figyelj... Nem szeretném, hogy mind a ketten meghaljunk. Nem tudhatjuk mi vár ránk. Szóval fogod magad és visszamész Waverly-hez. Hozz segítséget, ez az egyetlen esélyünk, de ha most velem jönnél, lehet nem szabadulna egyikünk sem. Én élve kellek nekik. Nem fognak bántani. 
- Na de felség... 
- Semmi de! Ülj fel és siess, ahogy csak tudsz! Maga pedig... - fordultam a kocsis felé. - Menjen vele! Üljön fel mögé, nekem szükségem lesz a másik lóra. Igyekezzenek! 
Utóljára még Katharine lenézett rám a lóról és megszorított a kezem.
- Ne halj meg jó? 
- Nem fogok! - válaszoltam határozottan. 
Aztán már el is vágtattak. Én pedig ott álltam a hintóval az út kellős közepén. És rájöttem, hogy az életem sorsa most fog eldőlni, amint beteszem a lábam a kapun. 

Éreztem, hogy hamarosan elhányom magam. Hatalmasokat kellett nyelnem, hogy vissza tartsam. Az udvar a szorgosan dolgozó szobalányok, a kertészek és a sok lovászok nyüzsgése helyett, most teljesen csöndes volt és üres. Egy lélek sem volt az udvaron, csak pár tyúk, kecske és ló, akik a kiborult terményt eszegették a földről. Kikötöttem a lovamat az egyik fához, majd a palota felé vettem az irányt. Az ajtaja félig nyitva volt. Mikor a kilincshez értem, forró melegséget éreztem a tenyeremen. Ránéztem a kezemre és csöpögött róla a vér. Kirázott a hideg... a sírás kerülgetett, gombóc volt a torkomban és folyamatosan a bűntudat gyötört. Hogy miért nem voltam itt egy ekkora összecsapásnál. Cserben hagytam a népemet. Végül minden erőmet felszívva felkészültem a látványra. Belöktem az ajtót és holttestek százai tárultak elém. Teljesen lefagytam és bepánikoltam. Viszont most nem eshettem szét. Muszáj volt összeszednem magam és továbbmenni. Nem néztem a földre, csak előre. Waverly-re gondoltam... Arra a csodás mosolyára. Az érzelmes szemére. A mindig vanillia fánk illatú hajára. A hangos és őszinte nevetésére. Ez adott nekem erőt. Egy pillanatra sikerült elfeledtetnie, milyen körülmények között is vagyok. Aztán beleütköztem valamibe... Tudtam, hogy nem szabadott volna lenéznem, mégis megtettem. És megláttam őt... Megláttam Alexet. Olyan érzesek törtek fel a fejemben és a szívemben, hogy szinte már folytogattak. A földre rogytam. Ekkor kinyitotta a szemét.
- Alex! Istenem! Hozok segítséget!
Mikor már álltam volna fel, megfogta a karomat és visszahúzott. 
- Ne... - mondta alig hallható hangon. - Semmi... értelme. 
Könnyek csordultak ki a szememből. A mellkasára tettem a kezem. 
- Annyira sajnálom... - suttogtam. 
Megfogta az arcom és elmosolyodott.
- Ne sajnáld. Nem kellett volna visszajönnöd. Jó helyen voltál! Hallottam, hogy megismerkedtél Waverly királynővel. Csodás nő!
- Most ez nem számít...
- De! Számít! Most nagyon számít. Én nem tudtam megadni neked, amit megérdemeltél volna. Otthagytalak egyedül. Megfutamodtam mert féltem. Nem érdemeltelek meg téged. Aki így otthagy téged, az egy barom és én az voltam! Te nem ezt érdemled. Te csakis a jót és a ragyogást. 
Ettől csak még jobban sírni támadt kedvem... Egy rövid szünet után folytatta. 
- Aki a legjobbá tesz téged. És az nem én voltam... Élmény volt szerelmes lenni beléd Angel. Kincs vagy. Úgyhogy nagyon kérlek... Menekülj innen. Ezek nem kímélnek senkit! Megölnek! 
- Nem hagylak itt téged! 
- Angel én már halott vagyok. De neked muszáj élned! Már csak te mentheted meg azt, ami még maradt ebből a helyből de ezt nem tudod megvalósítani ha halott vagy! Kérlek...
Megfogta a kezem és ő is sírni kezdett. 
- Megígérem, hogy meg fogom menteni a palotát. 
Majd egy utolsó szorítás után vett egy nagy levegőt és többet nem emelkedett fel a mellkasa. Meghalt. És ez mind azért történt, mert gyáva voltam és felelőtlen. 

Waverly

Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, miután Ange elhagyta Freisburg-ot. Csak ültem kint az erkélyemen és bámultam városom fényeit. Mikor az idő kezdett egyre hűvösebbé válni, elhatároztam, hogy erőt veszek mgamon és alszom egy keveset, máskülönben teljesen kimerült lennék. Viszont korán reggel keltem és elindultam intézni országom ügyeit, ami talán segít elfeledtetni velem a történteket... Alig volt még csak dél, de már patakopogást hallottam közeledni a tárgyalóteremből. A szívem vadul kezdett kalapálni és azonnal az ablakhoz rohantam. Azonban meglepetés ért... A kocsisom és Katharine vágtattak be a kapumon, de Angel sehol nem volt. Sírni szerettem volna. A tudat, hogy valami történt vele, teljesen megőrített. Életemben nem féltem még ennyire... Az udvarra kiérve már szinte levegőt alig kaptam.
- Felség! - ugrott le a lóról Katharine.
- Mi történt?! Hol van Angel?!
- Bement a palotába egyedül! Minket küldött erősítésért!
- Azonnal össze kell hívnom a tanácsot! Menjetek a termebe, öt perc és tárgyalás!

Miután Katharine elmondta mi történt, a szobámig meg sem álltam. Fel és alá járkáltam. Elviselhetetlenül fájt. Nem kellett volna hagynom, hogy Angel egyedül elmenjen, vele kellett volna mennem. Szörnyű embernek éreztem magam, amiért ilyen könnyen elengedtem és még csak el sem tudtam búcsúzni normálisan. Elhittem, hogy visszajön és annyira beleéltem magam, hogy ezt kaptam. Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy eszembe jutott, hogy a teremben kéne lennem. Rohanni kezdtem ahogy csak tudtam a terem melletti kis bárba, ahol a tanácsosaim szokták múlatni az időt.
- Uraim! - léptem be. - Vészhelyzet van! Azonnal megkérem önöket, hogy fáradjanak át a tárgyalóba!
Mind a nyolc emberem azonnal felpattant és kiviharzottak az ajtón. Apám mindig azt mondogatta: A hatalom fegyver. Megmosolyogtatott ez a mondat, hiszen mindig rengeteget segített az uralkodásom első évében. Pár másodperc után én is siettem utánuk. Katharine és a kocsisom már ott vártak aggódóan. Az asztalhoz sétáltam és magabiztosan belekezdtem mondandómba.
- Urak, egyértelmű, hogy segítenünk kell a hercegnőn. Utána kell küldenünk a sereget.
- Ne haragudjon meg felség, de ha emlékezetem nem csal vén ember létemre, a seregnek több mint a harmada meghalt a háborúban. Alig maradt emberünk és ha odaküldenénk őket, nem maradnának védelmezőink.
- Én hiszek a seregemben! Erős emberekből állnak és kitartóak voltak mindig! Egyszer sem okoztak csalódást és most sem okoznának. Ismerem őket.
- Nem tartom ezt jó ötletnek felség, hogy egy nő miatt dobjuk oda a védelmet!
- Fogja vissza magát kérem! Hogy emlékeztessem, harcoltam a seregben két éve, tudom mik az előnyeink és hátrányaink!
- Még maguk ellenkeznek... - szólt közbe Katharine. - Addig a hercegnő valahol a palotában raboskodik és talán szenved is! Nagyon kérem szedjék össze magukat és találjanak ki valamit!
Kath-nek igaza volt. Az én drága angyalomat valahol fogva tartják és ki tudja még mit csinálnak vele.
- Rendben van felség. Segítünk. De tényleg nincsen elég emberünk a küzdelemhez.
- Mik a lehetőségek?
Észre sem vettem, hogy eddig bent tartottam a levegőm. Végül megkönnyebbülten kifújtam.
- A végső pusztulás, vagy a házasság.
Leesett az állam. Mégis milyen házasság?! És kivel? Nem akarok érdekből házasodni. Jól ment az uralkodás egyedül is és ha szeretnék is párt magam mellé, akkor sem mindegy kit...
- Mégis kivel? - kérdeztem felháborodva.
- A szomszéd Henrich királlyal.
Katharine azonnal rám nézett, én pedig rá. Kavarogtak a gondolataim és teljesen elvesztem még a kezembe nem nyomták a házasságkötési ajánlatot.

Hatalmas csönd következett. Csak nézegettem a lapokat a kezemben amiket csak alá kellet volna írnom, ugyanis magát az ajánlatot már megírták, ráadásul helyettem. Alig bírtam visszatartani a sírást, csak folytogatott. Úgy éreztem megfulladok. Angelre gondoltam... Arra, hogy nem tudnám ezt csinálni. Nem tehettem ezt, sem vele, sem magammal. Eszembe jutottak a vele töltött perceim, hogy mennyit nevettünk. A szeme, ami mindig úgy csillogott. A szája, amit mindig beharapott, ha zavarban volt. A mosolya, amitől elhittem, hogy én vagyok számára a minden és az a nevetés... Istenem, az a nevetés ami elhallatszott a palota másik végébe is, de imádtam. A haja, aminek mindig olyan virág illata volt... Nem bírtam tovább, egyszerre jött ki minden érzelem.

- Azt hiszem... A királynőnek szüksége lenne egy kis időre, hogy átgondolja az ajánlatot. - szólalt meg Katharine.
Hálás voltam neki, amiért segíteni próbál. Tényleg szükségem van egy kis időre.
- Engedelmével!
Aztán minden egyes tanácsosom és a kocsisom is távoztak a teremből, csak Katharine maradt. Odasétáltam a trónom elé és leültem a lépcsőre. Kath leüllt mellém, eleinte egy szót sem szólt. Csak hagyta, hogy megéljem az érzelmeim. Mikor már kicsit sikerült megnyugodnom, megfogta a kezem.
- Nem kell hozzámennie, ha nem szeretne. - mondta halkan.
- És akkor mi lesz a hercegnővel? - néztem rá a könnyektől csillogó szemeimmel. - Nem hagyhatom csak úgy ott segítség nélkül.
- Biztos van rá más mód is, hogy megmentsük Angelt.
- Értékelem a pozitivitásod Kath, de nincs elég emberem és szükségünk van seregre. Máskülönben bajba kerülne az országom is. Rájuk is gondolnom kell.
- Ezt lehet nem szabadna elmondanom önnek de... Beszéltem vele a hintóban. - mosolyodott el. - Pontosan ugyan ilyen volt, mint most ön. Csak bámult ki az ablakon céltalanul. Szereti felségedet, ezt biztos. Tudom milyen, mikor valaki szerelmes, hogy hogy néz arra a bizonyos emberre. Hiszen én is ezt csinálom minden nap... Tudom mit érez, higyje el nekem. Bármit megtenne magáért. De akkor sem teheti tönkre az életét.
Teljesen ledermedtem Kath mondandója után. Szóval igaz lenne... Angel tényleg szeretne engem? Azt sem tudtam már, hogy sírjak e vagy nevessek. Hihetetlenül boldog voltam. El sem akartam hinni, hogy ez tényleg megtörténhet, vagy akár esély lett volna rá. Minden álmom volt, hogy végre találjak valakit aki tényleg megfog. Volt már kapcsolatom de annyira beleéltem magam, hogy uralkodó társammá akartam tenni. Aztán felpakolt a kincstáramból és elhagyott. Azóta nem igazán sikerült szerelembe esnem és senkiben nem bíztam meg egy darabig. De utána jött Angel és teljesen elvarázsolt.
- Hozzá kell mennem. - jelentettem ki határozottan.
- Biztos, hogy ez az amit szeretne? - nézett rám Kath sajnálkozóan.
- Mindenki hoz áldozatot a szerelméért.

15. Rész (Angel és Waverly szemszöge) - Én és az országom...

Angel

Két nap telhetett el, mióta Waverly és én találkoztunk. Azóta alig láttam. Próbáltam a szeme elé kerülni, de csak egyszer kaptam el a tekintetét a tárgyalóteremben, mikor rámmosolygott. Néha még be is osonok a táncóráira, de nem megyek be utána, hogy beszéljek vele. Valamiért úgy érzem, kicsit kerülöm is. Féltem tőle és nem tudtam miért. Féltem attól, hogy szemtől-szemben kelljen vele lennem. Így hát, a napjaim nagyobb részét a lovardában töltöm, Wave lovával, akit Maximusnak hívtak. 

Talán nála szebb példánnyal még nem is találkoztam. Nagyon jól gondozott volt és okos. Amióta megérkeztem, minden nap kijártam vele lovagolni, ugyanis gyerekkorom egyik magy szenvedélye a lovaglás volt. Kiskorom óta foglalkoztam velük és imádtam őket. 

- Neked is hiányzik, igaz paci? - simítottam meg a nyakát. 

- Angel! 

Hátrafordultam és Katharine igyekezett felém.  

- Ne aggódj, tudom, hamarosan indulunk haza... - sóhajtottam.

- Sajnálom. - tette a kezét a vállamra. - De otthon várnak rád. A férjed, a kötelességed, a néped. 

- Nem akarok hazamenni... - suttogtam, a könnyeimmel küszködve. 

Ha valaki megkérdezte volna tőlem hetekkel ezelőtt, hogy itt akarok e maradni, azt válaszoltam volna, hogy nem. De most... Három nap leforgása alatt minden megváltozott. Én magam is megváltoztam. Ez a hely elvarázsolt. Minden, ami Freysburg, kezdve a királynőjével... A tudat, hogy hamarosan el kell mennem és nem láthatom Waverly-t, elviselhetetlen volt. Végre úgy éreztem, otthonra találtam. Itt akartam maradni velük. Ebben a pillanatban még a trón lemondására is képes lettem volna az itteni élet miatt. 

- Angel... Hidd el, hogy megértelek. De ha holnap nem jössz haza velem, összeomlik minden. A tisztelet, amit már most elértél, mikor kiálltál értem a teremben. Minden elveszik és veled együtt a királyság is. Angel, nekünk ott van az otthonunk. 

- Te azt otthonnak nevezed? Ugyan, kérlek! Az élet lopásból áll, gyilkosságokból és még mindig nem foglalkozott rajtam kívül az őrökkel, akik minden nap meglátogatják a fiatal lányokat és megerőszakolják őket! Ez nem élet! Az miért van, hogy Freysburg csodálatos, tiszta és boldog hely? 

- Mert Waverly az, aki uralkodik Angel. Ezt kellene tenned neked is. Talán jobb uralkodó lehetnél még tőle is!

- De én nem akarok királyné lenni érted? Nem akarok érdekházasságot, sem azt, hogy a király dirigáljon, erre nekem nincs szükségem! 

- Ide figyelj... Egy egész nép rajtad áll, vagy bukik. Áldozat nélkül, nincsen győzelem! Képes lennél lemondani rólunk... Rólam? A királyságodról? 

Nem állt szándékomban csalódást okozni Kathnek. A palotára néztem és rájöttem, hogy igaza van. Freysburg nem az én hazmám, hanem Waverlyé. Nekem pedig otthon van kötelességem. Hiába volt fontos mindaz, amit itt láttam, éreztem. Van egy saját népem, akik arra vártak, hogy megmentsem őket az éhezéstől és a nyomortól. 

- Soha nem hagynálak el téged és őket sem hagyom cserben. Bizonytalan vagyok, félek és az érzéseim összekuszálódtak. Új emberek léptek az életembe és nem tudom hová helyezni őket, sajnálom. - öleltem át. - Megígértem neked, hogy segítek és mindig melletted leszek. Nem szegem meg a szavam. Soha. De még el kell intéznem valamit. 

Puszit nyomtam Katharine homlokára és elindultam befelé. A szívem pedig jól tudta, hová tartok és mit akarok. 

A tárgyaló felé vetettem az irányt. Teljesen biztos voltam abban mit szeretnék, már csak a megvalósításán nem gondolkoztam. De hát... Ez vagyok én. Mint mindig, majd improvizálok. A terem tele volt fekete zakós öregekkel és a tanácsadókkal. Persze Waverlyt akárhol kiszúrtam volna. 

- Na de felség...

- Ez parancs volt! Nem fogom végignézni, ahogyan egyre több gyerek kerül árvaházba. Én vagyok a királynő, én döntöm el, hogy mi lesz velük! 

A tekintete szikrákat szórt. Látszott a tekintetében az elszántság, és a kitartás, ami azt sugallta: Az országom és én, egyek vagyunk. Nem mertem volna vele ellenkezni, de nem is akartam. A szívem furcsán zakatolt abban a pillanatban, amikor beléptem, a tekintete láttán pedig még a mosoly is kiül az arcomra. Waverly nem rémisztő. Az idősek tisztelik őt, a kisugárzása, a magabiztossága minden kételyt eloszlat. Aztán megpillantott engem. A határozott mosolyában megjelent a pajkosság és végig a szemembe nézett. 

- Most pedig elmehetnek. - fordult a fekete zakós öreg felé. - Fontos országügyi elintéznivalóm van Angel királynővel. 

Elfordítottam a fejem, hogy ne láthassak mennyire zavarba jöttem és, hogy alig bírtam visszatartani a nevetést. Ez a lány, folyamatosan zavarba tudott hozni akár egy szóval is. Miután kimentek a fura szagú emberek, Waverlyvel találtam szemben magam. 

- Te mindig így nézel az ügyintézőidre? - fontam keresztbe a karjaim.

- Mármint hogyan? - nevette el magát. 

- Mint aki képes lenne gondolatban összeroppantani bárkit. Tudod, mint abban a filmben... Amiben a kopasz, kerekesszékes ember depressziósan mered a távolba, és néha napján gátakat rombol meg dimenziókba teleportál... Most, hogy hangosan kimondtam, bírom azt a férfit. - gondolkodtam el, mire Wave még hangosabban kacagott.

És akkor jött a kis belső hang, hogy miért is mondtam én ezt ki hangosan? Elmélyültem a nevetésében. Egyszerűen imádtam mindent, ami Waverly. A hangját, a szemét, a száját. Végül mikor már túl kínos lett a csönd, csak megfogtam a kezét és mélyen a szemébe néztem, majd megkérdeztem:

- Sétálunk egyet?

Waverly

A szívem nagyot dobbant a kérdése hallatán, de láttam az arcán a kétségbeesést és koncentrációt, amit a legjobban utáltam. Szívem szerint odanyúltam volna egy zsebkendővel, és addig mostam volna az arcát, ameddig a mosolya vissza nem tér. De nem tehettem. Így hát intettem a palotaőröknek, akik kinyitották előttünk az ajtót, és olyan helyre kalauzoltam őt, ahová még az őrök is ritkán járnak. Az én titkos rejtek helyemre. Ha konkrétan ki akarom fejezni magam, a palota belsejében volt ez a kisebb udvar. Még vízesésem is volt. Egészen a kis udvarom közepéih húztam, majd megálltam vele szemben. 

- Szóval... Miért kerestél? 

- Á... Valójában, fogalmam sincs. Úgy éreztem... Szükségem van arra, hogy egy kicsit melletted legyek.

Képtelenség volt nem elmosolyodnom az aranyos hozzászólásain. 

- Történt valami, amiről tudnom kellene? - vágtam vissza. 

- Nem. Minden a legnagyobb rendben... 

Sejtettem, hogy valami nem stimmel, már a legelején, mikor felkeresett. Angel elengedte a kezemet, a patak mellé sétált, majd leült.

-Angel, figyelj... - ültem le mellé. - Királynő vagyok. Mellesleg, a barátod. Nincs olyan dolog, amit ne mondhatnál el nekem, rendben? 

De ő csak az ajkaiba harapott, sóhajtott egyet és kavicsokat kezdett dobálni a folyóba. Észrevettem magamon, hogy elég feltűnően bámulom, így elkezdtem az eget fürkészni, ami éppen kezdett beborulni, de azonban a csöndet is gyűlöltem. Beszélgetni akartam vele. 

- Akkor beszélgessünk... Állam ügyekről? - kérdeztem kétségbeesetten, mire Angel is felnevetett. 

- Szép improvizálás volt.

- Megérte. Még a végén kihagytam volna azt a felejthetetlen pillanatot, amikor egy kopasz pszichopatával váltam egyenlővé. 

Mindennél jobban szerettem látni, mikor Angel elpirul. Mert ez azt jelentette, teszik neki amit mondok. 

- Én... Csak zavarban voltam. Ne haragudj, nem tudom mi ütött belém... Pedig nagyon is okos vagyok! - mondta zavarodottan. 

Aztán megfogtam a kezét. Ő rámnézett aggódó tekintetével, én pedig alig bírtam megállni, higy ne érintsem meg azarcát, ami úgy csillogott, ahogy a borult felhők kis résén, a folyóról visszatükröződő nap rásütött. 

- Figyelj... Tudom, hogy hamarosan itt fogsz hagyni engem, ugyanis kötelességeid vannak és egy néped, akik várnak rád...

- Férjhez fogok menni. - szakított félbe. 

Ugyan csak halkan mondta e szavakat, de mind jól értettem. Könnyek csillantak meg az arcán, fejét a térdére hajtva sírta el magát. Én pedig mi mást tehettem volna... Közelebb csúsztam hozzá és szorosan a karjaimba vontam. Azt akartam, hogy tudja, én mindig itt leszek, hogy támogassam és mellette maradok, történjék bármi. 

- Ez mind nem jelent semmit, ha nem szereted. 

- Nem érted Wave! Egyáltalán nem értesz!

- Felségek! 

Mind a ketten felkaptuk a fejünket és elengedtük egymást. Katharine rohant felénk sebesen, úgy tűnt sürgős ügyről van szó. 

- Királyném... 

- Nyugalom Kath, nagy levegők! Fújd ki magad, aztán meséld el, mi történt! 

- A palota... Megtámadták a palotád! Ken is megsebesült, a király halott, ha azonnal nem indulunk el, nem lesz hová hazamennünk! 

Angel azonnal felém fordult. Nem mondott semmit, de tudtam mit szeretett volna. Mennie kellett. Efelől nem volt kétségem. Talán annyira gyorsan történt az egész, hogy nem is lett volna időnk elköszönni egymástól. Csak vártam még egy utolsó szóra, vagy ölelésre, amit nem kaphattam meg. 

- Én és az országom egyek vagyunk! - ismételte szavaimat. 

Aztán hátat fordított. A lány úgy futott keresztül a lehullott faleveleken, akár egy álomban. Már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a száraz levél, vagy a csontjaim ropognak ilyen veszettül, de egy biztos volt: Ez a lány, egyszerűen elképesztő. A szeme, a haja, a mosolya... A koronája? Dehogyis. A rangja csupán egy ostoba bélyeg, ami próbál határt szabni az érzelmeimnek, de sajnos hiába: Waverly királynőt semmi nem állítja meg. Akár egy rakás szerencsétlenség, úgy állok ott a kert közepén.

 A gondosan felépített álarcom, amit az imént az időseknek mutattam, apró darabokra hullott szét, amikor könnyektől ragyogó szemébe néztem. Sosem gondoltam volna, hogy pont az a lány talál majd fogást rajtam, aki ország világ előtt megalázott. De mit is tehetnék...? Nem tudom, mennyi idő telhetett el. A szívem kalapált, minden porcikám sajgott és csalódást árasztott, de a tenyeremben még mindig éreztem Angel puha bőrének melegét és lelki szemeim előtt még most is láttam, ahogy előttem fut, vérvörös tincseit táncoltatja a szél. Az első csillagok is kezdenek feltűnni a horizonton, amikor megjelenik az első palotaőr, hogy ideje bemennem, eső várható. Megköszöntem a figyelmeztetést, összefogtam magamon a vállkendőmet, és egyenesen a palota felé indultam. Az esőcseppek lassan áztatni kezdték az arcomat. Ezt imádom az országban. Ha én sírok, az ég is velem együtt búsul... Belépek a tágas előterembe, most minden üres. Csupán tartózkodnak az ajtó mögött. Fogalmam sincs, miért teszem, és azt sem, hogy mi hasznom van belőle, de a lábaim tudják az utat. Egyenesen a hercegnő lakosztálya felé sietek, és gondolkodás nélkül belépek az ajtón. Az ablakok nyitva, a barackrózsaszín függönyt gyengéden fújja a szél, az ablakokon eső illata árad be. A hercegnő nincs sehol, az éjjeliszekrény mellett mégis az ő bőröndje pihen. Tehát még visszajön. Az arcomra hamisíthatatlan mosoly kúszik, és úgy lépek ki a lakosztályból, mint egy gyermek szobájából. A homlokomat az ajtónak döntöm, és hevesen dobogó szívvel próbálom felidézni a lány emlékét. "Még visszajön." - suttogom boldogan az ajtónak, aztán a saját lakrészem felé veszem az irányt.

14. Rész (Angel és Katharine szemszöge) - Freysburg.

Drágaságos olvasóim! Erre a részre, hónapokat kellett várni. Életem legnehezebb hónapjain vagyok túl. Semmire sem voltam képes. Sem olvasni (ami a MINDENEM VOLT!), sem írni, még mosolyogni se tudtam őszintén. Azt hiszem, most van az a pont, mikor kijelenthetem, hogy jól vagyok. Képes vagyok újra írni, olvasok és ami a legfőbb, boldog vagyok. Sajnálok mindent. Hogy ennyi időre eltűntem. De értsetek meg, nektek is biztos volt ilyen. És tényleg sajnálom! Viszont szolgálok nektek egy új szereplővel és azt hiszem, elég nagy meglepetéseket fog okozni és egyben azt is észrevehetitek majd, mennyire megváltozott az életem! Szinte gyökeresen! :)


Katharine

Reggel mikor beértem Angel szobájába, nem találtam sehol. Nem volt az ágyában és a ruhái is szana széjjel voltak a földön. Végül a fürdőben találtam rá. Ott ült a csap mellett, kisírt szemekkel, a falat bámulva. Nem tudtam igazán, mit is kéne tennem. Egyszerűen csak öleljem át és vonjam magamhoz? De a történtek miatt, és a levegőben lógó kimondatlan szavaktól, inkább nem tettem. Nehéz volt nem átölelni és megnyugtatni, hogy: Itt vagyok. Angel, mintha meghallotta volna a gondolataimat, felpillantott, a tekintetünk találkozott a tükörben. Azonnal letörölte a könnyeit, de az arcán ott ült a bánat.
 - Mit keresel te itt? Kopogni nem tudsz? - mordul rám, és megnyitja a csapot, majd a hűvös vizet az arcára fröcsköli.
- Kopogtam, de nem nyitottál ajtót. Másodszor pedig, a szobalányod vagyok, és szabad bejárásom van. - felvont szemöldökkel keresztbe teszem a karjaim, és belépek a fürdőszobába.
 - Elmeséled, hogy mi történt? - kérdezem. Válaszul megcsóválja a fejét, és kézfejével letörli az újabb cseppeket.
 - Akkor én most úgy teszek, mintha nem sejteném, ki áll a rossz kedved mögött, és énekelni kezdek, rendben? - erőltetek mosolyt az arcomra, mire Angel kisírt szemei szinte kipattannak. Igen, nem vagyok valami nagy énekes.
- Katharine, kérlek. Sosem tudod, mikor kell elhallgatnod, hát most. - mordul rám.
 - Angel. Barátnők vagyunk, nem? - pár pillanatig hezitál, majd bólint.
 - Akkor meg kell bíznod bennem.
Láttam rajta, hogy fáradt és jól tudta, hogy nem fogom békén hagyni még nem tálal ki a történtekről, így hát a kád szélére ült, arcát a kezébe temetve és vett egy mély lélegzetet.
- Szeretlek téged Kath. Komolyan. A legjobb barátnőm vagy. De vannak dolgok, amiket nem mondhatok csak úgy el. Egyébként is... Neked most utálnod kellene engem.
Mosolyt erőltetve az arcomra leültem mellé és átkaroltam a vállát.
- Miért kellene utálnom téged? Végtére is... Csak a szerelmemmel kell összeházasodnod!
- Tudod... Igazán felemelő érzés a társaságod Kath.
Kuncogva hozzábújtam, hogy jobb kedvre derítsem. Bár, hogy az őszintét valljam, sosem voltam még ennyire lehangolt. De örültem neki, hogy Angel barátnője lehetek. Bármit megtettem volna érte. Nem csak a királyném, egyben ő volt a legjobb barátnőm is.
- A kötelességedet végzed. De jól tudom, hogy te sem így akarod ezt. Ugyanis a szíved más felé húz.
- Te honnan tudod ezt? - nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Drága barátnőm, ebben a szobában élek. - mutattam kifelé az ajtón. - Többet hallok és látok, mint te azt gondolnád. Ebben a palotában még a falnak is füle van! Azt hiszed nem látom mikor elpirulsz ha meglátod, vagy nem látom mikor a katonasorban őt keresed a tekinteteddel? Ugyan már, Angel. Ismerlek téged. És, hogy őszinte legyek, eléggé feltűnő.
- Sosem voltam túl jó az érzéseim eltitkolásában.- mosolyodott el végül ő is.
- Na ebben viszont egyetértünk! Most pedig ideje készülődni, el kell látogatnuk Freysburgba!
- Freysburg? Mégis mi keresni valóm nekem arrafelé?!
- Most, hogy királyné leszel, ideje összeszedned magad és javítani a kapcsolataidon! Kezdetnek jó lesz a Leit család!
Közben Angelnek sikerült felkászálódnia a kád széléről és a szekrénye felé tartott, én pedig sebesen utána.
- Miért van nekem olyan érzésem, hogy Waverly Leitről beszélgetünk...?
- Azért drágám, mert pontosan róla van szó!
Csak, hogy tisztázzuk... Waverly Leit, a Freysburgi hercgenő. Elég nagy a jelentősége a Stark és a Leit kapcsolatanak, ugyanis tőlük kapjuk az olajat és még néhány dolgot, amik közül jó pár nélkülözhetetlen. Na hát, a szépséges Angel-nek sikerült elintéznie, hogy a kereskedelem egy kissé... meggyengült. Ugyanis, amikor Wave itt járt a palotában, azt hitte rá az öltözködése miatt, hogy egy szajha ezért elég keményen beszélt vele, még ki nem derült, hogy ő egy Leit. Szóval, elég izgalmasan kezdődött a kettőjük kapcsolata, sok tányér és váza halálát jelentette az a nap...
- De esküszöm neked, hogy szajhának nézett ki! Azt hittem, egy hercegnő ennél modoráltabb!
Ahogy végignéztem királynőnkön, elkapott a nevetés. Ugyanis egy szál bugyiban és pólóban rohangált, ami ráadásul még nagy is volt rá. De persze, nem tettem említést az öltözködési szokásaira, hagytam, hogy azt higyje, vele értek egyet. Hát igen... Rengeteg dolgom lesz még ezzel a lánnyal.

Mikor visszamentem a szobámba összepakolni az útra, hallottam, hogy kopognak. Fáradtan kinyitottam az ajtót  majd mikor megpillantottam Kennethet, elfordultam és pakoltam tovább.
- Nem büntethetsz némasággal!
- Nem büntetlek semmivel. Szimplán fontosabb a munkám, mint bármelyik férfi vagy nő. - mondtam határozottan, rá sem nézve.
Valahol a szívem mélyén jól tudtam, hogy dühös vagyok rá amiatt, hogy nem szólt semmit, még csak meg sem akadályozta az apját és ezzel elvágva esélyeink zsinórját a boldogságoz.
- Kerültél egész reggel! Még a reggelimet is Belle hozta el nekem és ő sem tudta mi van veled, ma nem is Angelé vagy, hanem az enyém! Nálam kellett volna kezdened reggel nyolckor!
- Na ide figyelj, Stark! - fordultam szembe vele. - Nem vagyok sem egy tárgy, sem báb, amit ide-oda rángathatsz! Magam tartom el a családomat évek óta, nem kockáztathatom az életünket! Majdnem kirúgtak a palotából, csak azért, mert az apád nem képes a szeretetre és annak felismerésére! Ezek után még csodálkozol, miért nem jelenek meg reggel, széles mosollyal, csókra éhesen? Én nem erre vállalkoztam, mikor idejöttem. Új életet akartam kezdeni, amiben nincs erőszak, éhezés vagy áramhiány. Ha így folytatod, elveszítem a munkám, az életem és ami a legfontosabb, a családom. Nekem csak ők maradtak. Van egy húgom Kenneth! Egy húgom, aki tiszta szívből várja haza a nővérét, fizetéssel, ruhákkal, sütivel... Boldog akarok lenni, mikor hazamegyek. Nem tehetem meg, hogy depressziósan és elnyomva megyek vissza. Azt hittem, ez a világ legjobb munkája... De tévedtem. Folyamatosan csak ígérgetsz! Nem vagy tisztában az ígéreteid súlyával! Nekem adod a szíved, de a gyűrűt már más lány ujjára húzod? Mégis mi ez? Nem várom el tőled Ken, hogy mondj le mindenről és válassz engem. Nem tehetem, nincs jogom és hidd el, nem is akarom. De ami köztünk folyik, az kész vicc. Sajnálom az egészet, sajnálom minket de ennek így kell lennie.
Kenneth egy szót sem szólt az egész mondandóm alatt. Csak figyelmesen hallgatott. Most azonban kihúzta magát és egyenesen a szemembe nézett.
- Úgy lesz, ahogy akarja kisasszony. Többé nem kell nálam dolgoznia, mától jövendő hitvesemnél lesz!
Mielőtt bármitis szólhattam volna, Kenneth hátatfordított és bevágta az ajtóm.

Angel

A reggelinél eléggé furcsák voltak az emberek. Mikor le akartam menni, hogy a szobalányokkal ehessek, az őrök nem engedtek le és azt mondták, mától TILOS belépnem. Meglepett, ugyanis az utóbbi pár hétben mindig lent ettem. Most azonban, a királlyal és a herceggel foglaltam helyet az étkezőben. Katharine szolgálta fel a palacsintát, amit jól megöntözött csokiszósszal, pont, ahogy szeretem. 

- El akarod hízlalni a feleségem!? - mordult fel Kenneth. - Mégis mit képzelsz? Mit csinálsz?! Azonnal hozz neki egy másikat, kevesebb csokival! 

- De felség...

- Semmi felség! Menjen már! - kiáltotta Ken. 

Már a kezemben tartottam a kést és a villát, éppen készültem nekilátni a finom reggelimnek, mire Kath evette előlem a tányérom és elviharzott. 

- Na de... - néztem utána szomorúan. - A palacsintám! Mi a fene ütött beléd?!

- Vigyázok az egészségedre, szívem. - mosolyodott el Kenneth.

- Na nem! Ez kínzás! Elvitetted a palacsintámat, ennyi boldogságom volt az életben, te pedig szó szerint, elvetetted tőlem! Nem elég, hogy hozzád kell mennem és ezzel össze kell törnöm egyben a saját szívemet is, nem... Elveszed a számomra lefontosabb dolgot! - üvöltöztem. 

- A szíved...? - kérdezte megszeppenve. 

- A KAJÁM! 

A király nevetésben tört ki, mire én leöntöttem borral a hófehér ingjét. 

- Maga csak ne nevessen itt előttem, hatalmam az önéhez képest hatalmas! Azt csinálhatnék magával, amit csak akarok és csak a kisujjamat kel megmozdítanom, hogy eze a fickók itt elvigyék magát. - böktem az őrök felé, akik a karduk kihúzására készenállva figyeltek minket. 
- Mit képzel, ki maga? - szorította ökölbe a kezéta király. 
- Angel Valar, a Stark ház jogos trónörökösének a felesége leszek, kérem. És maga pedig semmit nem tehet ellene! 
Nem bírtam tovább. Felálltam az asztaltól és emelt fővel hagytam el az ebédlőt, királynéhoz méltóan. Így is elég nehéz volt nekem. Nem akartam az esküvőt és az sem könnyítette a dolgom, hogy az Alex iránt érzett szerelmem csak erősödött. Abban a pillanatban, ahogy kiléptem az ajtón, nekiütköztem Alexnek.
- Ó, ne haragudjon felség! Nem vettem észre...
Szomorkásan elmosolyodtam, majd tovább mentem. Nem akartam foglalkozni azokkal a dolgokkal, amik elszomorítanak és megsebeznek. Elhatároztam magam, hogy csakis arra fogok a mai napon koncentrálni, hogy megoldjam a problémákat, amiket okoztam és képes legyek arra, hogy igazi királyné lehessek. Bármennyire nem látszik, a népnek szüksége volt egy rendes irányítóra és olyan emberre, aki foglalkozik az életükkel és átsegíti őket a nehéz időkben.

Reggeli után egy órával indultunk el Kathel Freysburgba és hát hogy is fogalmazhatnék... Kényelmetlenül éreztem magam. A tudat, hogy találkozom a hercegnővel akit konkrétan elküldtem a pi**ába... Nem túl bíztató. Katharine elmondása szerint, imádni fogom Waverly hercegnőt, ha jobban megismerem. Egyetlen dolgot tudtam biztosra vele kapcsolatban... Leszbikus volt. És egyáltalán nem szégyellte és nem is titkolta soha. Százak akarták már megölni emiatt és a tanács is úgy határozott eleinte, hogy nem lehet trónörökös a beállítottsága miatt. De ő harcolt azért, ami az övé és hihetetlenül csodáltam benne, hogy ennyire magabiztos volt és nem engedte, hogy bárki árthasson a számára legfontosabb dolognak! Viszont elég nagy bajban volt az öröklés miatt... Mivel utóda nem igazán lehet majd és kényszeríteni sem kényszeríthetik majd arra, hogy egy idegen herceggel legyen és arra sem, hogy gyereket szüljön neki. A hercegnők azt az elvet követik, mint ahogyan én is, hogy néhány dolog fontosabb a boldogságunknál. A szívem mélyén azonban mindig is arról álmodoztam, hogy boldog életet élhessek valakivel jó távol innen, a gondoktól, a kötelességtől.
- Min gondolkozol ennyire hercegnőm? - kérdezte Kath.
- Csak félek... - mosolyodtam el bizonytalanul. - Nem tudom mire számíthatok majd vele kapcsolatban...
- Igazából... Ő egy nagyon kedves egyéniség. És maga az ország is nagyon fog tetszeni neked Angel. Waverly nagyon jól törődik az itteni emberekkel és ez az ország helyzetén is meglátszik. Nem találsz itt egyetlen utcán élő embert sem. Csak add önmagad!
- Éppen ebből volt a baj a múltkor is... Hogy magamat adtam.
- Biztos vagyok benne, ha jobban megismer, imádni fog.
- Vagy hozzám vág valami éles tárgyat... És ez még a jobb eset lenne. 
Mikor megérkeztünk a palota elé, leesett az állam. A palota akkora volt, mint az enyém és a Kennethé összetéve. Hatalmas és káprázatos! Rögtön mellette található a piac is, ahol rengeteg ember volt, mulattak, táncoltak, élő zene hallatszott. Sosem láttam ilyet! A mi falunkban általában csönd van és alig látni ha három embert. De itt? Boldogok voltak, mosolyogtak. Élvezték az életet. 
- Csak nem elkápráztatta az én kis birodalmam Ms. Horth? 
Odapillantottam. Waverly Leit sétált felém a téren, széles mosollyal és hát... Igen. Gyönyörű volt! A haja világosbarna, néhol szőkés. A szeme csak úgy csillogott. Egy pillanatra nagyon furcsán kezdtem érezni magam, mintha... Elvarázsolt volna egyetlen tekintetével. 
- Igen, valóban csodás, ahogyan maga is. - mosolyodtam el. 
Aztán ellágyult a tekintete. 

És elhittem! Elhittem, hogy én vagyok a legjobb dolog a világon. Nem tudom miféle képesség volt ez, vagy, hogy direkt próbált tesztelni, de valahogy mégis úgy éreztem az utolsó gondolata lenne bántani engem. Végül megszűnt a varázs, mikor Kath mellém lépett. 
- Üdvölöm önt Waverly hercgnő! Nagyon köszönjük a meghívást! 
- Igazán semmiség. Úgy gondoltam helyre kell hoznom a kapcsolatomat Angel hercegnővel, ugyanis kár lett volna érte. 
Rámpillantott, én pedig hihetetlenül zavarba jöttem... Ahogy nézett, ahogyan csodált, végigmért, szóhoz sem tudtam jutni. Bókolt nekem és ráadásul, még jól is csinálta... 
- Kérem, jöjjenek csak be! Megmutatom a szobájukat, aztán elrendezzük a dolgainkat! 
Egy szót sem szólva ballagtam utánuk. Katharnie és a hercegnő már jól ismerhették egymást, ugyanis nagyon jól elbeszélgette, nekem pedig lehetőségem támadt őt jobban megfigyeni. Az isten sem tudta volna megmondani róla, hogy leszbikus lenne. Nem volt fiúsan felöltözve, úrigyölgy módjára beszélt, semmi jele nem volt annak, hogy bármi ilyesmi lehetne. De amikor hátranézett mélyen a szemembe, tudtam... Nem azért jöttünk ide, mert Waverly hercegnő utált és cselekednem kellett... Ő hívott meg minket az oka pedig az, hogy jobban meg akar ismerni és valahogy volt egy olyan érzésem, jobban mint ahogyan azt gondoltuk.

A szobám Waverlyével szemben volt. Nagyobb és szebb, mint az enyém Kenneth palotájában. Eltalálni ide is szörnyen nehéz! Teraszom is volt, ami a tengerre nézett. Ahogy kiléptem, megcsapott a sós víz és a virágok illata. 
- Remélem megfelelnek a szoba körülményei, hercegnő. 
Ez a hang... Valahogy az első pillanattól kezdve a fejembe fúrta magát, akárhol felismerném, kirázott a hideg tőle... Vettem egy mély lélegzetet, megfordultam és ott állt. Az arcán idegesség látszott és a levegőt is gyorsan vette. A tekintetem lejjebb vándorolt. Egy fekete top volt rajta, szürke hosszú nadrág és sportcipő. Én meg álltam ott, mint a tudjuk mi a lagziban és szégyelltem magam szoknyában. Ugyanis utáltam ezeket a göncöket hordani, mindigis kényelmesebben szerettem öltözködni. 
- Talán a legszebb hely, amit valaha látni véltem. Köszönöm! - villantottam fel száz wattos mosolyom.
- Ha bármi panasza lenne...
- Nem tegeződhetnénk? Hihetetlenül kezd kínos lenni... Csak Angel. 
- Sajnálom, csak... Nem igazán indult jól a kapcsolatunk, nem tudtam, hogy mit kéne tennem... Egyébként, Wave. - nyújtotta felém a kezét. 
Hát így kezdődött el... Egyetlen kézrázással. Mintha áramütés ért volna, mikor megérintett.
- Viszont most rohannom kell! Késésben vagyok és nem szeretik, ha későn érkezem. Azonban, este remélem még lesz alkalmunk találkozni. Ha pedig szüksége van rám, csak keressen meg! 
Aztán már el is rohant. Én hülye meg...? Hát persze, hogy követtem! Az egyik folyosóról a másikra mentünk, még el nem érkeztünk egy hatalmas teremhez, ahová bement. Besurrantam és egy előszobában találtam magam, ahonnan be lehetett látni a táncterembe. Azonban Waverly nem láthatott engem. Tükör volt a fal másik oldalán, nekem pedig száz százalékos előnyöm volt. 
- Kisasszony, már megint késett! 
- Ne haragudjon mester, most érkeztek a palotába a szomszéd országból, siettem, ahogy tudtam! 
- Legközelebb igyekezzen! Most pedig... Kezhetjük is, a tegnapival! Öt, hat, hét, nyolc...

Bár az én nevem jelentése volt angyal, az övé pedig nyárfa, úgy éreztem, most én remegek úgy, mint a nyárfalevél, ő pedig az angyal. Mert úgy táncolt... Teljesen átszellemült, komoly volt és nagyon jól csinálta! Minden apró részletet megfigyeltem rajta, még azt a kis szemölcsöt is a jobb karján, vagy, hogy az alsóneműje kilátszódott... Tökéletes alakja volt. Teltek a percek és én még mindig őt bámultam, ahogy a mester tanítja az új lépéseket, ahogyan nevet, egyszerűen, csodálni kezdtem. Talán egy óra telhetett el, mikor a mester kijelentette, hogy vége az órájának és elmehet. Megvártam még Waverly egyedül maradt és beléptem a terembe. Képtelen voltam letörölni az arcomról a csodálatot és a mosolyt. 

- Egyszerűen... Káprázatos voltál! 

Hátrafordult ijedt, de mégis zavarodott tekintetével, majd végül ő is elmosolyodott. 

- Követtél? 

- Nem, éppen erre jártam... Tudni akartam mit csinálsz. 

- És tetszett amit láttál? 

És felvillantotta azt a tekintetét... Mikor mélyen végig a szemembe néz. Tudatva velem, hogy ő van fölényben. 

- Azt hiszem... - hajtottam le a fejem. - Tanítasz nekem is valamit? 

Nem is kellett többet kérdeznem. Megfogta a kezem és a terem közepére húzott. 

- Oké, ezt a lábad tedd ide. - mutatotta csípőjére. 

- De... Szoknyában vagyok... 

- Na és? Nincs itt senki csak te meg én! 

Én pedig engedtem a kísértésnek hogy odategyem a lábam, feltárva ezzel az alsóneműmet, amitől nagyon vörös lettem, viszont ez Waverlyt egyáltalán nem hatotta meg. 

- Rendben, a jobb kezed fond a nyakam köré. 

- Így valahogy...?

Az arcunk pár centire lehetett egymástól. 

- Igen, így pont jó. Most pedig... ha megemellek, a bal lábaddal kell majd ugyanazt csinálnod, mint a jobbal, amit majd ki kell fentre nyújtanod, miközben forgatlak, de a nyakamat nem engedheted el, különben baj lesz. Sikerülni fog? 

A szemébe néztem és jól tudtam, hogy bízhatok benne. Bólintottam, aztán ő megfogta a combomat, megemlet, én pedig pont úgy csináltam mindent, ahogy mondta. És sikerült! Ráadásul még szépen is! Leengedtem a lábam, de ő még mindig tartott, ott ültem a karjaiban, mosolyogtunk egymásra. 

- Van kedved kávézni velem? - kérdezte csillogó szemekkel.

- Ezer örömmel. 

Gondolkodás nélkül igent mondtam. Vele akartam lenni. Jól éreztem magam vele, egy hang a fejemben pedig azt súgta mindenképpen vele kell lennem! És hogy miért? Azt még jó magam sem tudtam...

Később kiderült, hogy nem csak én szerettem a szobalányok helyén kávézni és enni. Wave és én éppen a konyhában voltunk az asztalnál. Kínos csend lépett fel, egyikünk sem jutott szóhoz,csak szorongattam a bögrét, nem tudtam, mit mondhatnék. Még ígyis annyira gyönyörű volt! 

- Szóval... - kezdett bele. - Még mindig úgy gondolod, szajha lennék? 

- Waverly... Aznap nagyon rosszul keltem. És hidd el nekem, nagyon sajnálom, hogy kiabáltam veled, életem legrosszabb döntése volt! 

Átnyúltam az asztal fölött és megfogtam a kezét, végül rámnézett. 

- Ha vissza tudnám tekerni az időt... - folytattam. - Mgetenném! Mindent másképp csinálnék, talán most sem így kellene itt ülnünk. Bűntudatom van miatta és azt kívánom, bárcsak már akkor észrevettelek volna TÉGED. Azt, aki vagy! Nem pedig vázát dobálni hozzád... 

Felnevetett, mire én is vele nevettem. 

Visszagondolva a történetkre, vicces volt és most, jó emlék lett belőle. Így, ahogyan itt ültem vele szemben, valami megváltozott. ÉN változtam meg. Hamarkodott lenne azt mondanom, beleszerettem a mosolyába első pillantásra, de nem hazudnék... Tényleg így volt. Elfelejtettem, hogy trónvárományos vagyok az esküvő után. Hogy Horth vagyok. Angel Valar lehettem mellette, nem kellett megjátszanom magam. Ő így látott tökéletesnek. Én pedig rájöttem annál az asztalnál Waverlyt bámulva, hogy életem legjobb döntését követtem el, amikor betettem a lábam ebbe a palotába. 

13. Rész (Angel szemszöge) - Mi van ha...

Reggel...

Mostanában szörnyen rossz álmok gyötörtek. Olyankor mindig izzadtan és levegőt kapkodva ültem fel és ott kellett maradnom pár percig, még összeszedtem magam... 

Folyamatosan felvoltam éjszaka. Csak járkáltam és törölgettem a könnyeim. Mikor kikászálódtam az ágyból, hogy elmenjek arcot mosni, Alex rontott be a szobámba. Tulajdonképpen most még az sem tudott zavarni, hogy egy fehér póló van rajtam, egy fekete alsóneművel.. Semmi nem érdekelt, csak, hogy normálisan felébredjek végre. 

- Minden rendben van hercegnőm?!

A csap szélének nekitámaszkodva álltam csukott szemmel és mélyen szívtam be a levegőt. Le kellett nyugodnom és őszintén? Nagyon örültem annak, hogy Alex eljött hozzám. 
- Igen, azt hiszem... 
A következő pillanatban már felbukkant a feje az ajtóban és aggódó tekintettél nézett rám. Most vettem csak észre, hogy nem az egyenruhájában van. Csak egy szürke póló volt rajta, egy fekete koptatott farmernadrággal. Ahogy ránéztem félig borostás arcára, mosolyoghatnékom támadt. 
- Esetleg valami rosszat mondtam? 
Akaratlanul is kitört belőlem a nevetés. Túl hangosan és túl élénken. Nem tudtam abbahagyni. Csak odasétáltam Alexhez és a mellkasához bújtam. Két kezemmel  a kulcscsontjánál szorítottam a pólóját és soha többet nem akartam elengedni. Az érzés ami áradt belőle, annyira elragadott magával... Furcsa gondolatok kavarogtak a fejemben és minden apró porcikám meg akarta csókolni, de nem tehettem ezt vele. Már így is túlságosan messzire mentünk. De ettől függetlenül nem engedtem el, csak még jobban szórítottam. 
- Meddig nem vagy még hajlandó átölelni és a karjaidba zárni? - kérdeztem suttogva a mellkasába. 
- Angel, tudod, hogy... 
- Nem! Nem teheted ezt te is velem... Nem engedhetsz el. 
Lassacskán ugyan, de végül átölelt és Istenem, azok a karok... Teljesen elvesztem benne, egy tíz éves kislánynak éreztem magam. Az én százhatvanöt centiméteremmel, hozzá képest egy köjök voltam, aki alig tud valamit a világról. És a szomorú az egészben, hogy ez félig így is volt. 

- El kell menned a tárgyalásra. - szólalt meg a hajamat simogatva. 
- Nem hinném, hogy akarnám látni, ahogy Kenneth szenvedő arcal bámulja Katharine-t. Egyébként sem segíthetek rajta. Nincs jogom dönteni a király helyet. 
- Mi az ott a kezeden? 
Lenéztem az ujjaimra, amik összefonódtak az övéivel. Gyűrűs ujjamon gyémánt csillogott, a szemeimből pedig csak úgy folytak a könnyek. Alex felemelte a fejem, hogy a szemébe nézhessek. 
- Az a jegyed a kijelölt útra. Ameddig rajtad van, bárhová beléphetsz és bármit megtehetsz. Ne felejtsd el... Te, Valar vagy. És ameddig a herceg úgy nem dönt, hogy mást választ, addig TE leszel a királyné. Tehát, ki vagy te?
Lehunyva a szemem végiggondoltam a válaszom. Teljesen biztos voltam abban, amit mondani fogok. 

- A nevem Angel Valar és soha nem fogom más nevét felvenni a hatalom megszerzéséhez. Saját magamtól szeretném elérni. De te ezt... 
- Az nem lényeg, hogy én honnan tudom. Az a lényeg, hogy te tudod. És azt se feledd, a szó fegyver...
- Tehát nincs is másra szükséged. - fejeztem be.

A tárgyaláson...

Hát, így jutottam el idáig... Itt állok a királlyal szemben, mindenki szeme láttára aláztam meg és az egyedüli dolog ami megnyugtatott az az volt, hogy tudtam, Alex ott áll az ajtónál és engem figyel. 
- Kifejtené jobban, felség? - dadogta James. 
- Éppen a könyvtárba igyekeztem. Áttértem a királyné folyosójára és megláttam, amint James kijön a szobából és zsebre dugta a nyakláncot. Tisztán emlékszem rá, hogy ő volt az. És maga? Jobb dolga nincs, mint egy ártatlan lányt vádolni olyan dolgokkal, amiket el sem követett?! Jobban kéne foglalkoznia a népével. Csak nézzen körbe, uram. Mit lát? - szegeztem neki a kérdést. 
Végignézett a lelátón, de semmi megbánást nem tanusított a tekintete. Számára ezek az emberek csak munkások voltak, semmi több. 
- Embereket. - válaszolta hanyagul.
- Még maga embereket lát, addig én rgy éhező népet, akiknek semmijük sincs! És maga nevezi saját magát jó királynak? A gia az, aki minden nap lejár a faluba, hogy ellenőrizze mindazt, amit magának kéne megcsinálnia! De biztos jobb sorra hívogatni a szobalányokat és inkább velük fogalkozni. Fogalama sincs önnek arról, milyen éhezni, napokig nem enni, mivel maga bőségesen többet kap a kelleténél! Ráadásul cselhez kell folyamodni egy tizenhat éves szobalány kirúgásához? Hová süllyedt maga? 
Az egész terem csöndben volt. Még egy pisszenést sem lehetett hallani. Ahogy körbenéztem, Alex bíztató pillantása volt az egyetlen ami miatt úgy éreztem, jól csináltam végre valamit. 
- Emberek! - fordultam a lelátó felé. - Maguk pontosan tudják, milyen elszenvedni a mindennapokat, ahogyan ez a hölgy itt mögöttem. Hiszen senki nem különb a másiknál. Maguk is úgy gondolják, ahogyan ránéznek, hogy képes lett volna ezt tenni? 
Egy fiatal lány magabiztosan felállt és egyenesen a szemembe nézett. 
- Nem, felség. Katharine soha nem tett volna ilyet és ezt az egész személyzet tudja, mivel ismerjük őt. Alig lát ki a munkából, folyton talpon van és mindig ott van, ahol segítségre van szükség. Én már csak tudom. Hiszen évek óta itt élek... 
Ahogy megnéztem a lány karját, ott virított rajta a királyi család jegye. A korona... Kirekedett szemekkel bámultam, ahogyan lesétál mellém és megáll Ashley-vel szemben. 
- Azt hiszem, itt az ideje az igazságnak, Alfonz. - mondta a királynak. 
Alfonz király megadva magát a lánynak sóhajtott egyet, majd belekezdett. 
- Ashley drágám... Bemutatom neked az édesanyádat, Kate Stark-ot. 
- Apám, ezt nem értem... Ő az édesanyánk? - kérdezte értetlenkedve Kenneth. 
- A tiéd nem... Az édesanyád eltűnt. Ashley és te csak féltestvérek vagytok. Csak ezt jobb volt titokban tartani, mint kikiáltani ország-világ előtt. Hiszen ez a nő csak egy kis része volt az életemnek, nem volt szükségem rá. 
- Mint ahogy senki másra sem! - kiáltotta Ashley. - Évek óta csak hátul kuporodom az egyik széken, miközben hercegnő vagyok! Képes voltal eltitkolni az édesanyámat, aki ráadásul amióta az eszét tudja, itt dolgozik három emelettel lejjebb?! Szörnyű alak vagy! 
Ashley felpattant az asztaltól, majd kiszaladt a teremből, az édesanyjával együtt. 
- Túl sok a dráma a mai napra. A lány maradhat, de csak egyetlen egy feltétellel. - nézett mélyen a szemembe a király. - Két napotok van arra, hogy összeházasodjatok a fiammal és ha ez nem következik be, a lány hazamegy. 
Kapkodni kezdtem a levegőt. Pont most, mikor végre minden rendbe jött Alexel is?
- Nem, erre nem vagyok hajlandó. - jelentettem ki hátrebb húzódva pár lépést. 
- Pedig nincs más választása. A fiamnak kötelessége van, maga pedig a jegyese. Nem tehet semmit ellene. - mondta kissén szórakozottan a király.
Ránéztem Katharine-ra, aki üres tekintettel bámult előre. Ha nem ismerném, azt hinném mindjárt elájul, de nem. Tudtam, hogy tönkretettem az életét. Csak szerelmes, az Isten szerelmére! Én pedig elveszem tőle élete szerelmét... Mikor ki akartam nyitni a számat, Kath elém lépett és magabiztosan kijelentette:
- Én szeretném megvarrni Angel királyné ruhájá az esküvőre. 
Kenneth meglepetten nézett rá. Már vártam, mikor szólal meg, hogy ezt nem tehetjük, de nem tette. Csak ült ott és bámulta ezt az ütődött, mégis vakmerő lányt, aki képes volt feláldozni az érzéseit miattam. A következő pillanatban hallottam, ahogyan bezárul az ajtó és mikor hátrapillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, Alex még mindig velem van, már nem volt ott. 

A tárgyalás után visszaviharzottam a szobámba. Mindenkit elküldtem magam mellől, senkivel nem akartam beszélgetni. Tudhattam volna... Ha jót cselekszel, valamit el is veszítesz. Csak éppen arra nem számítpttam, hogy azt az embert vesztem el, akibe fülig szerelmes lettem. Megállva a tükör előtt elnézegettem magam. Vöröses fürtjeim csak úgy csillogtak a vállamon, a korona pedig kiemelte a szemem. Mint minden ruhám, ez is csodálatos volt és a testemhez simult. Pontosan, ahogyan egykor kértem Katharine-tól... Még emlékszem is, mikor az ágyamon hagyta egy üzenettel: 
"Drága Angel!
Itt van a ruha amit kértél, remélem elnyerte a tetszésedet és pont olyan, amit szerettél volna. Ha eljön az alkalom, hogy felvedd, tudni fogod. 
Szeretlek: Katharine"
Ki hitte volna, hogy pont a mai napon fogom viselni... Kábé éjfél lehetett, mikor átöltözni készültem. Alex pedig egyszer csak berontott, csak úgy, kopogás nélkül. Az alsóneműmön kívül semmi nem volt rajtam. 
- Mondták már neked, hogy egy percnél tovább bámulni egy lány testét már illetlenség? 
Felkaptam a fekete pólómat, a fehér ruhámat pedig beakasztottam a szekrébyembe. 
- Ne haragudjon, felség. - hajtott fejet. 
- Ezt most nem gonfoltad komolyan ugye? Azt hiszed egy kijelentéstől minden megváltozik?! - emeltem fel a hangom. - Te komolyan azt hiszed, hogy egyszer majd csak úgy képes leszek elfelejteni mimdent, ami történt? Ennyire szívtelennek nézel? Pontosan tudod, hogy mit érzek, nem hiszem el, hogy csak úgy leléptél, ráadásul pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád! Azt hittem...
És ekkor Alex magához rántott és megcsókolt. Bár egy pillanat volt az egész, mégis úgy éreztem, megállt az idő. 
- Ezt most miért kellett?! 
- Muszáj volt elhallgattatnom téged, a végén még ellilultál volna nekem. - válaszolta szélesen mosolyogva. 
Nem tudtam ellenállni ennek a mosolynak. Számat az övére tapasztottam, ő pedig még jobban húzni kezdett magához. A pólóm félig fel volt csúszva a derekamon és hideg kezének érintése miatt az egész testem libabőrös lett. Már szinte teljesen lábujjhegyen álltam és addig-addig feszkelődtem, még a keze már szinte majdnem a fenekemen volt. Mit meg nem adtam volna azokért az érintésekért... Beharapva alsó ajkát próbáltam bíztatni arra, hogy legyen nyugodt és, hogy érintsen meg végre. Mikor már oldódott volna a feszültség, meghallottuk, hogy valaki közeledik a folyosón. Alex gyorsan kulcsra zárta az ajtómat, majd felkapott az ölébe, a lábamat a dereka köré fontam és úgy vitt be a fürdőszobába. Óvatosan letett a szekrényre, miközben végigmért. 
- Gyönyőrű tested van... - súgta a fülembe. 
- És csak a tiéd... - húzódtam közelebb hozzá. 
A csókjai egy re hevesebbek és hevesebbek voltak, hívogatóak és túl csábítóak. 

Teljesen elszaladt velem a ló, többet akartam ennél. Sokkal, de sokkal többet! A pillantás, mikor elgyönyörködik rajtam, Istenem, mennyire kívántam. Soha életemben nem nézett még így rám soha senki. Ilyen csodálattal... Éreztem, hogy tényleg szép vagyok. Még azt is el tudta volna hitetni velem, hogy én vagyok a legszebb.  

- Nem csinálhatjuk ezt... - engedett el lihegve. 

Most az egyszer nem hagytam magam. Levettem a pólóját és csókolgatni kezdtem a kulcscsontját, a nyakát, a mellkasát, a vállát. Amikor a nadrágja övét akartam volna kikapcsolni, eltolt magától és elhúzódott tőlem. 

- Alex... 

- Nem, Angel... Ez elhamarkodott döntés volt. - vette vissza a pólóját. 

- Valami rosszat tettem? - kérdeztem könnyes szemekkel. 

- Nem, dehogy szerelmem!

Szorosan átölelt, majd nyomott egy puszit a homlokomra. 

- Nem tettél semmi rosszat. Csak időre van szükségünk... Két nap múlva leszbaz esküvőd, amin ott kell majd lenned és nem én leszek, akihez hozzámész. Nem én vagyok a megfelelő ember számodra... 

- De, te vagy! - bújtam a mellkasához. - Te voltál, vagy és leszel. Történjék bármi, én mindig veled maradok. Ha kell, lemondok érted a koronámról is, de nem hagyhatsz el. Nem teheted ezt velem... Szeretned kell. 

- És én a világ összes kincsénél jobban szeretlek téged, Angel Valar. Veled akarok lenni életem végéig, de ez most nem alkalmas. Menyasszony vagy és... 

- Nem akarok veled beszélgetni... Kérlek, most menj el... - fordítottam el a fejem. 

- Angel, én... 

- Azt mondtam, elmehet katona. Nincs szükségem a szolgálatára. 

Alex azonban nem adta fel... Ajka ismét rátalált ez enyémre és mikor elengedett, mélyen a szemembe nézett. 

- Szeretlek téged. És egyszer majd megérted, miért megyek most el. 

Aztán tényleg elment. Elengedte a derekam és már csak az ajtót halk becsukásának hangját hallottam. Itthagyott, teljesen egyedül. Csak úgy kisétált az életemből és még csak vissza sem nézett. Órákon át vártam, mi van ha visszajön... De Alex nem jött vissza nekem pedig szembesülnöm kellet a valósággal, miszerint nem is fog és hiába várakozom, fölösleges.

12. Rész - A tárgyalás.

Félálomban rácsaptam a vállamra, mert valami megcsiklandozta. Mikor már másodszorra is megtörtént, ösztönösen arrébb húzódtam. De az érzés kitartott és nem az ablakon beáradó hűvös szellő volt. Még mindig csukott szemmel magam elé mosolyogtam, aztán szembe fordultam életem szerelmével.
- Jó reggelt, édesem.
- Jó reggelt. - pusziltam meg az orrát.
Öröm volt visszagondolni arra, hogyan is kerültünk mi az összegabajodott paplanok közé tegnap este. A szakadt ruhám a földön hevert, a cipőmmel együtt. De most valahogyan nem tudtam azzal foglalkozni, honnan fogok szerezni másikat és mi lesz a magyarázatom, ezúttal.
- Kenneth, honnan szerzek új ruhát?
- Hármat kaptatok a biztonság kedvéért. Csak nem lesz gond, ha kettő marad. - simított ki egy hajtincset az arcomról.
- Persze, hogy nem... Csak a probléma az, hogy az egyiket Abbie-nek adtam, a másikat pedig leöntöttem borral és sehogy nem akar kijönni belőle az az óriás folt... - motyogtam.
- Magyarán szólva, nincs ruhád, amiben visszamehetnél a szobádba. - nevetett fel.
Játékosan rácsaptam a vállára, majd próbáltam fölé kerekedni, de ő gyorsabb volt, így ismételten én kötöttem ki alul.
- Ez is a te hibád! Én szóltam, hogy ne szakítsd el! - nevettem fel én is.
- Szerintem ruha nélkül sokkal jobban nézel ki.
Sikeresen lelöktem magamról, majd felpattantam, a tükör elé sétáltam és beletúrtam vörös, göndör fürtjeimbe. Ahogy megéreztem a hűvös szellőt, teljesen kirázott a hideg. Becsuktam a szemem és csak arra tudtam gondolni, hogyan és hol érintett meg Kenneth tegnap este... Ekkor hátulról éreztem, hogy átölel. A keze a csípőmről a hasam felé vándorolt, majd tovább felfelé. Nevetésben törtem ki, majd ránéztem az órára.
- Kenneth, sietnem kéne!
- Úgy sincsen ruhád, szóval még azt hiszem ki kell bírnod velem. - súgta a fülembe.
Teste az enyémhez simult és alig bírtam ki, hogy ne lökjem le az ágyra. Megfordultam, átkaroltam a nyakát, aztán elkezdtem csókolgatni a mellkasát. Teljesen hozzápréselődtem, majd mikor már biztos voltam benne, hogy elvégeztem a dolgom, elhúzódtam és puszit nyomtam az arcára.
- Tényleg mennem kell.
- Te, Katharine Winclaire, egyszer még ezt vissza fogod kapni!
Szélesen mosolyogva magamratekertem a plédet és kisurrantam a szobából.


Boldogan nevetgélve szedtem a lábam egy azért, mert a csempe miatt kirázott a hideg, kettő pedig, elég furcsán nézne ki, ha találkoznék egy őrrel. Csak vagy száz szabályt sikerülne megszegnem vele, de semmi baj. Aztán mikor már majdnem a szobámhoz értem, beleütköztem Alexbe. Kitágult szemekkel bámult rám én pedig még jobban szorítva a plédet, lehajtottam a fejem és csak reménykedni tudtam, hogy nem fog elárulni.
- Nos, még egyszer elismétlem, te tényleg nem vagy semmi. Tudod te, hogy hány szabályt szegtél meg ezzel?!
- Hiddd el Alex, tisztában vagyok vele, de nem tehetek róla...
- Hát persze, hogy nem, a szerelem tehet róla. De ha bárki más lát meg, nem hinném, hogy elfogadná ezt a választ. Úgyhogy szedd a lábad és szorosan gyere mellettem!
Követve Alex-et biztonságban éreztem magam. Tudhattam volna, hogy bízhatok benne.
- Jut eszembe, hová igyekeztél? - kérdeztem gyanakvóan.
- Ó, csak a hercegnőhöz, ellenőrizni, hogy minden rendben van e. - motyogta.
- Ugyan már, engem nem vágsz át! Te teljesen bele vagy habarodva a hercegnőbe!
- És az egész palotának tudnia kell róla?! - fogta be a szám. - Inkább igyekezz, majd ezt bent megbeszéljük.
Beérve a szobámba, azonnal a fürdő felé vetettem az irányt, hogy átöltözhessek és közben résnyire nyitva hagytam az ajtót, hogy tudjak beszélgetni Alexel.
- Szóval... Miért mész ma már harmadjára Angel-hez?
- Még csak kétszer voltam... És ez egy nagyon bonyolult ügy Katharine. Én egy őr vagyok és ha a többiek megtudnák, hogy mit művelek, abban a pillanatban megölnének, hiszen a hercegnő hamarosan férjez megy. - fakadt ki.
- Te beszélsz? Én voltam egy ágyban a férjével! - kiáltottam ki.
- Remek, tehát együtt halunk meg.
- Nem fogunk meghalni! És tudomást sem szereznek róla. Kenneth tartja a száját, én pedig nem nagyon szeretném híresztelni. Neked meg muszáj tartanod a szádat, szóval az én ügyem le van zárva. A tiéddel sem lesz semmi gond. Angel nem az a fajta ember, aki bárkit is elárulna. És szerintem, nincs is nagyon ellenére a dolog... Ne felejtsd el, hogy érdekből házasodik. Még nincs késő! A szíve még a tiéd lehet. Hiszen csak egy van neki.
Kidugtam a fejem, hogy megbizonyosodjak róla, Alex még mindig az ajtóban áll és gondolkozik. Sajnáltam őt. Angel nem lehetett az övé, mivel el van jegyezve, viszont Kenneth meg én... Nem volt helyes, amit tettünk. Angel a barátnőm és csalódást okoztam neki. Lefeküdtem a jövendőbeli férjével, ami nem vall rám. Nem akartam Angel-t megbántani, csak tartozni valakihez. Aki igazán szeret engem...
- Talán igazad van Katharine. De én csak egy őr vagyok. Azonnal lefejeznének, ha megtudnák, hogy a hercegnőnek udvarlok.
- Van, akiért megéri kockáztatni. - mosolyodtam el.
Alex vetett felém egy szomorkás mosolyt, majd elindult.
- Köszönök mindent, tényleg. Sokat segítettél. Már kvittek vagyunk!

Miután elrendeztem magam, elindultam lefelé a konyhába, hogy harapjak valamit. A mai délelőttöm szabad volt, mivel Angel lovagolni ment, mint minden csütörtökön. Ilyenkor volt időm találkozni Kenneth-vel és a lányokkal is összefutottam néha. Most azonban nem találtam őket a konyhában, így Kate felé vetettem az irányt. Mikor elmentem a mikró mellett, elkezdett sípolni. Megálltam és feltartottam mind két kezem.
- Kate, miért vagyok radioaktív?!
- Inkább csak bolond vagy. Esetleg elloptál valamit?
- Hát... - huppantam le a székre. - Ha a herceg szívének ellopása bűncselekmény, akkor azt hiszem, igen.
Kate csak a fejét rázva letette elém a palacsintámat, aztán leült mellém.
- Olyan határokat feszgetsz, amiket éveken keresztül soha senki! Ha ezt megtudják Kath, abban a pillanatban elküldenek és tudod jól, hogy soha többet nem jöhetsz vissza.
Ha jobban belegondolok, Kate-nek igaza van. Mivel szükségem van munkára, hogy eltartsam a családom és saját magamat is. De ha, így folytatom tovább, el fognak küldeni és utána nincs visszaút.
- Igazad van... Tényleg hagynom kéne. De tudod te milyen, mikor az ember fülig szerelmes valakibe?
Kate lehajtotta a fejét és láttam, ahogy könnycseppek gördülnek le az arcán.
- Hidd el Katharine... - sóhajtotta. - Nem csak neked rossz ezen a helyen. Fogalmatok sincs róla, mi zajlik le a háttérben. Hogy ki, kivel és mikor, mit csinál. Ez a hely maga a pokol... Azt hiszi mindenki, hogy a fizetés miatt maga a menyország, miközben éppen a fordítottja. Ezt a palotát már csak a hazugságok tartják össze.
Semmit nem tudtam mondani... Én itt nyavajgok, miközben rajtam kívül még rengetegen szenvednek. Csak magammal foglalkozom és közben nem veszem észre mások problémáját. Már étvágyam se volt... Csak bámult rám a csokiba áztatott palacsinta.
- Ó, Katharine... Ha csak egy pillanatra látnád azt, ami valójában itt folyik, azonnal elhagynád a palotát.
Hosszú csönd után Kate felállt és miközben nyúlt a tányéromért, megláttam... Megláttam azt a jelet, ami Kenneth és Ashley karján is megtalálható...

Abban a pillanatban minden világos lett.

- Kate... 

Látta, hogy a csuklóját bámulom, így lehúzta a pólója ujját és sebesen megindult a mosókonyha felé. Mivel válaszokat akartam utána iramodtam és nem érdekelt, hogy két perc múlva Angel-nél kéne lennem. 

- Kate Stark, azonnal állj meg! - kiáltottam. 

Neve hallatán lelassított... Megfeszült testel szembe fordult velem és megláttam a könnyeket csillogni sötét szemeiben... Felszívta magát, majd elmosolyodott. 

- Több mint tíz éve nem hívott így senki... - suttogta. 

Szorosan a karjaim közé zártam és próbáltam lenyugtatni. Csak a mosógép halk zörgését lehetett hallni idelent és Kate szapora lélegzetét. 

- Mi történt veled...? 

- Gondolom hallottad a kis történetet Ashley-ről, hát persze, hogy hallottad... Az a nő aki zaklatta a királyt, nem Ashley édesanyja. Csak egy szélhámos, aki el akarta csábítani a királyt, nem sok sikerrel. Ashley eredeti édesanyja, én vagyok... Kenneth születése után egy évvel, miután a királyné eltűnt, csak én voltam a királynak. Mindig próbáltam felvidítani valami kis aprósággal. Fülig szerelmes voltam... És vagyok is. Engedtem az érzelmeimnek, aztán látod mi lett belőle... Egy lány, akinek fogalma sincs ki az anyja és aki le van taszítva szó szerint a trónról. Esélyt sem kapott, pedig Ashley a jogos trónörökös, a régebbi rangom miatt. Kenneth édesanyja Emilia, szobalány volt, én viszont a királyi tanácsban voltam. Ott kerültünk közelebb egymáshoz a királlyal... Ezt ő is nagyon jól tudja, hogy a lányát illeti a trón, de nem tesz semmit! Bezárja a szobájába és hagyja, hogy odabent élje le az életét! Nem akarok Kenneth-nek rosszat, de Ashley kislány kora óta arra lett nevelve, hogy urakodó legyen. Kenneth-et tíz éves korában kezdték el tanítani. Persze csodás király, de minden másra odafigyel, kivéve a húgára. És...

Mielőtt Kate befejezhette volna a történetet, a király tanácsadója lépett be az ajtón. 

- Ms. Winclaire, fél órája van elkészülni a tárgyalásra. 

- Remek... Köszönöm James. 

- Már ezerszer elmondtam magának, hogy nem vagyunk barátok és magasabb rangon vagyok, mint ön. - mondta háborogva. 

- Én viszont magasabb rangon lennék tőled, szóval jobban teszed, ha visszamész nyalni a királynak. 

- De Mrs. Stark, kérem... 

- Nincs szükségem erre... Jól tudod, hogy mennyire gyűlölöm, mikor ti hívtok így, emellett mégis a konyhában mosok és főzök. 

Ezután James mélyen meghajolt, majd sebesen elhagyta a konyhát.

Pár percel később én is visszamentem a szobámba, hogy legyen időm felkészülni. Bár nem volt sok választási lehetőségem. A poros szekrényből csak a szobalány ruhám, a kék virágos ruhám, meg a fehér ingem bámult vissza rám, a zöld rövidnadrágommal. Mivel az avatási ruhámat nem vehettem fel, a szobalány ruhámban pedig úgy néznék ki, mint aki épp most jött munkából, így maradtam az otthoni öltözékemnél, amit nagyon szerettem. Nem éppen tárgyalásra való, de mégis elegáns. A hajamat kiengedve hagytam és használtam egy kis sminket is. Ezernyi lehetőség játszódott le a fejemben. Vagy maradok, vagy elküldenek... Legrosszabb esetben meghalok. Egy nyaklánc miatt, amit még csak nem is én loptam el. Egyetlen ember segíthetne most és ő pont az az ember, akit megbántottam és ma sem mentem el hozzá... Megérdemlem, hogy ő is igennel szavazzon, mikor elküldenek. Cserben hagytam és ráadásul hátba is döftem. Szép barát lehetek... Még utóljára belenéztem a tükörbe, hogy biztos legyek magamban. Az arcomról félelem tükröződött vissza... De mellette volt még valami, ami mindennél többet ér. A remény. Felszívtam magam és ahogy parancsolták, pontban délben lesétáltam a tárgyalóterembe. Mindigis úgy képzeltem, hogy akkora lehet, mint nálunk a faluban, csak kicsivel nagyobb. Tévedtem... Mint kiderült, ünnepekkor is ezt a termet használják, hogy mindenki elférhessen. Jobb oldalt végig lelátók voltak, ami tele volt az alkalmazottakkal. Középen volt egy hatalmas asztal, mögötte egy vérvörös színű bőrfotellal, ami természetesen a király helye volt, mellette két oldalt Kenneth és Ashley, Ken mellett pedig Angel, aki még nem érkezett meg... A terem falai élénk sárgák voltak és a plafonról kábé egy akkora csillár lóghatott le, mint a mostani szobám. Inkább báli hangulatom volt, tárgyalás helyett és be kell vallanom, egyszer elmosolyodtam ezen a gondolaton. Az egészet betöltötték a hangok, amint az egyik felük éppen engem szid, a másik pedig aggódik értem. Mikor megpillantottam a tömegben Abbie-t, Belle-t és Rosie-t, azonnal feléjük vetettem az irányt. Mindannyian felálltak és szorosan átöleltek. 

- Imádkozunk érted drága Katharine. - súgta Abbie. 

Miután elengedtek, Belle sóhajtott egyet, aztán a nyakamba borult. 

- Hidd el, próbáltam... Próbáltam beszélni vele, hogy ne tegyen semmit, de nem hallgatott rám. Nem tehettem érted semmit...

- Ugyan Belle... A király parancsát még te sem tudod megmásítani. - simítottam meg a haját.

Tudtam, hogy aggódnak értem és, hogy mindent megtennének most azért, hogy kihúzzanak a bajból, de most, még Kenneth sem tud megmenteni. Csak a hitem az, ami most képes ezt megkönnyebbíteni.

- Kérem, mindenki foglaljon helyet! - kiáltotta a király. 

Mindenki itt volt, még a kertészek is. Mindenki, kivéve Angel. Hát ennyire gyűlölne engem...? Kisétáltam a terem közepére és megálltam a királlyal szemben. Kenneth aggódó tekintettel bámult rám, Ashley pedig motyogott valamit, ami reményeim szerint a "sok szerencsét"-hez volt köze. 

- Azért gyűltünk ma össze, e csodás helyen, hogy e hazug és makacs lány, bevallja bűnét, amit elkövetett. Mint azt mindenki tudja, Katharine Winclaire az a tipikus nő, aki nem fél kimondani amit gondol. Nem egyszer tapasztaltuk már. Nem lett volna gond ezzel mindaddig, még el nem lopta a feleségem nyakláncát. Kérném a szemtanút, fáradjon elém!

Természetesen a szemtanú a király egyik talpnyalója volt. Ki más lehetett volna? 

- Mit tud felhozni mentségére, Ms. Winclaire? - fordult hozzám a király. 

- Semmit, felség. A legnagyobb bűn amit elkövettem az volt, hogy letöröltem Angel hercegnő taráját. - válaszoltam nemtörődve. 

- Mit képzelsz, hogy beszélsz a királlyal? - bökött oldalba a szemtanú. 

Felnéztem rá, hogy visszavághassak valami durvát, de ekkor meglátam, hogy aki ellenem játszik, az nem más mint James. 

- Látják emberek? Túl vad, túl veszélyes. 

- Kissé engedetlen, faragatlan. - helyesel James. 

- Én is itt vagyok, hahó! 

- James kérem elmondaná, mit látott? - foglalt helyet a király. 

- Nos hát... Ms. Winclaire-t a folyosón pillantottam meg, hajnali kettő körül. Elbújtam a növény mögött, így nem vehetett észre. Bement a királyné szobájába, én pedig megvártam, még kijön. Miután elment, bementem a szobába, hogy körülnézzek minden a helyén van e, de a királyné nyaklánca már sehol nem volt. 

Ekkor kinyílt az ajtó a hátam mögött. Megfordultam és Angel hercegnő közeledett felénk, a koronával a fején... A szeme csak úgy csillogot, hosszú fehér ruhája pedig vöröses hajához illő volt. Mindig kérdeztem tőle mikor fogja felvenni és olyankor azt válaszolta "Majd ha eljön az ideje!". Hát most igazán itt volt az ideje. 

- Mégis milyen király az, aki a saját palotáját nem ismeri? - kérdezte szórakozottan Angel. 

- Hogy értsem ezt, drága hercegnő? - kérdezte ijedten a király. 

- Soha nem volt növény azon a folyosón, mivel maga kifejezetten azt kérte, ne legyen ott semmi. James nem bújhatott el azon a folyosón, azaz hamisan vádolt meg egy ártatlan embert. Nem Katharine Winclaire lopta el a nyakláncot és ezt be is tudom bizonyítani. 

Ilyen magabiztosnak soha nem hallottam Angel-t... Végig azt hittem nem jön el, mert gyűlöl engem és nem tudna a szemembe nézni, mégis itt van és az én pártomat fogja, mindazok ellenére, amiket elkövettem. Viszont ami mindenkit meglepett, az a királyné koronája volt, amit most Angel viselt. Ekkor pillantottam meg Angel ujján a gyűrűt...

Hölgyeim és uraim, üdvözöljék a Stark ház legújabb trónbirtokosát, Mrs. Angel Stark királynőt.

11. Rész (Angel és Katharine szemszöge) - A porból felállva.

Angel

Az én múltammal senki nem törődik. Engem nem kérdezett meg senki, hogy mit akarok. De errefelé a dolgok csak így mennek. Fogalmuk sincs, hogy egyáltalán, még csak Horth sem vagyok. Csak egy átlagos lány a faluból. Igazából, még csodálkozom is rajta, hogy Katharine nem ismert fel. Bár, ő inkább Christian társaságát élvezte még az iskolában. Engem észre sem vettek. A sarokban álldogáltam egyedül és a szívem mélyén arra vártam, valaki szóljon hozzám. De mindenki elment mellettem és most, meghajlás és megszólítás nélkül, nem mernek elhaladni. Három évembe telt, de hozzászoktam. A történetem még nagyon régen kezdődött... Imádtam a szüleimet, bármit megadtam volna értük még egy nap, apa úgy döntött elmegy. Anya pedig követte őt. Otthagytak, egy szál magamban. Az imádott szüleim, akik minden nap elmondták mennyire szeretnek és, hogy soha nem hagynak magamra. Mégis egyedül maradtam. Hatalmas szerencsém, hogy pontosan aznap volt az ellenőrzés és egy nagyon kedves őr látogatott meg. Látta, hogy a földön sírok ezért felkapott az ölébe és elvitt a palotába. Akkor még minden vágyam az volt, hogy királyné lehessek, de most... Bárcsak egyszerű lány lehetnék. Mint régen. Csak Angel Valar. A király eleinte nem akarta, hogy maradjak, mivel egy ilyen koszos, utcai gyerekre nem volt szükség a palotában. Aztán a királyné meggyőzte és azóta lányaként nevel, mivel nekik soha nem lehetett volna gyermekük. Ezért a házasság sem lesz törvényes, amit már nem is szeretnék igazán. Ha nem tud dönteni Katharine és köztem, hogy tudna dönteni másban? Nem hibáztathatom őket semmiért... Én voltam az, aki egyszer csak lepottyant az égből és belefurakodott a herceg életébe. Hónapokig győzködtem a királyt, hogy nem akarok férjhez menni, de azt mondta, hogy muszáj, ha fent akarjuk tartani a láncot. Nem akartam mondani neki, hogy semmi közünk nincs egymáshoz, de inkább tartottam a szám. De azért nem kezdem el atyámnak hívni...  A gondolatmenetemet egy kopogás szakította félbe. Felkaptam egy atlétát és az alvós nadrágom, majd kinyitottam az ajtót. Alex állt előttem, kezében egy szál rózsával. Most viszont, nem az egyenruháját viselte, életemben először látom egyszerű öltözékben. Valamiért akárhányszor elhaladt mellettem, mindig megnéztem, hogy feszül a vállán a zakója és, hogy mennyire forró lehet a teste, miután leveszi...
- Hercegnő. - hajolt meg. 
- A kezemet nem akarod megcsókolni esetleg? - néztem rá mérgesen. 
Alex felegyenesedett és elnevette magát.

- Felség, ez a munkám része. Nem beszélhetek tiszteletlenül egy hölggyel! 

Már csak a szememet tudtam forgatni ezen az állandó udvariasságon. Persze jól esett, de nem érdemeltem meg. Hazug voltam és erről egyedül "anya és apa" tudnak. 

- És minek köszönhetem a virágot? - mutattam a virágra.

- Ó, a kertben jártam és mivel eszembe jutott az a vörös ruhája, úgy gondoltam hozok önnek egy vörös rózsát.

Szélesen mosolyogva az orromhoz emeltem a rózsát és mélyen beszívtam az illatát. 

- Tetszik? 

- Nagyon! Köszönöm, Alex. Behívnálak, de... 

- Ne is fáradjon kérem, nekem is dolgom van, önnek pedig pihenésre van szüksége. 

Nem bírtam ki mosolygás nélkül. 

Valamiért Alex mellett csak mosolyogni tudtam. Persze Kenneth lesz a férjem és amint hűséget fogadok, már nem tehetek semmit, de ezt a kapcsolatot sem szeretném veszni hagyni. Eleinte kinyírtuk egymást, most pedig, nagyon jó barátok vagyunk. Katharine kiszabadításában is végig segédkezett. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy kommandós filmben! Bár igaz nekimentem három vázának és a végén Alexnek kellett cipelnie, de akkor is nagyon jól éreztem magam. De sikeresen bejutottam Kenneth-hez, szóval sikeres volt a tervem is, ráadásul, nem is kellett sokáig nyaggatnom... Simán belement mikor harmadjára könyörögtem neki. Már akkor gyanúsnak tartottam ezt az egészet. 

- Mennem kell, hercegnőm. Remélem, még lesz ilyen alkalmunk. 

Gyorsan meghajolt, aztán már el is tűnt. Utána még egy darabig az ajtónak támaszkodva álltam és gondolkoztam. Úgy mosolyogtam, mint aki valami hatalmas dolgot látott. Aztán kinyílt az ajtó mögöttem, én pedig hátradőltem. Nem bírtam abbahagyni a nevetést, feltétlenül attól, hogy Katharine és Kenneth álltak felettem, ijedt arckifejezéssel. A nevetésem abbamaradt és azonnal felpattantam. Már sikerült is elrontani a kedvemet, pedig még csak most történt kábé öt perce. 

- Ugye az ágyamat nem kell megosztanom vele? - fordultam Kenneth felé. 

- Azt hiszem... Én most megyek. 

Katharine még vetett felém egy utolsó szánakozó pillantást, majd kisétált mellettem és bezárta az ajtót. Szikrákat szórva a szememmel bámultam Kenneth-et, aki nem mert még csak rám sem nézni. 

- Ha nem lennék ennyire jószívű, már rég az édesapádnak mesélném a történteket. Nagyon nagy szerencséd van. 

Végül felnézett rám, kihúzta magát, megindult felém és nekinyomott a falnak. Hosszasan csókolt és szenvedélyesen, de nem volt benne semmi más érzelem... Nem szeretett engem és én ezt jól tudtam. Mikor elengedett, mélyen a szemembe nézett és megszólalt. 

- Éreztél te ebben bármi különlegeset? Angel... Én megértem, hogy mi zajlik körülötted, de ne várd el tőlem, hogy kiszeressek valakiből, akibe még bele sem szerettem igazán. Csodálatos lány vagy és ha hamarabb jössz egy kicsivel, talán még bele is mennék az esküvőbe. De fel kell, hogy világosítsalak. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne téged kelljen elvennem. Ebben a házasságban senki nem lenne boldog. Olyan emberrel akarod leélni az életed, aki nem is szeret igazán? Megszoknám, de soha nem értenék egyet vele. Szóval kérlek Angel... Még ha nem is miattam, legalább Katharine miatt segíts megálíttani az esküvőt. 

- Te tényleg nem érted, igaz?! - kiáltottam. - Ha nem megyek hozzád, mehetek vissza oda, ahonnan jöttem. Abban a faluban semmi nem volt Kenneth, semmi! Az a pár ember is aki még életben maradt régebben, szerintem azok is meghaltak! Képes lennél visszaküldeni engem a semmi közepére egyedül? A szüleim halottak... Ezt senkinek nem mondtam még soha, de nem vagyok vérbeli hercegnő. Csak egy lány a szomszéd faluból, aki abból élt, hogy lovakat csutakolt hét éven keresztül. Aztán rámtalált a korályi család és azóta, a királyné lánya ként nevel engem. Az igazi nevem pedig Angel Valar. A Horth nevet muszáj volt felvennem... Utána elhíresztelték, hogy titkolt gyermek voltam és rendeztek nekem egy hatalmas bált. Akkor még minden álmom volt, hogy egyszer herceghez menjek feleségül... De azóta más lettem. Már nem akarok Horth lenni... Soha nem is akartam igazán. 

Lecsúszva a földre teljesen kivoltam és már csak sírni volt erőm. Nem akartam veszekedni senkivel, főleg nem a két legfontosabb emberrel az életemben. Kenneth leült mellém és szorosan átölelt. 

- Hamarabb el kellett volna mondanod. De megígérem neked... Nem foglak magadra hagyni ilyen helyzetben Angel. 

- Ez azt jelenti, hogy...?

- Hogy bármi történjen, a feleségem leszel. 

 Katharine

Mindent hallottam, még el nem értem a folyosó végéig. Angel nagyon feldúlt volt és mindent Kenneth fejéhez vágott. Megértem a kiborulásának okát, de ebben nem csak egyedül Ken hibázott, hanem én is. Nem kellett volna azt képzelnem, bármi megtörténhet, bárhol. Lementem a konyhába, ahol a lányok együtt nasiztak és nevetgéltek. A börtön óta, most láttam őket először. Mikor megláttak, felpattantak és mind a nyakamba ugrottak. Örülök, hogy legalább pár ember van, aki még azt szeretné, hogy köztük legyek.
- Már komolyan kezdtük azt hinni, hogy nem látunk többet. Soha ne merészelj még egyszer elhagyni minket! - kiáltotta Abbie.
- Most pedig, szépen elmondod mi is történt. - jelentette ki Rosie.
Kate csinált nekem egy forró teát, majd leült mellém a kanapéra.
- Azzal gyanusítottak, hogy elloptam a királyné nyakláncát. Esélyt sem kaptam arra, hogy elmonjam, nem én tettem. A király hallani se akarta amit mondok, ezért bebörtönzött. Aztán Angel hercegnő segített nekem, így visszajöhettem dolgozni, de csak hozzá. Kenneth szobájába be sem tehetem a lábam...
- És beszéltetek azóta? - kérdezte Belle.
- Onnan jövök éppen...
- Ugye nem tettél semmi őrültséget? - nézett rám összehúzott szemekkel Kate.
Gyorsan belekortyoltam a teámba, hogy ne kelljen válaszolnom a kérdésre.
- Viccelsz... Katharine, ő a szerelmed, nem pedig egy bébimókus.
- Csak egy csók volt! És ha láttad volna, hogy nézett rám utána... - mentegetőztem.
- Ha babusgatod, az olyan, mintha elvennéd a mogyoróját.
- Ezt most nem mondtad ki, ugye? - kérdeztem nevetve.
- De igen... Pedig nem akartam.
Kate nagyon vicces lány volt. Fiatal kora ellenére, ezerszer jobbakat főzött, mint bármelyik szakács vagy nagymama. Mindig tudta, mikor van szükségünk a vicces énjére és azt is, mikor kell helyre raknia minket. Mivel mostanában, elég sok gond van velünk. Ashley nem akarja, hogy Abbie segítsen neki olyan dolgokban, amiben kéne. Belle és a király csak hancúroznak egymással. Rosie pedig titokban találkozgat a király tanácsadójával. Én pedig... Én meg csak vagyok, mint a kutyagumi a park kellős közepén.
- Úgy imádom ezeket a sztorikat! - mondta boldogan Kate.
- Kivéve, ha nincs párod.
- Se takaród.
- Se ágyad.
- Sem életed.
- Jaj, ugyan már lányok! - csapott a kezemre Kate. - Tizenhat évesek vagytok, szinte alig éltetek még! Ki kell használnotok a maradék időtöket is, különben egy életre megbánjátok.
- Kate, te ezt nem értheted... Én minél több férvial találkozom, annál jobban szeretnék egy kutyát. - vágott közbe Abbie.
Ekkor belépett az ajtón a király tanácsadója. Rosie azonnal elvörösödött és lehajtotta a fejét.
- Katharine, Ashley hercegnő látni óhajt. Azt mondta sürgős ügy és, hogy azonnal menjen.
- Nem mondta, miről van szó?
- Nem osztanak meg velem ilyen információkat. Csak annyit tudok, hogy sietnie kell.

Még oda se értem igazán az ajtó elé, Ashley már be is húzott és a kezembe nyomott egy pohár bort.
- Ezt miért kapom? - kérdeztem elképedve.
- Csak hallgass és ülj le. Szükséged lesz még arra a borra, hidd el nekem. - hadarta.
- Miről van szó?
- Hallottam apámat, ahogy rólad beszélget valamelyik tanácsadójával... Ő csempészte bele a zsebedbe a nyakláncot. Az apám terve volt, hogy örökre elkergessen innen. És azt is hallottam, hogy új dolgot terveznek. Nem tudom miről volt szó, de szerintem komolyabb az előzőnél.
- Hát tényleg szükségem van a borra.
Egy húzásra megittam az egészet. Már semmit nem értettem ezzel a hellyel kapcsolatban... Eleinte minden rendben ment, senkinek nem volt problémája senkivel. A király sem szólt semmiért erre tessék... Miért pont én? Mit ártottam én neki, amiért ezt érdemlem? Lehet, hogy léteznek rangok és én a ranglétrán legalul vagyok, de nekem is vannak érzéseim és gondolataim, amiket meg kell osztanom másokkal.
- Mellesleg, az édesanyámról is beszéltek... - huppant le mellém Ashley.
- Komolyan? Mi történt vele?
- Nem tudom melyik szigeten van, azt nem hallottam. De azt tudom, hogy cseléd és nagyon jól érzi magát, csak mi hiányzunk neki. Ha el is indulnék felkeresni... Több száz sziget van a közelünkben, soha nem találnék rá. Azt gondoltam talán Kenneth tudhat valamit, amit én nem, de mikor meglérdeztem őt, elkezdett kiabálni velem, hogy miért kérdezek ilyeneket. Aztán...
A beszélgetést egy kopogás szakította félbe. Mind a ketten az ajtó felé keptuk a fejünket.
- Ki az? - kiabált Ashley.
- Kenneth... Beszélni akarok veled. Bemehetek?
- Ahh... Pillanat, csak meztelen vagyok!
Mielőtt bármit mondhattam volna, Ash megfogta a kezem és betolt a szekrényébe.
- Meg ne mozdulj és ki ne gyere addig, még el nem ment!
Így hát egyedül maradtam a sötétben, Ashley hatalmas ruhái között amiket nem hord. Furcsa szagug volt és meg is látszott, hogy már régen nem vette fel őket senki.
- Jöhetsz!
Mikor Kenneth belépett, elállt a lélegzetem. Egy szál törölközőben volt, ami a derekára volt kötve. Hihetetlenül jól nézett ki...
- Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak téged... De bocsánatot akartam kérni azért, ahogyan viselkedtem. Csak tudod... Nekem sem könnyű anya nélkül. Nem tudok róla semmit, azt sem, hogy melyik szigeten van éppen vagy, hogy jól van e egyáltalán. Apánk nem mond nekem semmit. Én is csak annyit tudok, amennyit te.
- Mir gondolsz, ez érinti a házasságod..? - kérdezte kereszte font kézzel Ash.
- Nem tudom... - túrt bele a hajába Kenneth. - Itt a legfőbb ok a szívem és az érzelmeim, amit Katharine iránt érzek. Annyira, de annyira... Szeretem. Tessék, kimomdtam! Szeretem őt és istenem, de még mennyire. Azt hiszem, ezt Angel is jól tudja... De muszáj elvennem őt. Azok után amik kiderültek vele kapcsolatban... Nem hagyhatom, hogy visszaküldjék. Nem bírna ott ki egy napot sem.
- Miért nem beszélsz Katharinnel erről az egészről? Miérr nem mondod el neki, mit érzel? Lehet segítene a helyzeten.
- Talán igazad van... Nem baj, ha használom a zuhanyzót? Nálam elfogyott a meleg víz.
Mielőtt észbe kaphattam volna, már nem volt rajta törölköző. Kicsit Ashley is meglepődött, de annyira nem mint én.
- Muszáj előttem mutogatnod a kis Kent, csak mert elég kínos ez a helyzet.
Kenneth már csak a szemét forgatta.

- Mintha nem láttad volna eleget...
Aztán el is tűnt a fürdőszobában. Egy darabig még mindig azt a helyet bámultam, ahol eddig állt. Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam amit láttam... Mikor Ashley kinyitotta a szekrény ajtaját, még mindig nem tudtam megszólalni.
- Sajnálom, hogy látnod kellett kicsi Kent...
- Semmi gond... Már ha az a kicsi Ken tényleg kicsi.

Miután sikeresen kijutottam a szobából, mégindig le voltam döbbenve. Félig azon is amit mondott és azon is, amit láttam. Váratlanul ért és nehéz volt nem kijönni abból a szekrényből... Utálom, hogy vissza kell fognom magam. Miért mindig a rossz emberbe kell beleszeretni? Kenneth mellett boldog vagyok, ez tény. De nem lehetek igazán mellette. Tiltja a törvény és Angel-t sem szeretném még ennél is jobban feldühíteni. Megbízott bennem, én pedig hátba szúrtam.
- Ms. Winclaire.
Amint meghallottam ezt a hangot, felállt a hátamon a szőr. Még álmomban is kísért... Lassan megfordultam és szembenéztem a királlyal, aki gúnyosan mosolygott, hátratett kézzel.
- Felség. - bókoltam.
- Olyan szép esténk van, nemde? Ilyenkor a legcsöndesebb a palota.
- Valóban csodás, felség.
- Ugyan drága Katharine, ne játsza meg ezt a tiszteletet. Jól tudom, hogy nem kedvel engem és higyje csak el, az érzés kölcsönös.
- A barátnőm szerencsés lehet...
Még fel sem fogtam mit mondtam igazán, a földön találtam magam, az arcom pedig égett a pofontól.
- Ha még egyszer meg meri említeni Belle-t... Esküszöm magának, hogy a krokodiloknál végzi. Megértette?!
Szikrákat szóró szemmel meredtem rá. Azt hittem neki ugrok, de nem tehettem. Így is elég bajt okoztam mostanában.
- Ezt igennek veszem. - nevetett fel.
Mikor már azt hittem végre elmegy, visszafordult és ismételten elmosolyodott.
- Elfelejtettem említeni, két nap múlva lesz a tárgyalása. Amin be kell vallania, hogy ön lopta el a nyakláncot.
- Ezt nem teheti! - kiáltottam.
- Megparancsoltam! Csak nem szeretnél ellent mondani a királyodnak? Dehogy szeretnél! A családod biztos fontosabb ennél...
- Maga csak ne fenyegesse a családomat, mikor a sajátja is szét van esve!
Amikor újra felemelte a kezét, készen álltam a következő ütésre is. Megbarátkoztam a gondolattal, hogy holnap feldagadt arcal fogok járkálni. De nem így történt... Mielőtt megkaptam volna a pofont, Kenneth lefogta a királyt és leránotta a földre.
- Te normális vagy apám? Meg mersz ütni egy lányt?! Nézz már rá, könyörgöm... Így is sokat bántották, nincs szükség arra, hogy te is árts neki. És ha még egyszer hozzá mersz érni, megesküszöm rá, hogy nem úszod meg ennyivel!
Az utolsó dolog amire emlékszem az az, hogy Kenneth felkap az ölébe, meleg és még kicsit nedves testéhez szorít. Aztán elsötétült a kép.

Később mikor felkeltem, Ken szobájában találtam magam. Ránéztem az órára, ami hajnali kettőt mutatott. Szépen lassan felálltam, beletúrtam a hajamba és bementem a fürdőszobába, hogy megmossam az arcom.
- Hé, minden rendben? - ölelt át hátulról Kenneth.
- Persze, csak kicsit fáj az arcom... De túl fogom élni.
Belenéztem a tükörbe és most, hogy láttam kettőnket, elkapott a sírógörcs. Eszméletlenül furcsán, de összeillettünk és az az aggódó szem...
- Kenneth, én akarom. - jelenettem ki.
- Mit is akarsz? - kérdezte értetlenül.
Szembe fordultam vele és a mellkasára tettem a kezem.
- Téged. Akarlak téged. Itt és most. Nem érdekel, mit mond apád, Angel, vagy bárki más, nekem szükségem van rád. És ma...
- Tudom, hogy ott voltál a húgom szobályában. - nevetett fel. - Nem túl nehéz észrevenni, ha egy kék szempár ott villog a szekrényben. Szerinted csak úgy levetkőztem volna Ashley előtt?
Kisimított egy hajtincset az arcomból, majd mélyen a szemembe nézett.
- Biztos, hogy ezt akarod?
Közelebb léptem, éppen annyira, hogy a szánk félig összeérjen.
- Semmiben nem voltam még ennyire biztos. - leheltem.
Végül rátapasztotta a száját az enyémre és felkapott az ölébe. Imádtam, mikor ennyire magához szorít.... Lassan kivitt a fürdőből az ágyához. Közben kibontotta a hajamat, amibe annyira imádott beletúrni és amitől engem kiráz a hideg. Leültünk az ágyra aztán elkezdte kifelé gombolni a ruhámat.
- Komolyan, miért van ennyi gomb ezen a hülye ruhán?
Egy mozdulattal szét is tépte, majd ellezdte csókolgatni a nyakamat.

- Ugye tudod, hogy most azt a ruhám tépted el, amiben dolgozni szoktam? - kérdeztem nevetve. 

- Nem érdekel, majd holnap szerzünk másikat! Most pedig fogd be és csókolj meg. 

- Kívánsaga számomra parancs. 

Napokig el tudtam volna viselni ezt az érzést. Ahogyan végighúzza az ujjait a hátamon, végig a gerincem mentén. Ahogyan rálehel a hasamra és, ahogyan a lapockám csókolgatja. Olyan sok érintés, megannyi érzelem és reakció. Régóta vágytam már arra, hogy érezzem magamon ezeket az érintéseket és azt, ahogyan rámnehezkedik. Az a félig megfojtó, de mégis eszméletlenül jó érzést. Élveztem, hogy kicsi vagyok, hogy átölel a két karjával közben és kicsit megemel, aztán megcsókolja a az állam alatti részen. És mikor a fülembe suttogta a nevem, azt hittem megveszek... Teljesen elaléltem tőle és attól is, ahogyan rámnézett. A lábaimat a dereka köré fontam és hagytam, hogy ő irányítson engem. 

- Tudod te hány szabályt szegünk most meg? - kérdezte egy széles mosoly kíséretében. 

- Te vagy a herceg. Azt hiszem, meg tudod bocsátani ezt nekem.