13. Rész (Angel szemszöge) - Mi van ha...

Reggel...

Mostanában szörnyen rossz álmok gyötörtek. Olyankor mindig izzadtan és levegőt kapkodva ültem fel és ott kellett maradnom pár percig, még összeszedtem magam... 

Folyamatosan felvoltam éjszaka. Csak járkáltam és törölgettem a könnyeim. Mikor kikászálódtam az ágyból, hogy elmenjek arcot mosni, Alex rontott be a szobámba. Tulajdonképpen most még az sem tudott zavarni, hogy egy fehér póló van rajtam, egy fekete alsóneművel.. Semmi nem érdekelt, csak, hogy normálisan felébredjek végre. 

- Minden rendben van hercegnőm?!

A csap szélének nekitámaszkodva álltam csukott szemmel és mélyen szívtam be a levegőt. Le kellett nyugodnom és őszintén? Nagyon örültem annak, hogy Alex eljött hozzám. 
- Igen, azt hiszem... 
A következő pillanatban már felbukkant a feje az ajtóban és aggódó tekintettél nézett rám. Most vettem csak észre, hogy nem az egyenruhájában van. Csak egy szürke póló volt rajta, egy fekete koptatott farmernadrággal. Ahogy ránéztem félig borostás arcára, mosolyoghatnékom támadt. 
- Esetleg valami rosszat mondtam? 
Akaratlanul is kitört belőlem a nevetés. Túl hangosan és túl élénken. Nem tudtam abbahagyni. Csak odasétáltam Alexhez és a mellkasához bújtam. Két kezemmel  a kulcscsontjánál szorítottam a pólóját és soha többet nem akartam elengedni. Az érzés ami áradt belőle, annyira elragadott magával... Furcsa gondolatok kavarogtak a fejemben és minden apró porcikám meg akarta csókolni, de nem tehettem ezt vele. Már így is túlságosan messzire mentünk. De ettől függetlenül nem engedtem el, csak még jobban szórítottam. 
- Meddig nem vagy még hajlandó átölelni és a karjaidba zárni? - kérdeztem suttogva a mellkasába. 
- Angel, tudod, hogy... 
- Nem! Nem teheted ezt te is velem... Nem engedhetsz el. 
Lassacskán ugyan, de végül átölelt és Istenem, azok a karok... Teljesen elvesztem benne, egy tíz éves kislánynak éreztem magam. Az én százhatvanöt centiméteremmel, hozzá képest egy köjök voltam, aki alig tud valamit a világról. És a szomorú az egészben, hogy ez félig így is volt. 

- El kell menned a tárgyalásra. - szólalt meg a hajamat simogatva. 
- Nem hinném, hogy akarnám látni, ahogy Kenneth szenvedő arcal bámulja Katharine-t. Egyébként sem segíthetek rajta. Nincs jogom dönteni a király helyet. 
- Mi az ott a kezeden? 
Lenéztem az ujjaimra, amik összefonódtak az övéivel. Gyűrűs ujjamon gyémánt csillogott, a szemeimből pedig csak úgy folytak a könnyek. Alex felemelte a fejem, hogy a szemébe nézhessek. 
- Az a jegyed a kijelölt útra. Ameddig rajtad van, bárhová beléphetsz és bármit megtehetsz. Ne felejtsd el... Te, Valar vagy. És ameddig a herceg úgy nem dönt, hogy mást választ, addig TE leszel a királyné. Tehát, ki vagy te?
Lehunyva a szemem végiggondoltam a válaszom. Teljesen biztos voltam abban, amit mondani fogok. 

- A nevem Angel Valar és soha nem fogom más nevét felvenni a hatalom megszerzéséhez. Saját magamtól szeretném elérni. De te ezt... 
- Az nem lényeg, hogy én honnan tudom. Az a lényeg, hogy te tudod. És azt se feledd, a szó fegyver...
- Tehát nincs is másra szükséged. - fejeztem be.

A tárgyaláson...

Hát, így jutottam el idáig... Itt állok a királlyal szemben, mindenki szeme láttára aláztam meg és az egyedüli dolog ami megnyugtatott az az volt, hogy tudtam, Alex ott áll az ajtónál és engem figyel. 
- Kifejtené jobban, felség? - dadogta James. 
- Éppen a könyvtárba igyekeztem. Áttértem a királyné folyosójára és megláttam, amint James kijön a szobából és zsebre dugta a nyakláncot. Tisztán emlékszem rá, hogy ő volt az. És maga? Jobb dolga nincs, mint egy ártatlan lányt vádolni olyan dolgokkal, amiket el sem követett?! Jobban kéne foglalkoznia a népével. Csak nézzen körbe, uram. Mit lát? - szegeztem neki a kérdést. 
Végignézett a lelátón, de semmi megbánást nem tanusított a tekintete. Számára ezek az emberek csak munkások voltak, semmi több. 
- Embereket. - válaszolta hanyagul.
- Még maga embereket lát, addig én rgy éhező népet, akiknek semmijük sincs! És maga nevezi saját magát jó királynak? A gia az, aki minden nap lejár a faluba, hogy ellenőrizze mindazt, amit magának kéne megcsinálnia! De biztos jobb sorra hívogatni a szobalányokat és inkább velük fogalkozni. Fogalama sincs önnek arról, milyen éhezni, napokig nem enni, mivel maga bőségesen többet kap a kelleténél! Ráadásul cselhez kell folyamodni egy tizenhat éves szobalány kirúgásához? Hová süllyedt maga? 
Az egész terem csöndben volt. Még egy pisszenést sem lehetett hallani. Ahogy körbenéztem, Alex bíztató pillantása volt az egyetlen ami miatt úgy éreztem, jól csináltam végre valamit. 
- Emberek! - fordultam a lelátó felé. - Maguk pontosan tudják, milyen elszenvedni a mindennapokat, ahogyan ez a hölgy itt mögöttem. Hiszen senki nem különb a másiknál. Maguk is úgy gondolják, ahogyan ránéznek, hogy képes lett volna ezt tenni? 
Egy fiatal lány magabiztosan felállt és egyenesen a szemembe nézett. 
- Nem, felség. Katharine soha nem tett volna ilyet és ezt az egész személyzet tudja, mivel ismerjük őt. Alig lát ki a munkából, folyton talpon van és mindig ott van, ahol segítségre van szükség. Én már csak tudom. Hiszen évek óta itt élek... 
Ahogy megnéztem a lány karját, ott virított rajta a királyi család jegye. A korona... Kirekedett szemekkel bámultam, ahogyan lesétál mellém és megáll Ashley-vel szemben. 
- Azt hiszem, itt az ideje az igazságnak, Alfonz. - mondta a királynak. 
Alfonz király megadva magát a lánynak sóhajtott egyet, majd belekezdett. 
- Ashley drágám... Bemutatom neked az édesanyádat, Kate Stark-ot. 
- Apám, ezt nem értem... Ő az édesanyánk? - kérdezte értetlenkedve Kenneth. 
- A tiéd nem... Az édesanyád eltűnt. Ashley és te csak féltestvérek vagytok. Csak ezt jobb volt titokban tartani, mint kikiáltani ország-világ előtt. Hiszen ez a nő csak egy kis része volt az életemnek, nem volt szükségem rá. 
- Mint ahogy senki másra sem! - kiáltotta Ashley. - Évek óta csak hátul kuporodom az egyik széken, miközben hercegnő vagyok! Képes voltal eltitkolni az édesanyámat, aki ráadásul amióta az eszét tudja, itt dolgozik három emelettel lejjebb?! Szörnyű alak vagy! 
Ashley felpattant az asztaltól, majd kiszaladt a teremből, az édesanyjával együtt. 
- Túl sok a dráma a mai napra. A lány maradhat, de csak egyetlen egy feltétellel. - nézett mélyen a szemembe a király. - Két napotok van arra, hogy összeházasodjatok a fiammal és ha ez nem következik be, a lány hazamegy. 
Kapkodni kezdtem a levegőt. Pont most, mikor végre minden rendbe jött Alexel is?
- Nem, erre nem vagyok hajlandó. - jelentettem ki hátrebb húzódva pár lépést. 
- Pedig nincs más választása. A fiamnak kötelessége van, maga pedig a jegyese. Nem tehet semmit ellene. - mondta kissén szórakozottan a király.
Ránéztem Katharine-ra, aki üres tekintettel bámult előre. Ha nem ismerném, azt hinném mindjárt elájul, de nem. Tudtam, hogy tönkretettem az életét. Csak szerelmes, az Isten szerelmére! Én pedig elveszem tőle élete szerelmét... Mikor ki akartam nyitni a számat, Kath elém lépett és magabiztosan kijelentette:
- Én szeretném megvarrni Angel királyné ruhájá az esküvőre. 
Kenneth meglepetten nézett rá. Már vártam, mikor szólal meg, hogy ezt nem tehetjük, de nem tette. Csak ült ott és bámulta ezt az ütődött, mégis vakmerő lányt, aki képes volt feláldozni az érzéseit miattam. A következő pillanatban hallottam, ahogyan bezárul az ajtó és mikor hátrapillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, Alex még mindig velem van, már nem volt ott. 

A tárgyalás után visszaviharzottam a szobámba. Mindenkit elküldtem magam mellől, senkivel nem akartam beszélgetni. Tudhattam volna... Ha jót cselekszel, valamit el is veszítesz. Csak éppen arra nem számítpttam, hogy azt az embert vesztem el, akibe fülig szerelmes lettem. Megállva a tükör előtt elnézegettem magam. Vöröses fürtjeim csak úgy csillogtak a vállamon, a korona pedig kiemelte a szemem. Mint minden ruhám, ez is csodálatos volt és a testemhez simult. Pontosan, ahogyan egykor kértem Katharine-tól... Még emlékszem is, mikor az ágyamon hagyta egy üzenettel: 
"Drága Angel!
Itt van a ruha amit kértél, remélem elnyerte a tetszésedet és pont olyan, amit szerettél volna. Ha eljön az alkalom, hogy felvedd, tudni fogod. 
Szeretlek: Katharine"
Ki hitte volna, hogy pont a mai napon fogom viselni... Kábé éjfél lehetett, mikor átöltözni készültem. Alex pedig egyszer csak berontott, csak úgy, kopogás nélkül. Az alsóneműmön kívül semmi nem volt rajtam. 
- Mondták már neked, hogy egy percnél tovább bámulni egy lány testét már illetlenség? 
Felkaptam a fekete pólómat, a fehér ruhámat pedig beakasztottam a szekrébyembe. 
- Ne haragudjon, felség. - hajtott fejet. 
- Ezt most nem gonfoltad komolyan ugye? Azt hiszed egy kijelentéstől minden megváltozik?! - emeltem fel a hangom. - Te komolyan azt hiszed, hogy egyszer majd csak úgy képes leszek elfelejteni mimdent, ami történt? Ennyire szívtelennek nézel? Pontosan tudod, hogy mit érzek, nem hiszem el, hogy csak úgy leléptél, ráadásul pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád! Azt hittem...
És ekkor Alex magához rántott és megcsókolt. Bár egy pillanat volt az egész, mégis úgy éreztem, megállt az idő. 
- Ezt most miért kellett?! 
- Muszáj volt elhallgattatnom téged, a végén még ellilultál volna nekem. - válaszolta szélesen mosolyogva. 
Nem tudtam ellenállni ennek a mosolynak. Számat az övére tapasztottam, ő pedig még jobban húzni kezdett magához. A pólóm félig fel volt csúszva a derekamon és hideg kezének érintése miatt az egész testem libabőrös lett. Már szinte teljesen lábujjhegyen álltam és addig-addig feszkelődtem, még a keze már szinte majdnem a fenekemen volt. Mit meg nem adtam volna azokért az érintésekért... Beharapva alsó ajkát próbáltam bíztatni arra, hogy legyen nyugodt és, hogy érintsen meg végre. Mikor már oldódott volna a feszültség, meghallottuk, hogy valaki közeledik a folyosón. Alex gyorsan kulcsra zárta az ajtómat, majd felkapott az ölébe, a lábamat a dereka köré fontam és úgy vitt be a fürdőszobába. Óvatosan letett a szekrényre, miközben végigmért. 
- Gyönyőrű tested van... - súgta a fülembe. 
- És csak a tiéd... - húzódtam közelebb hozzá. 
A csókjai egy re hevesebbek és hevesebbek voltak, hívogatóak és túl csábítóak. 

Teljesen elszaladt velem a ló, többet akartam ennél. Sokkal, de sokkal többet! A pillantás, mikor elgyönyörködik rajtam, Istenem, mennyire kívántam. Soha életemben nem nézett még így rám soha senki. Ilyen csodálattal... Éreztem, hogy tényleg szép vagyok. Még azt is el tudta volna hitetni velem, hogy én vagyok a legszebb.  

- Nem csinálhatjuk ezt... - engedett el lihegve. 

Most az egyszer nem hagytam magam. Levettem a pólóját és csókolgatni kezdtem a kulcscsontját, a nyakát, a mellkasát, a vállát. Amikor a nadrágja övét akartam volna kikapcsolni, eltolt magától és elhúzódott tőlem. 

- Alex... 

- Nem, Angel... Ez elhamarkodott döntés volt. - vette vissza a pólóját. 

- Valami rosszat tettem? - kérdeztem könnyes szemekkel. 

- Nem, dehogy szerelmem!

Szorosan átölelt, majd nyomott egy puszit a homlokomra. 

- Nem tettél semmi rosszat. Csak időre van szükségünk... Két nap múlva leszbaz esküvőd, amin ott kell majd lenned és nem én leszek, akihez hozzámész. Nem én vagyok a megfelelő ember számodra... 

- De, te vagy! - bújtam a mellkasához. - Te voltál, vagy és leszel. Történjék bármi, én mindig veled maradok. Ha kell, lemondok érted a koronámról is, de nem hagyhatsz el. Nem teheted ezt velem... Szeretned kell. 

- És én a világ összes kincsénél jobban szeretlek téged, Angel Valar. Veled akarok lenni életem végéig, de ez most nem alkalmas. Menyasszony vagy és... 

- Nem akarok veled beszélgetni... Kérlek, most menj el... - fordítottam el a fejem. 

- Angel, én... 

- Azt mondtam, elmehet katona. Nincs szükségem a szolgálatára. 

Alex azonban nem adta fel... Ajka ismét rátalált ez enyémre és mikor elengedett, mélyen a szemembe nézett. 

- Szeretlek téged. És egyszer majd megérted, miért megyek most el. 

Aztán tényleg elment. Elengedte a derekam és már csak az ajtót halk becsukásának hangját hallottam. Itthagyott, teljesen egyedül. Csak úgy kisétált az életemből és még csak vissza sem nézett. Órákon át vártam, mi van ha visszajön... De Alex nem jött vissza nekem pedig szembesülnöm kellet a valósággal, miszerint nem is fog és hiába várakozom, fölösleges.

12. Rész - A tárgyalás.

Félálomban rácsaptam a vállamra, mert valami megcsiklandozta. Mikor már másodszorra is megtörtént, ösztönösen arrébb húzódtam. De az érzés kitartott és nem az ablakon beáradó hűvös szellő volt. Még mindig csukott szemmel magam elé mosolyogtam, aztán szembe fordultam életem szerelmével.
- Jó reggelt, édesem.
- Jó reggelt. - pusziltam meg az orrát.
Öröm volt visszagondolni arra, hogyan is kerültünk mi az összegabajodott paplanok közé tegnap este. A szakadt ruhám a földön hevert, a cipőmmel együtt. De most valahogyan nem tudtam azzal foglalkozni, honnan fogok szerezni másikat és mi lesz a magyarázatom, ezúttal.
- Kenneth, honnan szerzek új ruhát?
- Hármat kaptatok a biztonság kedvéért. Csak nem lesz gond, ha kettő marad. - simított ki egy hajtincset az arcomról.
- Persze, hogy nem... Csak a probléma az, hogy az egyiket Abbie-nek adtam, a másikat pedig leöntöttem borral és sehogy nem akar kijönni belőle az az óriás folt... - motyogtam.
- Magyarán szólva, nincs ruhád, amiben visszamehetnél a szobádba. - nevetett fel.
Játékosan rácsaptam a vállára, majd próbáltam fölé kerekedni, de ő gyorsabb volt, így ismételten én kötöttem ki alul.
- Ez is a te hibád! Én szóltam, hogy ne szakítsd el! - nevettem fel én is.
- Szerintem ruha nélkül sokkal jobban nézel ki.
Sikeresen lelöktem magamról, majd felpattantam, a tükör elé sétáltam és beletúrtam vörös, göndör fürtjeimbe. Ahogy megéreztem a hűvös szellőt, teljesen kirázott a hideg. Becsuktam a szemem és csak arra tudtam gondolni, hogyan és hol érintett meg Kenneth tegnap este... Ekkor hátulról éreztem, hogy átölel. A keze a csípőmről a hasam felé vándorolt, majd tovább felfelé. Nevetésben törtem ki, majd ránéztem az órára.
- Kenneth, sietnem kéne!
- Úgy sincsen ruhád, szóval még azt hiszem ki kell bírnod velem. - súgta a fülembe.
Teste az enyémhez simult és alig bírtam ki, hogy ne lökjem le az ágyra. Megfordultam, átkaroltam a nyakát, aztán elkezdtem csókolgatni a mellkasát. Teljesen hozzápréselődtem, majd mikor már biztos voltam benne, hogy elvégeztem a dolgom, elhúzódtam és puszit nyomtam az arcára.
- Tényleg mennem kell.
- Te, Katharine Winclaire, egyszer még ezt vissza fogod kapni!
Szélesen mosolyogva magamratekertem a plédet és kisurrantam a szobából.


Boldogan nevetgélve szedtem a lábam egy azért, mert a csempe miatt kirázott a hideg, kettő pedig, elég furcsán nézne ki, ha találkoznék egy őrrel. Csak vagy száz szabályt sikerülne megszegnem vele, de semmi baj. Aztán mikor már majdnem a szobámhoz értem, beleütköztem Alexbe. Kitágult szemekkel bámult rám én pedig még jobban szorítva a plédet, lehajtottam a fejem és csak reménykedni tudtam, hogy nem fog elárulni.
- Nos, még egyszer elismétlem, te tényleg nem vagy semmi. Tudod te, hogy hány szabályt szegtél meg ezzel?!
- Hiddd el Alex, tisztában vagyok vele, de nem tehetek róla...
- Hát persze, hogy nem, a szerelem tehet róla. De ha bárki más lát meg, nem hinném, hogy elfogadná ezt a választ. Úgyhogy szedd a lábad és szorosan gyere mellettem!
Követve Alex-et biztonságban éreztem magam. Tudhattam volna, hogy bízhatok benne.
- Jut eszembe, hová igyekeztél? - kérdeztem gyanakvóan.
- Ó, csak a hercegnőhöz, ellenőrizni, hogy minden rendben van e. - motyogta.
- Ugyan már, engem nem vágsz át! Te teljesen bele vagy habarodva a hercegnőbe!
- És az egész palotának tudnia kell róla?! - fogta be a szám. - Inkább igyekezz, majd ezt bent megbeszéljük.
Beérve a szobámba, azonnal a fürdő felé vetettem az irányt, hogy átöltözhessek és közben résnyire nyitva hagytam az ajtót, hogy tudjak beszélgetni Alexel.
- Szóval... Miért mész ma már harmadjára Angel-hez?
- Még csak kétszer voltam... És ez egy nagyon bonyolult ügy Katharine. Én egy őr vagyok és ha a többiek megtudnák, hogy mit művelek, abban a pillanatban megölnének, hiszen a hercegnő hamarosan férjez megy. - fakadt ki.
- Te beszélsz? Én voltam egy ágyban a férjével! - kiáltottam ki.
- Remek, tehát együtt halunk meg.
- Nem fogunk meghalni! És tudomást sem szereznek róla. Kenneth tartja a száját, én pedig nem nagyon szeretném híresztelni. Neked meg muszáj tartanod a szádat, szóval az én ügyem le van zárva. A tiéddel sem lesz semmi gond. Angel nem az a fajta ember, aki bárkit is elárulna. És szerintem, nincs is nagyon ellenére a dolog... Ne felejtsd el, hogy érdekből házasodik. Még nincs késő! A szíve még a tiéd lehet. Hiszen csak egy van neki.
Kidugtam a fejem, hogy megbizonyosodjak róla, Alex még mindig az ajtóban áll és gondolkozik. Sajnáltam őt. Angel nem lehetett az övé, mivel el van jegyezve, viszont Kenneth meg én... Nem volt helyes, amit tettünk. Angel a barátnőm és csalódást okoztam neki. Lefeküdtem a jövendőbeli férjével, ami nem vall rám. Nem akartam Angel-t megbántani, csak tartozni valakihez. Aki igazán szeret engem...
- Talán igazad van Katharine. De én csak egy őr vagyok. Azonnal lefejeznének, ha megtudnák, hogy a hercegnőnek udvarlok.
- Van, akiért megéri kockáztatni. - mosolyodtam el.
Alex vetett felém egy szomorkás mosolyt, majd elindult.
- Köszönök mindent, tényleg. Sokat segítettél. Már kvittek vagyunk!

Miután elrendeztem magam, elindultam lefelé a konyhába, hogy harapjak valamit. A mai délelőttöm szabad volt, mivel Angel lovagolni ment, mint minden csütörtökön. Ilyenkor volt időm találkozni Kenneth-vel és a lányokkal is összefutottam néha. Most azonban nem találtam őket a konyhában, így Kate felé vetettem az irányt. Mikor elmentem a mikró mellett, elkezdett sípolni. Megálltam és feltartottam mind két kezem.
- Kate, miért vagyok radioaktív?!
- Inkább csak bolond vagy. Esetleg elloptál valamit?
- Hát... - huppantam le a székre. - Ha a herceg szívének ellopása bűncselekmény, akkor azt hiszem, igen.
Kate csak a fejét rázva letette elém a palacsintámat, aztán leült mellém.
- Olyan határokat feszgetsz, amiket éveken keresztül soha senki! Ha ezt megtudják Kath, abban a pillanatban elküldenek és tudod jól, hogy soha többet nem jöhetsz vissza.
Ha jobban belegondolok, Kate-nek igaza van. Mivel szükségem van munkára, hogy eltartsam a családom és saját magamat is. De ha, így folytatom tovább, el fognak küldeni és utána nincs visszaút.
- Igazad van... Tényleg hagynom kéne. De tudod te milyen, mikor az ember fülig szerelmes valakibe?
Kate lehajtotta a fejét és láttam, ahogy könnycseppek gördülnek le az arcán.
- Hidd el Katharine... - sóhajtotta. - Nem csak neked rossz ezen a helyen. Fogalmatok sincs róla, mi zajlik le a háttérben. Hogy ki, kivel és mikor, mit csinál. Ez a hely maga a pokol... Azt hiszi mindenki, hogy a fizetés miatt maga a menyország, miközben éppen a fordítottja. Ezt a palotát már csak a hazugságok tartják össze.
Semmit nem tudtam mondani... Én itt nyavajgok, miközben rajtam kívül még rengetegen szenvednek. Csak magammal foglalkozom és közben nem veszem észre mások problémáját. Már étvágyam se volt... Csak bámult rám a csokiba áztatott palacsinta.
- Ó, Katharine... Ha csak egy pillanatra látnád azt, ami valójában itt folyik, azonnal elhagynád a palotát.
Hosszú csönd után Kate felállt és miközben nyúlt a tányéromért, megláttam... Megláttam azt a jelet, ami Kenneth és Ashley karján is megtalálható...

Abban a pillanatban minden világos lett.

- Kate... 

Látta, hogy a csuklóját bámulom, így lehúzta a pólója ujját és sebesen megindult a mosókonyha felé. Mivel válaszokat akartam utána iramodtam és nem érdekelt, hogy két perc múlva Angel-nél kéne lennem. 

- Kate Stark, azonnal állj meg! - kiáltottam. 

Neve hallatán lelassított... Megfeszült testel szembe fordult velem és megláttam a könnyeket csillogni sötét szemeiben... Felszívta magát, majd elmosolyodott. 

- Több mint tíz éve nem hívott így senki... - suttogta. 

Szorosan a karjaim közé zártam és próbáltam lenyugtatni. Csak a mosógép halk zörgését lehetett hallni idelent és Kate szapora lélegzetét. 

- Mi történt veled...? 

- Gondolom hallottad a kis történetet Ashley-ről, hát persze, hogy hallottad... Az a nő aki zaklatta a királyt, nem Ashley édesanyja. Csak egy szélhámos, aki el akarta csábítani a királyt, nem sok sikerrel. Ashley eredeti édesanyja, én vagyok... Kenneth születése után egy évvel, miután a királyné eltűnt, csak én voltam a királynak. Mindig próbáltam felvidítani valami kis aprósággal. Fülig szerelmes voltam... És vagyok is. Engedtem az érzelmeimnek, aztán látod mi lett belőle... Egy lány, akinek fogalma sincs ki az anyja és aki le van taszítva szó szerint a trónról. Esélyt sem kapott, pedig Ashley a jogos trónörökös, a régebbi rangom miatt. Kenneth édesanyja Emilia, szobalány volt, én viszont a királyi tanácsban voltam. Ott kerültünk közelebb egymáshoz a királlyal... Ezt ő is nagyon jól tudja, hogy a lányát illeti a trón, de nem tesz semmit! Bezárja a szobájába és hagyja, hogy odabent élje le az életét! Nem akarok Kenneth-nek rosszat, de Ashley kislány kora óta arra lett nevelve, hogy urakodó legyen. Kenneth-et tíz éves korában kezdték el tanítani. Persze csodás király, de minden másra odafigyel, kivéve a húgára. És...

Mielőtt Kate befejezhette volna a történetet, a király tanácsadója lépett be az ajtón. 

- Ms. Winclaire, fél órája van elkészülni a tárgyalásra. 

- Remek... Köszönöm James. 

- Már ezerszer elmondtam magának, hogy nem vagyunk barátok és magasabb rangon vagyok, mint ön. - mondta háborogva. 

- Én viszont magasabb rangon lennék tőled, szóval jobban teszed, ha visszamész nyalni a királynak. 

- De Mrs. Stark, kérem... 

- Nincs szükségem erre... Jól tudod, hogy mennyire gyűlölöm, mikor ti hívtok így, emellett mégis a konyhában mosok és főzök. 

Ezután James mélyen meghajolt, majd sebesen elhagyta a konyhát.

Pár percel később én is visszamentem a szobámba, hogy legyen időm felkészülni. Bár nem volt sok választási lehetőségem. A poros szekrényből csak a szobalány ruhám, a kék virágos ruhám, meg a fehér ingem bámult vissza rám, a zöld rövidnadrágommal. Mivel az avatási ruhámat nem vehettem fel, a szobalány ruhámban pedig úgy néznék ki, mint aki épp most jött munkából, így maradtam az otthoni öltözékemnél, amit nagyon szerettem. Nem éppen tárgyalásra való, de mégis elegáns. A hajamat kiengedve hagytam és használtam egy kis sminket is. Ezernyi lehetőség játszódott le a fejemben. Vagy maradok, vagy elküldenek... Legrosszabb esetben meghalok. Egy nyaklánc miatt, amit még csak nem is én loptam el. Egyetlen ember segíthetne most és ő pont az az ember, akit megbántottam és ma sem mentem el hozzá... Megérdemlem, hogy ő is igennel szavazzon, mikor elküldenek. Cserben hagytam és ráadásul hátba is döftem. Szép barát lehetek... Még utóljára belenéztem a tükörbe, hogy biztos legyek magamban. Az arcomról félelem tükröződött vissza... De mellette volt még valami, ami mindennél többet ér. A remény. Felszívtam magam és ahogy parancsolták, pontban délben lesétáltam a tárgyalóterembe. Mindigis úgy képzeltem, hogy akkora lehet, mint nálunk a faluban, csak kicsivel nagyobb. Tévedtem... Mint kiderült, ünnepekkor is ezt a termet használják, hogy mindenki elférhessen. Jobb oldalt végig lelátók voltak, ami tele volt az alkalmazottakkal. Középen volt egy hatalmas asztal, mögötte egy vérvörös színű bőrfotellal, ami természetesen a király helye volt, mellette két oldalt Kenneth és Ashley, Ken mellett pedig Angel, aki még nem érkezett meg... A terem falai élénk sárgák voltak és a plafonról kábé egy akkora csillár lóghatott le, mint a mostani szobám. Inkább báli hangulatom volt, tárgyalás helyett és be kell vallanom, egyszer elmosolyodtam ezen a gondolaton. Az egészet betöltötték a hangok, amint az egyik felük éppen engem szid, a másik pedig aggódik értem. Mikor megpillantottam a tömegben Abbie-t, Belle-t és Rosie-t, azonnal feléjük vetettem az irányt. Mindannyian felálltak és szorosan átöleltek. 

- Imádkozunk érted drága Katharine. - súgta Abbie. 

Miután elengedtek, Belle sóhajtott egyet, aztán a nyakamba borult. 

- Hidd el, próbáltam... Próbáltam beszélni vele, hogy ne tegyen semmit, de nem hallgatott rám. Nem tehettem érted semmit...

- Ugyan Belle... A király parancsát még te sem tudod megmásítani. - simítottam meg a haját.

Tudtam, hogy aggódnak értem és, hogy mindent megtennének most azért, hogy kihúzzanak a bajból, de most, még Kenneth sem tud megmenteni. Csak a hitem az, ami most képes ezt megkönnyebbíteni.

- Kérem, mindenki foglaljon helyet! - kiáltotta a király. 

Mindenki itt volt, még a kertészek is. Mindenki, kivéve Angel. Hát ennyire gyűlölne engem...? Kisétáltam a terem közepére és megálltam a királlyal szemben. Kenneth aggódó tekintettel bámult rám, Ashley pedig motyogott valamit, ami reményeim szerint a "sok szerencsét"-hez volt köze. 

- Azért gyűltünk ma össze, e csodás helyen, hogy e hazug és makacs lány, bevallja bűnét, amit elkövetett. Mint azt mindenki tudja, Katharine Winclaire az a tipikus nő, aki nem fél kimondani amit gondol. Nem egyszer tapasztaltuk már. Nem lett volna gond ezzel mindaddig, még el nem lopta a feleségem nyakláncát. Kérném a szemtanút, fáradjon elém!

Természetesen a szemtanú a király egyik talpnyalója volt. Ki más lehetett volna? 

- Mit tud felhozni mentségére, Ms. Winclaire? - fordult hozzám a király. 

- Semmit, felség. A legnagyobb bűn amit elkövettem az volt, hogy letöröltem Angel hercegnő taráját. - válaszoltam nemtörődve. 

- Mit képzelsz, hogy beszélsz a királlyal? - bökött oldalba a szemtanú. 

Felnéztem rá, hogy visszavághassak valami durvát, de ekkor meglátam, hogy aki ellenem játszik, az nem más mint James. 

- Látják emberek? Túl vad, túl veszélyes. 

- Kissé engedetlen, faragatlan. - helyesel James. 

- Én is itt vagyok, hahó! 

- James kérem elmondaná, mit látott? - foglalt helyet a király. 

- Nos hát... Ms. Winclaire-t a folyosón pillantottam meg, hajnali kettő körül. Elbújtam a növény mögött, így nem vehetett észre. Bement a királyné szobájába, én pedig megvártam, még kijön. Miután elment, bementem a szobába, hogy körülnézzek minden a helyén van e, de a királyné nyaklánca már sehol nem volt. 

Ekkor kinyílt az ajtó a hátam mögött. Megfordultam és Angel hercegnő közeledett felénk, a koronával a fején... A szeme csak úgy csillogot, hosszú fehér ruhája pedig vöröses hajához illő volt. Mindig kérdeztem tőle mikor fogja felvenni és olyankor azt válaszolta "Majd ha eljön az ideje!". Hát most igazán itt volt az ideje. 

- Mégis milyen király az, aki a saját palotáját nem ismeri? - kérdezte szórakozottan Angel. 

- Hogy értsem ezt, drága hercegnő? - kérdezte ijedten a király. 

- Soha nem volt növény azon a folyosón, mivel maga kifejezetten azt kérte, ne legyen ott semmi. James nem bújhatott el azon a folyosón, azaz hamisan vádolt meg egy ártatlan embert. Nem Katharine Winclaire lopta el a nyakláncot és ezt be is tudom bizonyítani. 

Ilyen magabiztosnak soha nem hallottam Angel-t... Végig azt hittem nem jön el, mert gyűlöl engem és nem tudna a szemembe nézni, mégis itt van és az én pártomat fogja, mindazok ellenére, amiket elkövettem. Viszont ami mindenkit meglepett, az a királyné koronája volt, amit most Angel viselt. Ekkor pillantottam meg Angel ujján a gyűrűt...

Hölgyeim és uraim, üdvözöljék a Stark ház legújabb trónbirtokosát, Mrs. Angel Stark királynőt.

11. Rész (Angel és Katharine szemszöge) - A porból felállva.

Angel

Az én múltammal senki nem törődik. Engem nem kérdezett meg senki, hogy mit akarok. De errefelé a dolgok csak így mennek. Fogalmuk sincs, hogy egyáltalán, még csak Horth sem vagyok. Csak egy átlagos lány a faluból. Igazából, még csodálkozom is rajta, hogy Katharine nem ismert fel. Bár, ő inkább Christian társaságát élvezte még az iskolában. Engem észre sem vettek. A sarokban álldogáltam egyedül és a szívem mélyén arra vártam, valaki szóljon hozzám. De mindenki elment mellettem és most, meghajlás és megszólítás nélkül, nem mernek elhaladni. Három évembe telt, de hozzászoktam. A történetem még nagyon régen kezdődött... Imádtam a szüleimet, bármit megadtam volna értük még egy nap, apa úgy döntött elmegy. Anya pedig követte őt. Otthagytak, egy szál magamban. Az imádott szüleim, akik minden nap elmondták mennyire szeretnek és, hogy soha nem hagynak magamra. Mégis egyedül maradtam. Hatalmas szerencsém, hogy pontosan aznap volt az ellenőrzés és egy nagyon kedves őr látogatott meg. Látta, hogy a földön sírok ezért felkapott az ölébe és elvitt a palotába. Akkor még minden vágyam az volt, hogy királyné lehessek, de most... Bárcsak egyszerű lány lehetnék. Mint régen. Csak Angel Valar. A király eleinte nem akarta, hogy maradjak, mivel egy ilyen koszos, utcai gyerekre nem volt szükség a palotában. Aztán a királyné meggyőzte és azóta lányaként nevel, mivel nekik soha nem lehetett volna gyermekük. Ezért a házasság sem lesz törvényes, amit már nem is szeretnék igazán. Ha nem tud dönteni Katharine és köztem, hogy tudna dönteni másban? Nem hibáztathatom őket semmiért... Én voltam az, aki egyszer csak lepottyant az égből és belefurakodott a herceg életébe. Hónapokig győzködtem a királyt, hogy nem akarok férjhez menni, de azt mondta, hogy muszáj, ha fent akarjuk tartani a láncot. Nem akartam mondani neki, hogy semmi közünk nincs egymáshoz, de inkább tartottam a szám. De azért nem kezdem el atyámnak hívni...  A gondolatmenetemet egy kopogás szakította félbe. Felkaptam egy atlétát és az alvós nadrágom, majd kinyitottam az ajtót. Alex állt előttem, kezében egy szál rózsával. Most viszont, nem az egyenruháját viselte, életemben először látom egyszerű öltözékben. Valamiért akárhányszor elhaladt mellettem, mindig megnéztem, hogy feszül a vállán a zakója és, hogy mennyire forró lehet a teste, miután leveszi...
- Hercegnő. - hajolt meg. 
- A kezemet nem akarod megcsókolni esetleg? - néztem rá mérgesen. 
Alex felegyenesedett és elnevette magát.

- Felség, ez a munkám része. Nem beszélhetek tiszteletlenül egy hölggyel! 

Már csak a szememet tudtam forgatni ezen az állandó udvariasságon. Persze jól esett, de nem érdemeltem meg. Hazug voltam és erről egyedül "anya és apa" tudnak. 

- És minek köszönhetem a virágot? - mutattam a virágra.

- Ó, a kertben jártam és mivel eszembe jutott az a vörös ruhája, úgy gondoltam hozok önnek egy vörös rózsát.

Szélesen mosolyogva az orromhoz emeltem a rózsát és mélyen beszívtam az illatát. 

- Tetszik? 

- Nagyon! Köszönöm, Alex. Behívnálak, de... 

- Ne is fáradjon kérem, nekem is dolgom van, önnek pedig pihenésre van szüksége. 

Nem bírtam ki mosolygás nélkül. 

Valamiért Alex mellett csak mosolyogni tudtam. Persze Kenneth lesz a férjem és amint hűséget fogadok, már nem tehetek semmit, de ezt a kapcsolatot sem szeretném veszni hagyni. Eleinte kinyírtuk egymást, most pedig, nagyon jó barátok vagyunk. Katharine kiszabadításában is végig segédkezett. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy kommandós filmben! Bár igaz nekimentem három vázának és a végén Alexnek kellett cipelnie, de akkor is nagyon jól éreztem magam. De sikeresen bejutottam Kenneth-hez, szóval sikeres volt a tervem is, ráadásul, nem is kellett sokáig nyaggatnom... Simán belement mikor harmadjára könyörögtem neki. Már akkor gyanúsnak tartottam ezt az egészet. 

- Mennem kell, hercegnőm. Remélem, még lesz ilyen alkalmunk. 

Gyorsan meghajolt, aztán már el is tűnt. Utána még egy darabig az ajtónak támaszkodva álltam és gondolkoztam. Úgy mosolyogtam, mint aki valami hatalmas dolgot látott. Aztán kinyílt az ajtó mögöttem, én pedig hátradőltem. Nem bírtam abbahagyni a nevetést, feltétlenül attól, hogy Katharine és Kenneth álltak felettem, ijedt arckifejezéssel. A nevetésem abbamaradt és azonnal felpattantam. Már sikerült is elrontani a kedvemet, pedig még csak most történt kábé öt perce. 

- Ugye az ágyamat nem kell megosztanom vele? - fordultam Kenneth felé. 

- Azt hiszem... Én most megyek. 

Katharine még vetett felém egy utolsó szánakozó pillantást, majd kisétált mellettem és bezárta az ajtót. Szikrákat szórva a szememmel bámultam Kenneth-et, aki nem mert még csak rám sem nézni. 

- Ha nem lennék ennyire jószívű, már rég az édesapádnak mesélném a történteket. Nagyon nagy szerencséd van. 

Végül felnézett rám, kihúzta magát, megindult felém és nekinyomott a falnak. Hosszasan csókolt és szenvedélyesen, de nem volt benne semmi más érzelem... Nem szeretett engem és én ezt jól tudtam. Mikor elengedett, mélyen a szemembe nézett és megszólalt. 

- Éreztél te ebben bármi különlegeset? Angel... Én megértem, hogy mi zajlik körülötted, de ne várd el tőlem, hogy kiszeressek valakiből, akibe még bele sem szerettem igazán. Csodálatos lány vagy és ha hamarabb jössz egy kicsivel, talán még bele is mennék az esküvőbe. De fel kell, hogy világosítsalak. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne téged kelljen elvennem. Ebben a házasságban senki nem lenne boldog. Olyan emberrel akarod leélni az életed, aki nem is szeret igazán? Megszoknám, de soha nem értenék egyet vele. Szóval kérlek Angel... Még ha nem is miattam, legalább Katharine miatt segíts megálíttani az esküvőt. 

- Te tényleg nem érted, igaz?! - kiáltottam. - Ha nem megyek hozzád, mehetek vissza oda, ahonnan jöttem. Abban a faluban semmi nem volt Kenneth, semmi! Az a pár ember is aki még életben maradt régebben, szerintem azok is meghaltak! Képes lennél visszaküldeni engem a semmi közepére egyedül? A szüleim halottak... Ezt senkinek nem mondtam még soha, de nem vagyok vérbeli hercegnő. Csak egy lány a szomszéd faluból, aki abból élt, hogy lovakat csutakolt hét éven keresztül. Aztán rámtalált a korályi család és azóta, a királyné lánya ként nevel engem. Az igazi nevem pedig Angel Valar. A Horth nevet muszáj volt felvennem... Utána elhíresztelték, hogy titkolt gyermek voltam és rendeztek nekem egy hatalmas bált. Akkor még minden álmom volt, hogy egyszer herceghez menjek feleségül... De azóta más lettem. Már nem akarok Horth lenni... Soha nem is akartam igazán. 

Lecsúszva a földre teljesen kivoltam és már csak sírni volt erőm. Nem akartam veszekedni senkivel, főleg nem a két legfontosabb emberrel az életemben. Kenneth leült mellém és szorosan átölelt. 

- Hamarabb el kellett volna mondanod. De megígérem neked... Nem foglak magadra hagyni ilyen helyzetben Angel. 

- Ez azt jelenti, hogy...?

- Hogy bármi történjen, a feleségem leszel. 

 Katharine

Mindent hallottam, még el nem értem a folyosó végéig. Angel nagyon feldúlt volt és mindent Kenneth fejéhez vágott. Megértem a kiborulásának okát, de ebben nem csak egyedül Ken hibázott, hanem én is. Nem kellett volna azt képzelnem, bármi megtörténhet, bárhol. Lementem a konyhába, ahol a lányok együtt nasiztak és nevetgéltek. A börtön óta, most láttam őket először. Mikor megláttak, felpattantak és mind a nyakamba ugrottak. Örülök, hogy legalább pár ember van, aki még azt szeretné, hogy köztük legyek.
- Már komolyan kezdtük azt hinni, hogy nem látunk többet. Soha ne merészelj még egyszer elhagyni minket! - kiáltotta Abbie.
- Most pedig, szépen elmondod mi is történt. - jelentette ki Rosie.
Kate csinált nekem egy forró teát, majd leült mellém a kanapéra.
- Azzal gyanusítottak, hogy elloptam a királyné nyakláncát. Esélyt sem kaptam arra, hogy elmonjam, nem én tettem. A király hallani se akarta amit mondok, ezért bebörtönzött. Aztán Angel hercegnő segített nekem, így visszajöhettem dolgozni, de csak hozzá. Kenneth szobájába be sem tehetem a lábam...
- És beszéltetek azóta? - kérdezte Belle.
- Onnan jövök éppen...
- Ugye nem tettél semmi őrültséget? - nézett rám összehúzott szemekkel Kate.
Gyorsan belekortyoltam a teámba, hogy ne kelljen válaszolnom a kérdésre.
- Viccelsz... Katharine, ő a szerelmed, nem pedig egy bébimókus.
- Csak egy csók volt! És ha láttad volna, hogy nézett rám utána... - mentegetőztem.
- Ha babusgatod, az olyan, mintha elvennéd a mogyoróját.
- Ezt most nem mondtad ki, ugye? - kérdeztem nevetve.
- De igen... Pedig nem akartam.
Kate nagyon vicces lány volt. Fiatal kora ellenére, ezerszer jobbakat főzött, mint bármelyik szakács vagy nagymama. Mindig tudta, mikor van szükségünk a vicces énjére és azt is, mikor kell helyre raknia minket. Mivel mostanában, elég sok gond van velünk. Ashley nem akarja, hogy Abbie segítsen neki olyan dolgokban, amiben kéne. Belle és a király csak hancúroznak egymással. Rosie pedig titokban találkozgat a király tanácsadójával. Én pedig... Én meg csak vagyok, mint a kutyagumi a park kellős közepén.
- Úgy imádom ezeket a sztorikat! - mondta boldogan Kate.
- Kivéve, ha nincs párod.
- Se takaród.
- Se ágyad.
- Sem életed.
- Jaj, ugyan már lányok! - csapott a kezemre Kate. - Tizenhat évesek vagytok, szinte alig éltetek még! Ki kell használnotok a maradék időtöket is, különben egy életre megbánjátok.
- Kate, te ezt nem értheted... Én minél több férvial találkozom, annál jobban szeretnék egy kutyát. - vágott közbe Abbie.
Ekkor belépett az ajtón a király tanácsadója. Rosie azonnal elvörösödött és lehajtotta a fejét.
- Katharine, Ashley hercegnő látni óhajt. Azt mondta sürgős ügy és, hogy azonnal menjen.
- Nem mondta, miről van szó?
- Nem osztanak meg velem ilyen információkat. Csak annyit tudok, hogy sietnie kell.

Még oda se értem igazán az ajtó elé, Ashley már be is húzott és a kezembe nyomott egy pohár bort.
- Ezt miért kapom? - kérdeztem elképedve.
- Csak hallgass és ülj le. Szükséged lesz még arra a borra, hidd el nekem. - hadarta.
- Miről van szó?
- Hallottam apámat, ahogy rólad beszélget valamelyik tanácsadójával... Ő csempészte bele a zsebedbe a nyakláncot. Az apám terve volt, hogy örökre elkergessen innen. És azt is hallottam, hogy új dolgot terveznek. Nem tudom miről volt szó, de szerintem komolyabb az előzőnél.
- Hát tényleg szükségem van a borra.
Egy húzásra megittam az egészet. Már semmit nem értettem ezzel a hellyel kapcsolatban... Eleinte minden rendben ment, senkinek nem volt problémája senkivel. A király sem szólt semmiért erre tessék... Miért pont én? Mit ártottam én neki, amiért ezt érdemlem? Lehet, hogy léteznek rangok és én a ranglétrán legalul vagyok, de nekem is vannak érzéseim és gondolataim, amiket meg kell osztanom másokkal.
- Mellesleg, az édesanyámról is beszéltek... - huppant le mellém Ashley.
- Komolyan? Mi történt vele?
- Nem tudom melyik szigeten van, azt nem hallottam. De azt tudom, hogy cseléd és nagyon jól érzi magát, csak mi hiányzunk neki. Ha el is indulnék felkeresni... Több száz sziget van a közelünkben, soha nem találnék rá. Azt gondoltam talán Kenneth tudhat valamit, amit én nem, de mikor meglérdeztem őt, elkezdett kiabálni velem, hogy miért kérdezek ilyeneket. Aztán...
A beszélgetést egy kopogás szakította félbe. Mind a ketten az ajtó felé keptuk a fejünket.
- Ki az? - kiabált Ashley.
- Kenneth... Beszélni akarok veled. Bemehetek?
- Ahh... Pillanat, csak meztelen vagyok!
Mielőtt bármit mondhattam volna, Ash megfogta a kezem és betolt a szekrényébe.
- Meg ne mozdulj és ki ne gyere addig, még el nem ment!
Így hát egyedül maradtam a sötétben, Ashley hatalmas ruhái között amiket nem hord. Furcsa szagug volt és meg is látszott, hogy már régen nem vette fel őket senki.
- Jöhetsz!
Mikor Kenneth belépett, elállt a lélegzetem. Egy szál törölközőben volt, ami a derekára volt kötve. Hihetetlenül jól nézett ki...
- Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak téged... De bocsánatot akartam kérni azért, ahogyan viselkedtem. Csak tudod... Nekem sem könnyű anya nélkül. Nem tudok róla semmit, azt sem, hogy melyik szigeten van éppen vagy, hogy jól van e egyáltalán. Apánk nem mond nekem semmit. Én is csak annyit tudok, amennyit te.
- Mir gondolsz, ez érinti a házasságod..? - kérdezte kereszte font kézzel Ash.
- Nem tudom... - túrt bele a hajába Kenneth. - Itt a legfőbb ok a szívem és az érzelmeim, amit Katharine iránt érzek. Annyira, de annyira... Szeretem. Tessék, kimomdtam! Szeretem őt és istenem, de még mennyire. Azt hiszem, ezt Angel is jól tudja... De muszáj elvennem őt. Azok után amik kiderültek vele kapcsolatban... Nem hagyhatom, hogy visszaküldjék. Nem bírna ott ki egy napot sem.
- Miért nem beszélsz Katharinnel erről az egészről? Miérr nem mondod el neki, mit érzel? Lehet segítene a helyzeten.
- Talán igazad van... Nem baj, ha használom a zuhanyzót? Nálam elfogyott a meleg víz.
Mielőtt észbe kaphattam volna, már nem volt rajta törölköző. Kicsit Ashley is meglepődött, de annyira nem mint én.
- Muszáj előttem mutogatnod a kis Kent, csak mert elég kínos ez a helyzet.
Kenneth már csak a szemét forgatta.

- Mintha nem láttad volna eleget...
Aztán el is tűnt a fürdőszobában. Egy darabig még mindig azt a helyet bámultam, ahol eddig állt. Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam amit láttam... Mikor Ashley kinyitotta a szekrény ajtaját, még mindig nem tudtam megszólalni.
- Sajnálom, hogy látnod kellett kicsi Kent...
- Semmi gond... Már ha az a kicsi Ken tényleg kicsi.

Miután sikeresen kijutottam a szobából, mégindig le voltam döbbenve. Félig azon is amit mondott és azon is, amit láttam. Váratlanul ért és nehéz volt nem kijönni abból a szekrényből... Utálom, hogy vissza kell fognom magam. Miért mindig a rossz emberbe kell beleszeretni? Kenneth mellett boldog vagyok, ez tény. De nem lehetek igazán mellette. Tiltja a törvény és Angel-t sem szeretném még ennél is jobban feldühíteni. Megbízott bennem, én pedig hátba szúrtam.
- Ms. Winclaire.
Amint meghallottam ezt a hangot, felállt a hátamon a szőr. Még álmomban is kísért... Lassan megfordultam és szembenéztem a királlyal, aki gúnyosan mosolygott, hátratett kézzel.
- Felség. - bókoltam.
- Olyan szép esténk van, nemde? Ilyenkor a legcsöndesebb a palota.
- Valóban csodás, felség.
- Ugyan drága Katharine, ne játsza meg ezt a tiszteletet. Jól tudom, hogy nem kedvel engem és higyje csak el, az érzés kölcsönös.
- A barátnőm szerencsés lehet...
Még fel sem fogtam mit mondtam igazán, a földön találtam magam, az arcom pedig égett a pofontól.
- Ha még egyszer meg meri említeni Belle-t... Esküszöm magának, hogy a krokodiloknál végzi. Megértette?!
Szikrákat szóró szemmel meredtem rá. Azt hittem neki ugrok, de nem tehettem. Így is elég bajt okoztam mostanában.
- Ezt igennek veszem. - nevetett fel.
Mikor már azt hittem végre elmegy, visszafordult és ismételten elmosolyodott.
- Elfelejtettem említeni, két nap múlva lesz a tárgyalása. Amin be kell vallania, hogy ön lopta el a nyakláncot.
- Ezt nem teheti! - kiáltottam.
- Megparancsoltam! Csak nem szeretnél ellent mondani a királyodnak? Dehogy szeretnél! A családod biztos fontosabb ennél...
- Maga csak ne fenyegesse a családomat, mikor a sajátja is szét van esve!
Amikor újra felemelte a kezét, készen álltam a következő ütésre is. Megbarátkoztam a gondolattal, hogy holnap feldagadt arcal fogok járkálni. De nem így történt... Mielőtt megkaptam volna a pofont, Kenneth lefogta a királyt és leránotta a földre.
- Te normális vagy apám? Meg mersz ütni egy lányt?! Nézz már rá, könyörgöm... Így is sokat bántották, nincs szükség arra, hogy te is árts neki. És ha még egyszer hozzá mersz érni, megesküszöm rá, hogy nem úszod meg ennyivel!
Az utolsó dolog amire emlékszem az az, hogy Kenneth felkap az ölébe, meleg és még kicsit nedves testéhez szorít. Aztán elsötétült a kép.

Később mikor felkeltem, Ken szobájában találtam magam. Ránéztem az órára, ami hajnali kettőt mutatott. Szépen lassan felálltam, beletúrtam a hajamba és bementem a fürdőszobába, hogy megmossam az arcom.
- Hé, minden rendben? - ölelt át hátulról Kenneth.
- Persze, csak kicsit fáj az arcom... De túl fogom élni.
Belenéztem a tükörbe és most, hogy láttam kettőnket, elkapott a sírógörcs. Eszméletlenül furcsán, de összeillettünk és az az aggódó szem...
- Kenneth, én akarom. - jelenettem ki.
- Mit is akarsz? - kérdezte értetlenül.
Szembe fordultam vele és a mellkasára tettem a kezem.
- Téged. Akarlak téged. Itt és most. Nem érdekel, mit mond apád, Angel, vagy bárki más, nekem szükségem van rád. És ma...
- Tudom, hogy ott voltál a húgom szobályában. - nevetett fel. - Nem túl nehéz észrevenni, ha egy kék szempár ott villog a szekrényben. Szerinted csak úgy levetkőztem volna Ashley előtt?
Kisimított egy hajtincset az arcomból, majd mélyen a szemembe nézett.
- Biztos, hogy ezt akarod?
Közelebb léptem, éppen annyira, hogy a szánk félig összeérjen.
- Semmiben nem voltam még ennyire biztos. - leheltem.
Végül rátapasztotta a száját az enyémre és felkapott az ölébe. Imádtam, mikor ennyire magához szorít.... Lassan kivitt a fürdőből az ágyához. Közben kibontotta a hajamat, amibe annyira imádott beletúrni és amitől engem kiráz a hideg. Leültünk az ágyra aztán elkezdte kifelé gombolni a ruhámat.
- Komolyan, miért van ennyi gomb ezen a hülye ruhán?
Egy mozdulattal szét is tépte, majd ellezdte csókolgatni a nyakamat.

- Ugye tudod, hogy most azt a ruhám tépted el, amiben dolgozni szoktam? - kérdeztem nevetve. 

- Nem érdekel, majd holnap szerzünk másikat! Most pedig fogd be és csókolj meg. 

- Kívánsaga számomra parancs. 

Napokig el tudtam volna viselni ezt az érzést. Ahogyan végighúzza az ujjait a hátamon, végig a gerincem mentén. Ahogyan rálehel a hasamra és, ahogyan a lapockám csókolgatja. Olyan sok érintés, megannyi érzelem és reakció. Régóta vágytam már arra, hogy érezzem magamon ezeket az érintéseket és azt, ahogyan rámnehezkedik. Az a félig megfojtó, de mégis eszméletlenül jó érzést. Élveztem, hogy kicsi vagyok, hogy átölel a két karjával közben és kicsit megemel, aztán megcsókolja a az állam alatti részen. És mikor a fülembe suttogta a nevem, azt hittem megveszek... Teljesen elaléltem tőle és attól is, ahogyan rámnézett. A lábaimat a dereka köré fontam és hagytam, hogy ő irányítson engem. 

- Tudod te hány szabályt szegünk most meg? - kérdezte egy széles mosoly kíséretében. 

- Te vagy a herceg. Azt hiszem, meg tudod bocsátani ezt nekem. 

10. Rész - Ahogy óhajtja...

Az éjszaka ha nem keltem fel háromszor, akkor sokat mondok! Sajnos nem Alex volt éjszakai műszakban, ezért beszélgetni sem tudtam senkivel. Felálltam és kinéztem a kis ablakomon. Kábé hajnali kettő lehetett. Odaléptem az asztalhoz és falatozni kezdtem az almám, amit későbbre tettem el. Visszaülve a földre, halk cincogásra lettem figyelmes.
- Hát itt vagy, kishaver? - mosolyodtam el.
Válasz képpen csak leült velem szemben és rámnézett azzal a nagy szemeivel. Letörtem egy kicsike darabot az almából és neki adtam.
- Gondolom, mennyire éhes lehetsz... De egyelőre csak ennyit tudok adni neked. Nekem sincs jobb sorom.
- Maga meg kivel beszélget? - lépett a cellámhoz egy őr.
- Vele. - mutattam a mellettem falatozó egérre. - Ő nem bánt meg, meghallgat, csöndbe van és nem vet börtönbe. Szóval azt hiszem, ő itt a legjobb barátom.
Az őr kikerekedett szemekkel bámult rám, majd visszament az őrhelyéré. Pár percel később nyílt az ajtó. Reménykedtem benne, hogy Angel az és ki fog hozni innen, de amint megláttam Kennethet, azonnal elszállt az a kicsike reménykedés is.
- Nahát, Kenneth Stark hajnalban látogat meg. Mivel érdemeltem ki? - pillantottam fel rá.
- Nem azért jöttem, hogy beszélgessünk. Csak tájékoztatlak róla, hogy holnap kijöhetsz innen, a feleségemnek hála. Neki kell megköszönnöd.
- De hát egy ilyen senkinek, mint én? Ugyan. - nevettem. - Nekem te ne dirigálj, Stark. Az egy dolog, hogy te vagy a herceg. De nem fogok mélységesen meghajolni előtted. Akár ki is végeztethetsz emiatt, nem érdekel.
- Kinyitná a cellát Rodick? - fordult az őr felé.
- Azonnal, felség!
Mikor kinyílt az ajtóm és Kenneth belépett rajta, azt hittem végem. Hogy felpofoz, esetleg nekivág a falnak. De egyiket sem tette. Erőfeszítések nélkül felrántott a földről és erősen megcsókolt. A düh mellett érezni lehetett még valamit... A vágyat. Még mindig engem szeretett. És a szíve legmélyén jól tudta, hogy az én helyem mellette van.

És azt is, hogy nem loptam el semmit. De valmiért, nem én voltam az, akinek hitt. Senkinek nevezett és úgy bánt velem, mint egy kutyával. Ezt pedig soha nem fogom megbocsátani neki. Eltaszítottam magamtól és hátat fordítottam neki. Nem akartam, hogy lássa, amint éppen darabokra hullok előtte. 

- Miért csinálod ezt velem? Mit akarsz Kenneth, mit?! - kiáltottam. 

- Én tudom, hogy mit akarok. Téged akarlak! Azt akarom, hogy boldog légy. Azt akarom, hogy boldog légy itt, velem. És tudom, minden amit mondtam, megbocsáthatatlan, megértem! De fogalmad sincs, mennyit jelentett nekem az édesanyám... 

Nekidőlt a falnak és leereszkedett a földre. Én letelepedtem vele szemben és vártam, hogy megnyíljon végre. Vett egy mély levegőt, aztán belekezdett. 

- Nyolc éves voltam. Az édesanyám huszonkilenc. Fiatal és gyönyörű. Egyszerűen imádta apámat. De apám nem igazán vette észre, csak arra kellett neki, hogy fájdalmat okozhasson neki, egyébként semmi másra. És édesanyám elviselte. Tűrte, hogy minden nap újabb és újabb sebekkel jön ki apám szobájából, volt, mikor sántítva. Soha nem felejtem el azt az arcot. Mikor bement a szobájába, hallottam, hogy órákig sír. Megállás nélkül, Katharine... És nem tehettem semmit. Apám eltörte volna a nyakam. Vagy még rosszabb, azonnal a kutyáknak dob oda. Egyik sem volt valami szép halál. Így hát, nem tehettem mást, mint vártam és amikor csak tudtam, édesanyámmal voltam. Egy nap, elmentem az ékszerészhez, hogy csinálja meg a legszebb arany nyakláncot, amit még soha, senki nem látott. Mikor végre a kezemben tarthattam, azt hittem, kiáltozni kezdek örömömben. Felmentem édesanyámhoz, hogy odaadhassam neki a nyakláncát. Az ágyán ült egy paplanba burkolózva és meredt a semmibe. Mikor meglátott, felcsillant a szeme és próbált elmosolyodni, de nem lehetett nem észrevenni a hatalmas vérfoltot a hátánál. A kezébe adtam a nyakláncot és elmomdtam neki, hogy mindent tudok róla és apámról. Nem szólt semmit, csak bólogatott és hallgatott. Miután a nyakára tettem, soha többé nem vette le. Minden nap rajta volt és képzeld, megérte! Napok teltek el és édesanyám teljesen felépülve lépett ki a szobájából, lila foltok nélkül. Apám hivatta éjszakára, de soha nem ment és ha apám fel is kereste, mindig volt valami jó kis mondandója, aminek a vége mindig az volt, hogy apám elviharzott a szobájába és nem jött ki onnan órákig. Olyankor sokat nevettünk. Öröm volt nézni, ahogy az édesanyám megerősödött és nem hagyta magát. Aztán rá két napra, eltűnt. Fogalmam sincs, hogy mi történt vele. De a nyakláncát a szekrényen hagyta, alatta pedig egy üzenettel: Annyira sajnálom édesem, remélem megértesz. Ezek voltak hozzám az utolsó szavai. Hogy meghalt, vagy életben van, fogalmam sincs. Kerestem, de nem találtam sehol. Valószínűleg megváltoztathatta a nevét és jó messzire utazott innen, de ha ez igaz is, reménytelen. Apám soha nem engedné, hogy megkeressem. Pedig Ashleynek is szörnyen hiányzik édesanyánk és nem találja a helyét, mióta csak én maradtam neki. Szüksége van egy támogatóra, aki mindig mellette van, ha kell és ez számára anya volt. Anya eltűnése után, apánk bánatni akarta Ashleyt. De már elég idős voltam hozzá, hogy megvédjem és üssek. 

- Mennyi volt az az elég idős? 

- Tíz. - nevetett fel. 

Viszonoztam a nevetését. Látom magam előtt Kent, amint kábe a király hasáig ér, de azért ő megvédi a kishúgát. Miért is ne. Kennethet még az sem zavarná, ha éppen világ vége lenne, ő akkor is Ashleyt védené. 

- Kérdezhetek valamit? - néztem rá komolyan. 

- Amit csak akarsz. 

- Mi vot az édesanyád neve? Mert felségen, vsgy királynén kívül, soha nem lehetett hallani semmit. 

Egy pillanatra elmosolyodott, mimtha újra az ésesanyját látná maga előtt. 

- A neve, Emilia volt. 

Reggel, mikor felkeltem, kishaver a kezemhez bújva feküdt, azt hiszem aludt. Charlottenak és nekem, sokszor volt egerünk. A szomszédok mindig szívrohamot kaptak, hogy miért tartunk egeret a házban, de minket nem túlzottan érdekelt. Nem rágtak meg semmit és ha éppen párzási időszak volt, akkor sem a mi házunk volt tele kisegerekkel. Valahogy tudták, mit kell tenniük, ha velünk akarnak élni. Kishaver is ilyen volt. Tudta mikor van szükségem társaságra. Még ha egy egér és őrültségnek tartják, akkor is. Ebből is látszik, mennyire különbözök a többiektől. A Kennethel való beszélgetésem után, komolyan elgondolkoztam azon, hogy kit is szeretnék. Szeretem Kent, efelől nincs is kétségem. Azt is megértettem, miért jelent neki annyit az a nyaklánc. Ha nekem ilyen gyerekkorom lett volna, én sem viselkednék másképpen. A király annyira ideges volt, mikor meghallotta, hogy kiengednek, hogy teljesen eltiltott a fiától. Mostantól csak Angelnek dolgozom. Úgy érzem, ez így is van rendjén. Egy kis idő kell számunkra, hogy eldönthessük, mit akarunk és kivel. Hála Angelnek, még ma elhagyhatom a cellám és vissza is térhetek a munkámhoz. Alex kinyitotta az ajtóm, segített felállni, majd szélesen rám mosolygott. 

- Legközelebb ne keresd így a bajt. Akkor már nem fogok tudni segíteni.

- Rendben anyu. - mosolyodtam el én is. 

- Megmondanád Angel-nek, hogy adja vissza a sapkámat? Mivel igazán szükségem lenne rá. 

- Persze, megmondom... 

Ezek ketten edig nem utálták egymást? 

A folyosón mindenki úgy nézett rám, mint akik meg akartak ölni. Úgy látszik, a nevemet még nem sikerült tisztára mosni. De akkor, hogy hozott ki Angel? 

- Hé, virágszál! 

Ezt a hangot bárhol felismertem volna! Megfordultam és Christian sétált felém, sugárzó mosollyal. Odafutottam hozzá és sírva a nyakába ugrottam. El sem hiszem, hogy itt van. Hónapok után, végre velem van a legjobb barátom, sértetlenül és boldogan. Kell ennél több?

- Megtudhatnám, miért tartja a karjai között a palota egyik szobalányát? 

Kibontakoztam Chris karjai közül és megláttam a királyt, aki mérges szemekkel bámult minket. Christian mélyen meghajolt, de én egy helyben maradtam. Rá nézni is rossz. Egyszerűen érzem, hogy ő volt, aki miatt a börtönben kötöttem ki. Én pedig szokás szerint, nem hagyom magam senkinek, még a királynak sem. Mikor kicsi voltam és iskolába jártam, a többiek mindig piszkáltak. Eleinte zavart és rengeteget sírtam miattuk, de aztán édesanyámat látva, megerősödtem. Sokat verekedtem, mindenki félt tőlem, még a fiúk is. Kiállok az igazamért és nem fogom hagyni, hogy megalázzanak. 

- Christian a legjobb barátom, most érkezett a palotába. - feleltem magabiztosan. 

- Maga pedig a börtönből, ugye? - mosolyodott el gúnyosan. 

- Kifejezetten, nagyon élveztem! A fia meg is látogatott tegnap, annyira jószívű. Igazán büszke lehet rá. 

Öröm volt nézni, ahogy majd felrobban az idegtől, viszont én csak mosolyogtam rá. Már nem érdekelt, mit csinálnak velem, de ki fogok állni magamért és nem akarok gyengének mutatkozni Chris előtt. 

- Remek. Most menjen átöltözni és folytassa a munkáját a hercegnőnél. - parancsolt rám.

Végül bókoltam egyet és elindultam a szobám felé.

Mikor elmentem egy növény mellett ami megmozdult, hátraugrottam és felkészültem az ütésre, de csak Christian kászálódott ki mellőle. Leeresztettem a kezem és nekidőltem a falnak. 

- Nem alkalmas most az idő a hülyeségekre Chris, dolgoznom kell. - túrtam bele hosszú, vörös fürtjeimbe. 

- Tudom jól. Csak meg akartam kérdezni, mi a franc volt ez az előbb? Három hónap telt el Katharine és már a börtönből jössz? Valamit nagyon jól csinálhatsz ezek szerint. 

- Ne gúnyolódj, én legalább nem robbantottam fel magam! - mutattam a még mindig gipszben lévő lábára. 

- Tereled a témát... Inkább mesélj! 

Vettem egy mély levegőt, majd hozzákezdtem. 

- Hosszú volt ez a három hónap. Összebarátkoztam Ashley hercegnővel és Kenneth-hez is közel kerültem... Eleinte minden simán ment, nem volt velem semmi gond. Végeztem a munkám és ennyi. Aztán megérkezett Angel hercegnő és minden megváltozott. Ken és ő, rengeteg időt töltöttek együtt. Utána Kenneth bevallotta, mit érez és azt hiszem, a király gyanút fogott és muszáj volt lépnie valamit. Behivatott a terembe azzal a váddal, hogy én elloptam a felesége nyakláncát, pedig azt sem tudom, hol van a királyné szobája. Végül gyanúsnak találtak, ezért a börtönben kötöttem ki. Angel segíteni akart és ki us juttatott onnan, de a szabadulásom előtti este, Kenneth lejött hozzám. Ellenkezni kezdtünk, aztán megcsókolt... 

Ekkor láttam meg Angelt, Christian háta mögött. Kikerekedett szemekkel bámult rám, összefont karokkal. 

- Angel, én... - kezdtem. 

- Ne is folytasd. Végig te voltál, igaz? - kérdezte suttogva. 

Válasz képpen csak bólintani tudtam, mivel képtelen lettem volna egy szót is kipréselni a számon. Könnyek ömlöttek a szemeből, fogalmam sem volt, mit kéne most tennem. Hazudtam egy olyan embernek, aki nagyon sokat jelentett nekem. Pedig ő mindig igazságos volt, még ki is hozott a börtönből. Én pedig hátbaszúrtam... Mikor felnéztem, Kenneth közeledett a folyosón felénk. 

- Hát itt meg mi folyik? - kérdezte idegesen. 

- A te véred fog mindjárt, ha nem adsz magyarázatot! Te és Katharine? - fordult Kenneth felé ingerülten. 

Ken csak megszeppenve állt és nézett. Rámpillantott, majd vissza Angelre. Végül megszólalt. 

- Én el akartam mondani neked Angel. Tényleg akartam! De valaki nagyon nem akarja, hogy egyedül én intézzem a dolgaimat. - nézett rám Kenneth. 

- Már megbocsásson felség, de maga volt az, aki még arra kérte Katharinet, hogy tegezze és maga volt az, aki orvoshoz vitte, pedig hagyhatta volna a földön szenvedni. - vágott közbe Christian. 

- Nahát, új mérföldkő? Igazán bájos. 

Ez után, mindenki elcsendesedett, Ken pedig hátat fordított és elment. Chris is magunkra hagyott minket a hercegnővel. Egy darabig csak álltam, mivel nem tudtam, hogyan is kezdhetném, de muszáj volt elmondani neki az igazat. 

- Angel, én tényleg nem akartalak megbántani... Nagyon kedvellek téged, nálad jobb királyné nem is lehetne ezen a földön, de az érzéseimet nem én irányítom... Nagyon szeretem őt, Angel. El sem tudod képzelni, hogy mennyire. De jól tudom, hol a helyem és az istenért sem szeretnék a házasságotok útjában állni, mivel én csak egy senki vagyok, aki tyúkok között nevelkedett. Azt akarom, hogy TE boldog légy és ha az vagy, akkor én is. Megértem, ha nem akarsz nekem megbocsátani, de tudnod kell, hogy a nővéremnek tekintelek téged Angel. 

A beszédem végére már mind a kettőnk szeméből folyt a könny. Angel megadva magát az érzelmeinek szorosan átölelt és így álltunk addig, még le nem nyugodtunk. 

- Ez nem csak a te hibád Katharine, hanem az enyém és a Kennethé is. Én nem figyeltem oda, Kenneth nem tud dönteni, te pedig csak szerelmes lettél. Megesik az ilyen. Csak nagyon furcsa ez a helyzet... Nem szoktam hozzá, hogy rajtam kívül még mást is csókolgat a férjem. 

Elhúzódtam tőle és mélyen a szemébe néztem. 

- Kenneth és te...? 

- Ne aggódj, nem történt semmi. Csak elég sokszor megcsókol és ölelget. De úgy látszik, nem csak én vagyok a képben. 

Lehunytam a szemem és lehajtottam a fejem. Nem tudtam elhinni... Egyszerűen lehetetlen. Tudtam, hogy nem kéne megbíznom benne. De persze az én hülye szívem, soha nem hallgat a józan észre. 

- Ellnézést, felség. Katharinet látni óhajtja a herceg. - szólt oda Angel-nek egy szobalány. 

- Menj csak. Azt hiszem, sok a megbeszélnivalótok. Ha keresnétek, a kádban leszek, csapzott, vizes hajjal és lesírt sminkel, egy üveg whisky-vel a kezemben. 

Belépve az ajtón nem sok kellett hozzá, hogy lepofozzam Kent. A tűz csak úgy fortyogott bennem... 

- Miért hivattál? - kérdeztem idegesen. 

- Katharine, én nem akarok veszekedni sem veled, sem a hercegnővel. Már mondtam, hogy megoldom. 

- Persze. És a szájában keresed a megoldást? - fontam keresztbe a karjaim. 

Először kérdőn nézett rám, de aztán leesett neki, miről beszélek. 

- Katharine... 

- Én komolyan azt hittem, hogy szeretsz! - fakadtam ki. - Annyiszor vágytam már rá, hogy megtedd az első lépést, de nem, neked egy hercegnő kell! Mi mást várhattam volna el? 

- Én leszek a király... Nem engedhetem meg magamnak, hogy szerelmes legyek egy olyan lányba, mint te. Te túl tökéletes vagy nekem! Minden, amire vágyom, egy emberben megtalálható. És istenem, fogalmad sincs, mennyi mindent csinálnék most veled Katharine... Vágyom rád, vágyok az ajkaidra, az érintéseidre, amiket nem kaphatok meg. Ha nem várna rám több mint nyolcvanezer ember odakint, most olyand dolgokat művelnék, amiket így herceg ként, nem tehetek! Nem szerethetlek téged! - őrjöngött. 

- De már szeretsz! - léptem közelebb. - És az érzések mindennél erősebbek. Te és én, együtt meg tudjuk csinálni! Ha igazán akarjuk, bármit elérhetünk Kenneth... 

Gyengéden megérintettem az ajkait és bámultam. Annyira meg akartam csókolni... Minden vágyam volt, hogy a számon érezhessem mentolos leheletét és forró ajkainak ízét. Bármit megadtam volna érte. És egyre nagyobb késztetést éreztem rá, mikor a pólómat kicsit felhúzva, simogatni kezdte a derekamat. Rázott a hideg tőle és arra gondoltam, milyen jól mutatnának a ruhái a szoba padlóján. 

- Bár megtehetnénk... Tényleg. Én is akarom, de még mennyire! Legszívesebben már régen a nyakad csókolgatnám és azt a csodaszép hajad piszkálnám, de eljött az ideje annak, mikor véget kell vetnünk ennek. Szeretlek és bármit megadnék érted, de feleségül kell vennem Angelt. Viszont adok neked lehetőséget. Ha tényleg annyira elviselhetetlen lesz, elmehetsz... Vissza a családodhoz. Nem kell majd aggódnod érte, apám mit fog tenni, mert épségben haza fogsz jutni. De én nem akarom, hogy elszakadj tőlem. Azt akarom, hogy a közelemben legyél. Ezt szeretném. Most pedig menj... Nem akarom, hogy még több gondunk legyen ebből. Kapsz egy hónap gondolkozási időt Katharine. 

- Ahogy óhajtja, felség. 

9. Rész - Csalódtam...

Egy hete már, hogy Angel a palotában él és bármennyire furcsa, örülök neki, hogy itt van. A szabadidőmben át szoktam menni hozzá, hogy segítsek neki átalakítani a stílusát és ahogy megkaptam az új beosztásom, alig maradt időm a herceggel. Neki folyamatosan dolga van azokon a napokon, mikor nála lehetnék, ezért nem beszéltünk olyan sokat mostanság. Miért van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt a király direkt így intézte? Mindenesetre, Angel is nagyon jó társaság, mellette nem unatkozik az ember. Akárhova beteszi a lábát, már el is tört valami, vagy beleakadt valamibe és a ruhája elszakadt. Szóval... Mozgalmasan teltek a napok. Egyik délután pont a ruháját varrtam össze, mikor boldogan belépett az ajtón.
- Kathatine, de örülök neked!
Lekapta szép fehér ruháját, betette a szekrénybe, majd levetette magát az ágyra.
- Hogy telt a mai napod? - kérdeztem érdeklődést színlelve.
Ne értsetek félre, nagyon szeretem a hercegnőt, de jól tudom, hogy Kennethel volt és nem szeretném hallani a részleteket.
- Alig vártam, hogy lekapjam ezt a göncöt... -mormolta. - Komolyan mondom, a ruháimat rád fogom bízni. Egyébként, nem valami jól. Kenneth folyamatosan egy lányról beszél. Fogalmam sincs, hogy ki az, de tényleg nagyon szeretheti... Látom a szemében.
A gondolat, hogy Kenneth még Angelnek is engem emleget állandóan, kicsit felvillanyozott. De akkor sem tehetem ezt a hercegnővel... A barátjának tekint, ahogyan én is őt. Nem ugráltat, hogy takarítsak. Van, hogy inkább a szobájába hív ebédelni és olyankor egy órán keresztül beszélgetünk és finomakat eszünk. Tökéletes királyné lehetne belőle. Neki minden adottsága megvan, ami egy ilyen fontos feladathoz kellhet.
- Angel... Lehet egy furcsa, de komoly kérdésem?
- Hát, gondolom akkor is meg fogod kérdezni. - mosolyodott el.
- Mi lett a királynéval?
Azonnal lehervadt a szájáról a mosoly, felült, beletúrt a hajába, vett egy mély levegőt és hozzákezdett.
- Az igazság az, hogy valójában én sem tudom. Senki nem tudja. A királynak az a sztorija, hogy nagyon beteg lett, de van benne valami gyanús... Mielőtt a királyné "meghalt", előtte láttam egy hónapja. És akkor még semmi baja nem volt. De nem tudni... Lehet igaz, lehet nem, de nekem akkor sem stimmel valami.
Hosszú néma csönd következett. Valahogy a történetet illetően, nekem sem állt össze minden. A tévében a királnyő makk egészségesnek tűnt. Vagy csak a látszat csal? Mindegy is... A lényeg, hogy nincs kirányné, de úgy érzem, talán a király ha jól dönt, még lehet.

Estére teljesen hulla lettem. A szobámba beérve, lehuppantam az ágyra és már ki is nyúltam. Szerettem a munkámat, de minden nap végére szörnyen álmos lettem és nyűgös is. A holnapi napon gondolkoztam. Talán Kenneth most rá fog érni végre és tölthetünk együtt egy kis időt! Halk kopogást hallottam az ajtómon, ezért felálltam, hogy megnézzem ki az. Abbie állt előttem, egy üveg tequilával a kezében és úgy mosolygott, mint akinek elmentek otthonról.
- Te meg mit csinálsz itt? - kérdeztem nevetve.
- Úgy gondoltam, szükségünk van egy kis kikapcsolódásra.
Csábítóan lóbálta a kezében az italt, miközben még szélesebben mosolygott. Kínombam már csak a szememet forgattam és hagytam, hogy Abbie beljebb jöjjön. Lehuppant az ágyamra, én pedig mellé telepedtem.
- Hogy megy a sorod? - kortyolt bele az üvegbe.
- Azt hiszem, mozgalmasan... Már nem csak a hercegnek dolgozom, Angelnél is be kell segítenem.
Elvettem tőle az üveget és én is belekortyoltam.
- Elviselhetetlen? - kérdezte aggódóan.
- Nem, dehogy! Nagyon szeretem Angel hercegnőt, rengeteget beszélgetünk. Mindig meghallgat, legyen bármi. Na és neked milyen Ashleynél?
- El sem tudod képzelni mennyire jó! Mindig hamarabb elküld a kelleténél és van, hogy ő is besegít. Nagyon segítőkész. A tequilát is ő adta. Jönni akart, de valami megbeszélésre kellett mennie, szóval azt mondta jöjjek egyedül.
- Ilyen későn? Komoly ügy lehet. - húztam el a számat.
- Elég sok dolog van, amiről beszélniük kellene. Belle, a királlyal fekszik össze, Rosie pedig a király tanácsadójával. Csak mi vagyunk ilyen jó kislányok?
- Hát, igen. Nekünk már hétkor fellövik a pizsit.
Abbie boldogan rámmosolygott, majd húzott egy jó nagyot az üvegből.

- Katharine, szerinted miért bánnak ilyen jól velünk? Mármint... A könyvekben a szobalányokról alig esik szó, csak csicskáztatják őket, de nekünk piát nyomnak a kezünkbe. A palotában vagyunk mi egyáltalán? 

- Nem is tudom... Léteznek még jó emberek a palotában is. - mosolyodtam el. 

Pár percel később hangos beszédet hallottunk a folyosó végéről. 

- Melyik annak a szobalánynak a szobája? - kérdezte egy férfi hang. 

- Azt mondták, az utolsó. - felelte a másik. 

Abbievel ijedten egymásra néztünk, ugyanis hozzám igyekeztek. 

- Rohanj a fürdőbe! - suttogtam. - Gyerünk már! 

Abbie gyorsan beszaladt a fürdőszobámba a tequilával együtt és bezárta az ajtót. Én a kezembe kaptam a fésűmet, mintha a szokásos dolgaimat csinálnám munka után. Abban a pillanatban két őr lépett a szobámba. 

- Maga az a Katharine? - kérdezte hanyagul az egyik. 

- Igen, én vagyok. - feleltem magabiztosan. 

- Most velünk kell jönnie. 

- Megtudhatnám, miért? - álltam fel. 

- Azt majd maga elárulja a királynak, na nyomás. 

Fogalmam sem volt róla, miért kell este tízkor kirángaatniuk a szobámból, mindent megcsináltam amit kellett, időben értem oda Angelhez, a műszakom egy órája lejárt. Próbáltam nem parázni még oda nem értünk a tárgyalóba. Mikor beléptünk, azonnal elszállt az önbizalmam. Angel és Ashley aggódó pillantással néztek felém, Kenneth és a király pedig úgy, mint akik meg akarnak ölni. 

- Szóval... Most, hogy végre ide fáradt, elárulná mit művelt? - kérdezte komolyan a király. 

Kikerekedett szemekkel bámultam a lányokra, de ők csak megrántották a vállukat. Ők sem tudták, miről van szó. 

- Bocsásson meg felség, de én nem tettem semmit... - feleltem bizonytalanul. 

- Ó, tényleg? Kérem, átnéznék a ruháját? - bökött felém a király. 

Türelmesen kivártam, még végigtapiznak az őrök. Végül egy arany nyakláncot húztak ki a jobb zsebemből. 

- Akkor az meg mi? - kérdezte idegesen Kenneth. 

Megijesztett ez a fajta beszéde... Velem soha nem beszélt így.

- Esküszöm, hogy fogalmam sincsen, hogyan került ez ide! - emeltem fel védekezően mind a két kezem

- Akkor miért volt a zsebében? - csapott az asztalra a király. 

- Kérem, felség... Kenneth, te ismersz! Tudod, hogy nem tennék ilyet! Tényleg nem tudom. 

Egyre jobban kezdtem a sírás határán lenni... 

- Úgy gondoltad, szórakoztató lesz, ha elveszed édesanyám nyakláncát? Egyáltalán, hogy jutottál be a szobába? - kérdezte idegesen Kenneth. 

- De hát azt sem tudom, hol van a királyné szobája! - emeltem fel a hangom. 

Kenneth felpattant és megállt előttem. Olyan szikrákat szórt a szemével, ami kifejezetten nem a szeretet szikrája volt... Itt helyben, meg tudott volna fojtani. 

- Te, itt nem emelheted fel a hangodat. Ebben az épületben, te egy senki vagy. Megértetted? A dolgod az, hogy elhozd az ételt, kitakaríts és befogod a szád. Semmi jogod nincs ahoz, hogy mentegetőzz. 

Kedvem lett volna arcba köpni. De nem, nem tehettem. Bezzeg mikor még a szobájában voltunk, nem így gondolta. Inkább csak elmosolyodtam amennyire tudtam, bókoltam egyet, majd mélyen a szemébe néztem. 

- Ahogy parancsolja, felség. 

- Kérem vigyék a cellába, ott nagyon jó helye lesz egy ilyen senkinek. 

Mielőtt elrángattak volna az őrök, olyan lekicsinylően néztem a hercegre, amennyire csak tudtam. Érezze... Érezze csak, mekkora fájdalmat okozott nekem. Bár egy ilyen senki mint én, simán kibírja a koszos, sötét cellában is. 

Még csak egy órája vagyok a cellámban, de már szörnyen magányosan érzem magam. Egy nagyon fiatal őr állt a cellám előtt, aki szinte majdnem minden pillanatban rámpillantott, hogy megbizonyosodjon róla, még nem akarom megölni magam. 

- Te aztán tényleg csak a bajt keresed, igaza volt Christiannek. - szólalt meg. 

Chris neve hallatán azonnal felálltam és rácshoz léptem. 

- Hát te honnan tudsz Christianról? 

- Együtt voltunk kiképzésen. Most én helyettesítem őt, ameddig lábadozik. Baleset érte, ezért pár hétig én leszek a palotában, de aztán küldenek a frontra. Christian sikeresen a palotában kötött ki. - mosolyodott el szomorkásan. 

- Nagyon sajnálom....

- Alex. A nevem Alex. 

- Én Katharine, nagyon örvendek. 

- Lenne bármi, amire szükséged van? Most lehetőségem van megszerezni, mivel tárgyalás van úgy még húsz percig. - nézett az órájára. 

- Hát... Azt hiszem, egy papír és egy toll jól jönne. 

- Rendben, nemsokára visszatérek. Addig próbálj meg nem még nagyobb hülyeséget csinálni. 

- Ebben a kis lyukban nem sok lehetőségem van rá. - mutattam rá. 

Kis idő után meghallottam, hogy valaki üti a mellettem lévő ajtót és kiabál. Kinéztem a rácsok között és megláttam, hogy két őr is az ajtónál áll és beszélgetnek valakivel. Ezt a női hangot, akárhol felismertem volna. 

- Engedjenek már be, a rohadt életbe! - kiáltotta Angel.

- Hercegnő, nem engedhetem be ide, nem érti? 

- Nem érdekel, hogy mit gondoltok! Azt mondtam, engedjetek be! Ne akarjátok, hogy idehívjam a herceget, különben kereshettek másik állást! - őrjöngött. 

Végül a két őr megenyhült és beengedték Angel hercegnőt. 

- Angel! - kiáltottam. 

Iderohant hozzám és megfogta a kezem. 

- Jaj, Katharine... Annyira sajnálom! Hidd el, fogalmam sem volt róla, mit akar a király. De el kell mondanod nekem... Nem te voltál, ugye? 

- Dehogy! Azt sem tudom, hol van a királyné szobája és ha tudtam volna sem teszem be a lábam. Angel, én nem akarok itt lenni... - könnyeztem be. 

- Nyugalom kincsem, segíteni fogok neked. Elintézem, hogy kijöhess innen, de van egy olyan érzésem, hogy a mai napot még itt kell töltened. Viszont valami, nagyon nem stimmel... A király azonnal tudta, hogy nálad lesz a nyaklánc és válltig állította, hogy te voltál. Ki fogom deríteni mi folyik itt. Nem hagyom, hogy bárki ártson neked. 

Hallottuk, hogy nyílik az ajtó, amin Alex lépett be egy köteg papírral és tollal. Riadtan bámultak egymásra a hercegnővel. Teljesen ledermedtek és el is felejtették, hogy itt vagyok. 

- Remélem, a hercegnő tudja tartani a száját mert ha nem, azt hiszem nem a frontra küldenek, hanem a krokodilok közé. - fordult felém egy kus idő után Alex. 

- Maga azt képzeli, olyan pletykás lennék? Ha még egyszer ilyeneket mond, saját kezüleg vágom ki a nyelvét. - háborodotr fel Angel. 

Furcsa módon, sokkal többet javult a kedvem. Öröm volt nézni, ahogy ezek ketten szétszedik egymást. Még nem láttam Angelnek ezt az oldalát. 

- Nyugalom, megbízhatunk egymásban. Alexel reményeim szerint nem lesz gond, Angel pedig mint mondta, segíteni fog. Nincs miért aggódni. Én kibírok még egy éjszakát ezzel a cuki patkánnyal... - mutattam a sarokba. - De ha együtt tudtok működni, talán holnap már kiszabadulok. Szóval jó lenne, ha nem nyírnátok ki egymást. 

- Alex vagyok. - nyújtotta oda neki a szabad kezét. 

- Angel Horth. - fintorodott el Angel. 

- Én pedig Katharine a börtönből. Na, most, hogy ezt letisztáztuk, kezdjünk magunkal valamit! - vigyorodtam el. 

- Te, hihetetlen vagy. - nevette el magát Angel. 

Végül Alex átnyújtotta nekem a kérésemet, Angel pedig eltűnt, mielőtt bárki rájöhetett volna, hogy itt volt. Leültem a falhoz, hogy levelet írhassak a húgomnak. 

Drága Charlotte!

Remélem minden rendben van otthon és segítesz apának a munkában. Elég nagy vagy már ehhez! Nem szeretnék benned is csalódni, ha megkérdezem apát, milyen kislány vagy. Szót kell fogadnod neki, mivel már csak te vagy mellette. Sajnálatos módon nem tudok kimenni a kapuhoz reggelente, hogy láthassalak, de el fogom intézni, hogy minél hamarabb találkozzunk. Sőt, még küldök neked sütit is! Most egy darabig nem fogok tudni pénzt küldeni, mivel történt egy kis baleset a palotában, de ne aggódj, ennek semmi köze hozzám. Takarékoskodjatok a pénzel és csak olyan dolgokra költsetek, ami létfontosságú. Tanulj sokat és légy bátor az iskolában. Nem akarom, hogy te is ott végezd, ahol én. Hiszek benne, hogy belőled még nagy ember lesz húgocskám, de ha el akarod érni amit szeretnél, ahoz küzdened kell! Tudom, néha fáj... És rossz egyedül lenni. De gondolj arra, amit mondani szoktam: Az élet nem áll meg egy könnycsepp miatt. Csak töröld le, vegyél egy mély levegőt és menj tovább. Ennél fontosabb dolog nincs a világon. Miattam pedig ne aggódj, nagyon jól bánnak velem (...). A hercegnek a húga (Igen, van egy húga!) és a jövendőbeli felesége, nagyon jó barátnőim lettek. De ezt nem mondhatod el senkinek, különben engem kirúgnak, a hercegnőket pedig megbüntetik! Tartsd a szád Char, legalább egyszer az életben! Megbízok benned és tudom, hogy át fogod vészelni egyedül ezeket a nehéz éveket. Apa ott van és segít. Beszélgess vele sokat és hidd el, meg fog nyílni. Türelem rózsát terem. Szeretlek életem és megígérem neked, hogy mindent megteszek érted!

Sok nyálas puszival: Katharine